AZ ELSŐ ÁDVENTÚRA

 – Nézd már ezt az ostoba libát! Észre sem veszi, hogy odabent van a gyilkos – mondta fojtott hangon Czigány úr, és a hitvesi ágy túlfelére sandított. A felesége nem szólt vissza. Villództak az arcán az esti krimi-sorozat kékes fényei. Meredten bámult a képernyőre, és mivel az ostoba libának nevezett főszereplőnő éppen zuhanyozáshoz készülődött, Czigány úr is jobbnak látta, ha figyelmét a televízióra összpontosítja. Mindeközben a filmbéli gyilkos sötét alakja a nappaliban ólálkodott, s a Czigány házaspár – hátukat a fölpolcolt párnákhoz vetve –, a paplan langymelege alatt izgalommal leste a gyaníthatóan bekövetkező vérfürdőt. Odakint a késő novemberi szél meg-megzörrentette az ablakrolókat. A kéményben a huzat duhajkodott, mintegy életszerűbbé, indokoltabbá téve az ágyban tévézők borzongását. A gyilkos immáron ott állt a csobogó zuhanyfülke előtt, a forró a gőzfelhőben. Noha a kamera háttal mutatta, látszott, hogy a kezében lassan döfésre emelkedik a konyhakés, aminek széles pengéje – ehol-ni, mindjárt! – le fog sújtani a pucér sziluettjét gyanútlanul mutogató nőszemélyre. Czigány urat jóleső férfias bizsergés fogta el: megérezte, hogy a felesége a paplan alatt a kezét keresi. A tragikum rendezői kivárással a kicsúcsosodásához közeledett. A sokkoló zene fölerősödött, lendült a gyilkos szerszám…

És akkor a televízió elsötétült. 
Abban a pillanatban, a szobában egyszerre hunyt ki mindkét éjjeli lámpa villanyégője. Csak a képernyő közepén izzott egy morzsányi kis pontocska, majd az is elhalványult: belefeketedett a ház sötétjébe. Síri lett a csönd, a szokott neszeket is elvágták. A konyhai frizsider zúgása megszűnt, és a vékony fürdőszobafalon áthallatszott, ahogy a bojler nagyot kattanva leállt. Kissé távolabb, a szemközti falon az utcáról beszüremlő fénycsíkok helyén a homály semmije sötétlett.

Czigány úrból kibuggyant a káromkodás. Agyérgörcsig menően fölidegesedett. Ahogy az ágy elé rakott papucsait keresgélte, kotorászott mezítelen talpával, egyfolytában szidta az áramszolgáltató társaságot. Az ajtóig sem sikerült baleset nélkül elevickélnie, nekiment az egyik fotelnak. Ordított. Nagy-lába ujjával fölrúgta a virágtartót. Szíszogva tapogatni kezdte a kilincset. Mintha nem is a saját házamban, a saját szobámban lennék, gondolta dühösen.

Igaz, ami igaz – egy kissé idegenül hatott a lakás. Ám csakhamar ismerős zörejek hallatszottak. Kattanva nyílt a nappali ajtaja és a tizenéves lánya bánatos hangján mutálva, tőle pár lépésnyire megszólalt:    

 – Apaaaaa… Nincsen wifi. Se térerő. Most mi lesz velünk? – ám mielőtt válaszolhatott volna, már a kisebbik fiúgyerek is előbukkant valahonnét. Süvöltött, ahogy a torkán kifért:

 – Elment az a rohadt internet! Félbeszakadt a játékom! Most pontot veszítek, mert így nem sikerült kinyírnom a második tankhadosztályt… elkúrtam két életem… pedig már a tábornoki csillagot kapnám… – és a kis Czigány fiú apja méltó utódaként, sűrű szitkozódással nyomatékosította mondandóját. Igazi fölnőtt módon szentségelt. Nemhiába, hogy a negyedik általánost befejezte. Közben a felesége is magához térhetett. Parancsoló hangja hátulról érte:

 – Apus, húzd ki a hűtőt, mert leéghet a motorja, ha majd hirtelen megjön az áram…

Czigány úrban a kezdeti düh bárgyú tanácstalansággá szelídült. Lássuk, lássuk, mi ilyenkor a legfontosabb teendő? Talán ellenőrizni kéne, hogy a rendszerhiba milyen méretű. Csak náluk van rövidzárlat, vagy az egész utcát, a városnegyedet érinti az áramkimaradás? A falra akasztott telefont megtalálva tárcsázni akarta a szomszédot, de mindjárt föl is adta. A hordozható vonalas készülék töksüket maradt. Elvégre ez is árammal működik, dünnyögte bosszúsan. Ez a koromfekete sötét de kibírhatatlan! Kéne egy zseblámpa – villant át az agyán, de akárhogy erőltette a memóriáját, arra sem emlékezett mikor volt a kezében utoljára… Arra meg végképp, hogy hová is rakhatta el? Czigány úrban fölrémlett, hogy régen, a szülői házban petróleumlámpát használtak, míg a hatvanas évek villanyosításos idején be nem vezették háztartásokba az áramhálózatot. Némi nosztalgia sejlett föl benne. Jó kis büdös petróleumlámpa! Hej, üvegcilinderén hogy derengett a fény, ahogy a pisla láng az asztal körül kártyázók körvonalait aranyozta! Volt forralt bor, a sparhelton gőzölgött. A kályhában kukoricacsutkák izzottak, pattogott a tűz… Hirtelen a homlokára csapott. Hűha! A villanykályha is bedöglött! Ha hosszúra sikeredik az áramszünet, éjjelre még egy réteg pokróc alá kell bújni! Gondolni kell a télre…

Gondolkodni? Ebben a hangzavarban?

A kisebbik még mindig az elkallódott virtuális rangja miatt átkozódott, (úristen de csúnyán beszél!) a lánya a telefonját siratