TÉL TÁBORNOK PARANCSA

A kemencénk, kívülről

Évtizedek óta rombolják a gyerekszobánkat. Hiszen köztudott, az emberiség kulturális bölcsője valójában a Közel-Keleten ringott, azon a szerencsés klímájú vidéken volt lehetőség a gabona termesztéséből kifolyólag többletet előállítani, és erre önszerveződő közösséget, úgynevezett társadalmat, vagyis civilizációt építeni. Történt mindez sok-sok évezreddel ezelőtt. Miként az ember, mint alakuló, folyamatosan fejlődő lény, úgy az emberiség is bejárta a maga érésének útját. Évezredek alatt változott. Felnőttként már nem ugyanabban a közegben érzi jól magát, mint csecsemőként. Az emberi műveltség súlypontja már nem ott van, ahol a korai ókorban. A fehér emberé zömmel itt – Európában. Merem remélni: ez nem rasszizmus, mert ez tény. Innét, az Ókontinensről indult világhódító útjára a legújabb korokat átható nyugatos civilizáció, ami immáron meghatározza szerte a világot. Vagyis majdnem. Az európai ember munkamorálja, értékrendje, a szokásai elterjedtek, mert valami olyasmit szavatoltak, ami kecsegtette, ösztönözte a másmilyen szokásjogú társadalmakat is azok – sokszor teljes, de legalább részleges – átvételére. Egy banális példa: a nyakkendő viselete. A fogyasztási szokások. Gasztrokultúra. Vagy a női nemmel kapcsolatos íratlan illemkódex reguláinak meghonosodása. Ezek sokszor olyan kulturális miliőben is megfogantak, ahol a hagyományok, az ottani civilizációs normák kereteit feszegették. Mégis.   

Ennek a vezető szerepkörnek a megfejtése az európai időjárásban keresendő. Aktuális: leginkább a zord teleknek köszönhető. Nem állítom, senki értelmes ember nem mondaná, hogy a kontinensünket uraló telek miatt lettünk gondolkodó(bb) emberek. Én csak azt vélem, abban vagyok biztos, hogy az európai ember mentalitását, gondolkodásmódját, életvitelét a mérsékelt égöv évszakainak változása nagymértékben, ha nem döntően, végletesen, és mindannyiunk erényére befolyásolta – befolyásolja a mai napig. A kulcs egyébként nem a tél és a nyár, hanem az évszakok váltakozásában rejlik. A ciklikusságban. Azaz abban, hogy mindig tervezni kell, előre muszáj gondolkodni. Ha csak a hideg időnek lenne ilyen szellemileg, értelmileg nevelő hatása, akkor ezen az alapon minden eszkimó egyben Nobel-díjas kutató, világhírű tudós lenne. De nem erről van szó. Az előre látás, a megtervezettség, a kiszámítható jövő iránti igényesség vezette, vezeti az európai szellemet. Emiatt van naptárunk, emiatt tanultunk meg számolni, emiatt figyeljük a csillagokat, még ha a kezdeti ötlet délkeletről is származott.

Emiatt tervezünk előre.

A trópusukon élő népekre – nem mondom, hogy egyáltalán nem – csak kevésbé jellemző ez az összeszedett tervezettség. Közeli példaként, tényleg csak a minta, a modellezés kedvéért hadd említsem az Európában idestova hatszáz éve élő cigányságot. A lovári nyelvben cselekvő jövőidő sincs.
Egy másik elgondolkodtató dolog: vajon miért van a fehér férfiaknak gyűjtőszenvedélyük?
Miért gyűjtenek bélyeget, ásványokat, lemezeket, régiségeket? Miért fektetjük gyakran a megspórolt pénzünket kortárs festményekbe,  műtárgyakba, értékállónak tűnő ingóságokba?
Miért rakjuk a pénzünket takarékpénztárba, nyugdíjalapba? Miért kötünk élet- és féltucat másmilyen biztosítást, amit aztán hosszú éveken keresztül havonta fizetgetünk?

Miért halmozunk a polcra élelmiszert, konzerveket? Miért van minden valamire való férfiembernek szerszámkészlete, kisgépei, felszerelése, bütykölésre alkalmas kis műhelye, meg tízszer annyi ruhája, mint amennyit egyszerre fel tud venni?
Tetszik vagy sem, ez nem a fölsőbbrendűség bizonyítéka, hanem inkább azé, hogy mivel minden élőlény a környezetéhez alkalmazkodik, mert ott érzi jól magát, és mivel a fehér ember civilizációja mérsékelt égövbe való, itt fogant, ahol rendes tél és rendes nyár van: ezért erre alakította ki életvitelét, szokásait, hagyományát, hajlékát, munkamódszereit, ruházatát stb.

Ez irányítja az életét. Így tervezi a munkahelyi időbeosztásától a szabadidején, a tanulmányai szemeszterein, a privát maszekján keresztül a családi programokon, a hétvégi találkozásokon, a kerti partijain át gyakorlatilag – mindenét.
Itt működik a szelekció. Az európai ember nem azért tűnik a XXI. századi közvélekedésben talpraesettebbnek, intelligensebbnek, alkotóbbnak, szorgalmasabbnak, előrelátóbb, tevékenyebbnek – a vele egyébként egyenértékű feketénél, barnánál – mert fajilag magasabban kvalifikált lenne. Nem. Prózaibbak az okok: a már említett, és időnként méltatlanul sokat szidott éghajlati tényezők, a kényszerítő körülmények hatására.
Az elmúlt százezer év alatt ugyanis az európai emberek közül az, aki nem tudott előre gondolkozni és technikailag nem tudta megoldani önmagának és a családjának a téli ellátmányát – parasztosan: logisztikáját – azt a csapadékos, hűlő ősz után beköszöntő fagyok rövid úton elintézték. Következésképpen működött egy erős szelekció.
(A négerek gyorsabban futnak, mert ott nem a zegernye idő selejtez, hanem az oroszlán. Viccelek. Muszáj szólni, mert lefogadom, hogy már ma reggel is ugrásra kész a nácitalanító demokrata kommandó, osztakkó' dokumentálja valamelyik buzgalmában szegény hülye a félreérthető mondataimat. Emiatt patikamérlegen eszme-futtatok, egybefűzve, leírva. A hideg levest megfújja mostanában az ember, a politikailag korrekt gondolarendőrség miatt.)
Szóval, ha itt nálunk, Bácskában nem volna fogcsikorgató erős, fagyos tél, nemcsak, a madárpókok, a fekete mambák, és a malária kórokozó szúnyogjai szaporodnának el, sok más egzotikus, de borzalmas halált hozó nyavalyával együtt, hanem – a nyakamat teszem rá! – a hajléktalanok is. Az utcakép egykettőre Bangladeshez válna hasonlatossá. (Részletkérdés, ne feszegessük, hogy más-más okokból Szerbiában lassan így is, úgy is bangladesi szinten leszünk.)

Ismerős a dokumentumfilmekből? Nézzünk szét például a trópusi klímájú Indiában, vagy Afrika bármelyik csücskében! Egymás hegyén-hátán, az utcán élnek olyan emberek, akik se dolgozni, se igyekezni nem akarnak. Az okosabbja ráfogja, hogy meditál, de bizony a nagy többség naphosszat csak punnyad a saját húgyában. Azt eszik, ami leesik a kivi cserjéről, ami odagurul elébük a baobafáról, ami lepottyan az eldöcögő taligáról,  néha meg amit ott hagy az éppen arrafelé bóklászó nagyon tisztelt szent tehén... Időnként, unalmukban kipiszkálják a lábujjaik közé berakódott koszt, és birkatürelemmel várják tovább, hogy mennyből az angyal módjára csomagot hozzon a vörösköröszt, vagy a vörös félhold, vagy bárki, aki a humánum diktálta segélyezésre fölesküdött.  

Ez Európában nincs. Itt – jobb helyeken – mindent takarít a tél. Ha nem fűtenénk, nem lenne pluszmunka a napi túlélésért, csak azért nem süllyednénk vissza a kereket sem ismerők szintjére, mert az evolúció rükvercben se gyors. Viszont az nagy biztonsággal kijelenthető, hogy sokkal előbb tönkremenne, szétzüllene, használhatatlanná válna a jóléti társadalom, és a jól-rosszul, de valamelyest működő szociális védőháló.  Amit – teszem hozzá – ennyi idő után, ma már láthatóan, sajnos elirigyeltek Európától olyanok, akik a saját kertjüket sem hajlandóak gondozni, a szemetüket összeszedni, normális környezetet teremteni, nemhogy életképes társadalmat kialakítani, majd azt önerőből működtetni. 

Ezeknek a tömegeknek a szemében a magatehetetlen Ókontinens csupán egy fejőstehén.

Ne legyenek vérmes illúzióink. 

Miután kifejték a tehenet, le is akarják majd vágni.

A kemencénk,belülről

                                                                                                        Pósa Károly

NAPLÓ - 53.

 Aki ád a szegénynek,

nem lesz néki szüksége;

a ki pedig elrejti a szemét,

megsokasulnak rajta az átkok.

(Péld. 28)

„Tegnapig volt egy albérlőnk. Egy pimasz fráter. Fütyült a házirendre. Soha többet nem kívánom vissza! Még a fajtájából se kérek! Viszonylag sok gondot okozott. Párszor dühöngtem miatta, s bár a családom többi tagjával ellentétben én legalább a szemébe mertem nézni, nem féltem tőle, azért megkönnyebbültem, amikor végre kipenderítettük. Eleget cirkuszolt. Szemtelenkedett, nem tartotta be az együttélés szabályait. Mivel minden esetben a váratlan vendéget sem szoktuk kitörő örömmel fogadni, elképzelhető mennyire kínos, ha valaki a hívatlan érkezését megtetézve napokra beköltözik a lakásunkba. De ma reggel ajtót mutattunk neki. Betelt a pohár, azaz a poharas kisszekrénybe helyezett egérfogó. Úgy, csalétekestül, mindenestül vittem ki a mélymínuszos udvarba. Az egérkét már nem aggasztotta a hideg. Jóval korábban kihűlhetett belőle a cincogás. Most, hogy foga kezd lenni az időnek, alighanem máshol is számítani lehet a hasonszőrű, éhenkórász bevándorlók látogatására. Velejárója a télnek. 

Nem ez volt az első eset, hogy csődöt mondott a vendégszeretetünk.  

Egyszer – már jócskán novemberben jártunk – valahogy egy tücsök került a konyhánkba. Nappal még csak-csak megtűrtem, mert La Fontaine mester óta, meg úgy általában – a fene se tudja miért –, erős empátiával vagyok a csélcsap életmódú bohém művészalkatok iránt. A tücsök szerény volt, jelét sem adta a létezésének. Jól viselkedett. Hanem éjszaka! Rendszerint tíz óra tájt jött rá a muzsikálhatnék. Amint rázendített az éppen megszunnyadt ház csöndjében minden alvó szem fölpattant. Tudom, szép, szép a tücsökzene, romantikus hangulatot varázsol a csillagos nyári mezőkre. Viszont akkor és ott, akárha a moszkvai cári katonazenekar zendített volna rá. Három éjszakán körösztül négykézláb vadásztam őkelmét. Azidőtájt még volt gázkályhánk. Gyaníthatóan a körül bujkált. Ám akárhányszor közelítettem feléje, menten abbahagyta a koncertet, láthatatlanná vált, de csak azért, hogy miután visszafeküdtem az ágyba, a kényszerű pauzától pihenten még vadabb szólóba kezdhessen. Néha versenyt káromkodtam a staccatójával. Nagy sokára, sikerült elkapnom. Feleakkora volt, mint a kisujjam. Első haragom csitulása után nem csaptam agyon, se nem hajítottam ki a biztos fagyhalálba, hanem előadóművészi érdemeire való tekintettel száműztem a Darálósba. (Amolyan alsókonyha-szerű helyiségünk.) Ott, a mérsékelten zord klímán kedvére zsizseghetett a nyergek, sarkantyús csizmák, meg a lószerszámok közönségének. Ha ráunt, elbújhatott egy bélelt résbe, ahogy a többi sorstársa, és tavasszal újra kezdhette. Hiszem, hogy sikerült neki.

Idestova húsz éve lakjuk a hajlékot. A kezdetekkor, ahogy építkeztünk, tákolgattuk a kis parasztházunkat amannyian intettek, aggodalmaskodtak, hogy a saralt plafon meg a verett falak miatt teli leszünk férgekkel. Nem így történt. Éppen csak annyi a betolakodónk, mint bármelyik más háznál. Néha, nagyon esős tavaszokon föl-föleszi a rosseb a hangyákat. Akad pókháló a szemnek dugottabb zugokban, amin csodálkozni fölösleges. Nem babonaságból, de sosem bántom a pókot. Azt sem állítom, hogy szeretem: inkább becsülöm a mesterségéért, a hasznosságáért. Ráadásul gyerekkorom óta lenyűgöz a látványa, ahogy haladtában sosem akad össze a nyolc lába. Felőlem minden sarokban tojhat egy pókocska. Ezzel szemben a legyeket ki nem állom, a szúnyogokat dettó. Szezonban van belőlük elég, nekik nem kegyelmezünk. Tavaly még egy darázsinváziót is elkönyveltünk. A sátortetőnk alá fészkelt be egy vad raj, s amikor kalandvágyból egy-egy fullánkos vitéz átjutott a lambérián, jó kis pánikot okozott. Ráunva a kíváncsi harcosok folytonos likvidálására kívülről egy létráról begipszeltem a fészkük nyílását. Probléma letudva.

A karácsonyi csomagokon kívül, ugyan mennyi meglepetést tartogat még az idei tél?”

             Azért vannak szép emlékeim is a nálunk járt vendégekről...

Pk

MINDENNAPI NACIONALIZMUSUNKAT...

Túl szép ez a bolygónk egy világító nappal is, nem akarnék a második lenni.
Tehát, nem szeretnék a bölcs szerepében tetszelegni, de már egy-két évtizede vallom, hogy százszor jobban szót értünk egy szerb nacionalistával, mint egy szerb demokratával. Miért?

Egyfelől a szerb demokratákról, demokráciafölfogásukról már a kezdetek kezdetén kiderült, hogy ugyan olyan nacionalisták, mint nemzeti nagyságukat nyíltan hangoztató nacionalista társaik, olykor politikai ellenfeleik.

Nem kell ezen meglepődni. 

A vásárlók hangszigetelt fülkékben a legújabb hanglemezeket hallgatják egy londoni zeneboltban, 1955

Ott a román, a szlovák, a cseh vagy a lengyel példa. Náluk még az egypártrendszer elvtársai is nemzetiek voltak, a legfölső szintig. Csak mifelénk igaz a mondás, a magyarokra áll, hogy ’56-ot követően „nekünk sajnos még a kommunistákból is csak a legszarabbak jutottak”.

Másfelől: az egyszerű, és igazi szerb nacionalistába – pont azért, mert érti a nemzethez tartozás eszményét – szorult empátia, ha kisebbségi sorsunk kerül szóba valahol.

Talán nem véletlen, hogy a montenegrói nyaralónk mellett lévő nagyszerb kocsmában bármikor végigszurkolhattam a magyar-szerb vízipólósok meccsét. Minden inzultus nélkül. Nem mondom, hogy szerettek - kaptam rosszalló pillantást a belőtt góljaink után eleget -, de mivel az esetek zömében szépen vesztettük ellenük a mérkőzést, utána győzni se volt erőm inni a rám tukmált italokat, áldomásokat és kótyagos nótázással lezártuk a sportot, meg a nemzetpolitikai disputát. 

Szóval, nekem most sincs bajom a szerb nacionalizmussal, ahogy a románnal vagy a litvánnal sem. Jól megférünk egymás mellett, hisz azonosak az örömeink meg a gondjaink. Megértem Koszovó elvesztését.

Ő meg nem örül neki, de tán elviseli, hogy nekem meg a Vajdasággal, Bácskával megesett igazságtalanságok fájnak.

Félreértés ne essék! Nem kell ezért szeretnünk egymást! Pusztán élni tudni a másikkal és azt - élni hagyni.

Szeresse ki-ki a sajátját: az a természetes. Ezek a mai gazemberek azt szajkózzák nekem, hogy a tőlem idegent kell szeretnem, mert most az a szép. Trendi…

Ez nem igaz. Tőről metszett hazugság.

Nekem, neked ugyanis a sajátom mindig fontosabb, kedvesebb, vállalhatóbb lesz.

Neki meg az övéi. Így a természetes.

A kutya is a saját kölykét menti előbb a vízből.

De ha már itt tartunk, a kisördög csak kimondatja velem: hogy ha mindketten azt valljuk, hogy a demokrácia-deficit emberileg egyaránt vállalhatatlan - ha szerb, ha magyar művelné – akkor, miként lehetséges áldozat meg áldozat között fontossági sorrendet tenni?

Értem ez alatt azt a közkeletű nézetet, ami a kétség kívül tragikus vészkorszak egyediségét - ellentmondást sem tűrően hangoztatja.

Nem mindegy, hogy a pesti Duna-parton lőtték őket a vízbe, vagy az adorjáni Tisza-parton?! Mezítláb volt mind. Ugyanazokban a téli hónapokban történt ez is, az is. Nem mindegy kivel-hol ásatják meg a sírgödrét? Bácskában ’44 novemberében tán finomabban lőtték fejbe azokat?! Esetleg masnira kötötték a szemükön a kendőt?

Tudjuk-e, hogy 1948 tavaszáig - amikor Titót végre megijesztette a Nyugat - Bácskában még koncentrációs táborokban pusztultak el tízezrek? Zömmel gyerekek, nők meg aggastyánok? Három esztendővel a második világháborús békekötés után?

Amikor már harmadízben ünnepeltették meg a délvidéki svábokkal, magyarokkal a felszabadulásukat?!

Miért vörösebb az egyik ártatlan ember-áldozat vére a másiknál?

Majd erre varrjon gombot egy tudálékos jogvédő.

Attól, hogy valaki nemzetileg elkötelezett kormányt vezet, még nem a demokrácia pusztítója.

A franciáktól nem kell nagyobb nacionalistát találni, és a közelmúlt német példája, Merkel ominózus kijelentése is pontosan jelzi a berlini politika paradigma-váltását. Persze, azóta erről, meg a nyugati közállapotokról csak szűrt információkat enged hozzánk a szép új világ.

Álljon oda valaki, merje azt mondani a párizsi kormányerőknek, vagy a dánoknak, svédeknek (meg a többieknek, akik bőrszínre, származásra, pofára válogatva zsuppolják visszafelé a jóléti társadalmaikból a csőcseléket), hogy ők netán a demokrácia ellenségei!

Furcsa reakcióik lennének!

Ha már itt tartok, akkor egy bekezdést szentelek a denácifikációnak (sic!) is.

Remélem, nem veszik rossz néven, de az igazat megvallva akad egy önmagát szélsőjobboldalinak tartó – egyébként módfelett kedves és intelligens – ismerősöm, akivel ugyan ritkán futok össze, de ötpercnyi beszélgetésünk után már vehemensen tud zsidózni, cigányozni meg négerezni, hogy zsong bele a fejem.

Magamban mosolygok, mert amit az előbb az agyonhangoztatott frázisokról mondtam, az őreá is igaz: semmi új a nap alatt, mantrázza szépen a nézeteit, mintha a nagykönyvből olvasná.

Tőle, tudom, hogy a megmondóink által náci-mentesnek vélt Németországban reneszánszát élik az ilyen-olyan bajtársi közösségek. Háborús veteránok régi Hitlerjugend-dalokat sramlizva sörözgetnek egy-egy kosztümös II. világháborús csatájuk után. Többnyire osztrák, skandináv és – igen! – ukrán, lengyel, cseh SS leszármazottakkal együtt. És hogy a németeknél éppen nem a buta bőrfejűek karlendítéses masírozásáról szól a híradó, az annak köszönhető, hogy Berlinben vagy Rostockban a még tőlük is ostobább és kártékonyabb szélsőbaloldali huligánok gyakrabban verik szét, gyújtják föl a városnegyedeket.

Ne üljön föl senki, ha féltucatnyi magyar írástudó jól érzi magát valahol Berlin környékén! A germán lelkiismeretnek úgy kellenek ők, mint egy falat kenyér. Meg is fizetik őket ténykedésükért: ebben se kételkedjen senki. Egy részük – amikor a zászló arra állt – jugoszláv volt, vak hű párttag, netán besúgó. Aztán éppen most váltak világpolgárrá, amikor arra lett kereslet.

Végül, ami a legzavaróbb:

Sokan, épp az előbb említett megmondók, kollektív bűnösnek vélik mind a mai napig városomat, az itt élőket. Tulajdon képen engemet is. Olyan dolgokat állítanak, amik egyrészt nem igazak, másrészt sértőek lennének, ha vállalnám őket.

Nem teszem.

Tisztelve az elhurcolt áldozatok emlékét csak annyit mondhatok, hogy ’44 április 26-án senki kanizsai nem ujjongott, az állomásra induló menet láttán.

Túlélő, szemtanú mondta nekem mindezt. A főutcán az emberek tüntetőleg lehúzták a rolókat, és most kapásból csak Zsámoki Tibi bácsi neve ugrik be, aki akkor vette magához a két zsidó kisgyereket, akiket még egy évig bújtatott úgy, hogy a városban mindenki tudta: nem az övé és feleségéé egyik csemete sem. Föl is nevelték őket.

Akit érdekel - a Jad Vasem Intézetben róla, meg még néhány kanizsairól tényszerűen tájékozódhat. Többen megkapták a Világ Igazai kitüntetést.

A szabadkai rabbitól pedig tudom, hogy a helyi csendőrőrs megtagadta az engedelmességet (!), amikor a kanizsai zsidóságot kellett volna begyűjteniük. A laktanya parancsnoka azzal hárította el az utasítást hogy “kérem tisztelettel, de hisz ők a mieink…” Sosem tudjuk meg, mi lett az ellenszegülésük következménye. A kanizsaiakat más városokból hozott alakulat vagonírozta be. 

Nekem is elég nagy teher, hogy az ősök között akadt olyan, aki a megtorlás áldozatává vált, pedig a légynek sem ártott. Az sem mindegy, ahogy megéltük ismerős földijeink húsz évvel ezelőtti viselkedését. Többnyire velünk szemben, miközben rajtunk csattant az ostor. Ennek ellenére itt élek-élünk. Velük, közöttük.

A szemükbe tudok nézni, és remélem, hogy nincs rossz lelkiismeretük. Én a múlt terheit, hogy ne vigyem folyvást magammal, le tudom rakni. Meg is bocsátok annak, aki őszintén kéri. Akinek a szemén látszik, hogy megbánt sok mindent.

Ám azt méltatlannak tartom, hogy folyvást olyasmiért kelljen sűrűn önvizsgálatot tartanom, amihez se nekem, se szüleimnek, se azok szüleinek, se a környezetemben bárkinek - közünk sosem volt.

Pósa Károly

A 19 éves Shigeki Tanaka a hirosimai bombázás túlélője nyeri meg az 1951-es Boston Maratont.
A tömeg hallgatott, amikor átlépte a célvonalat.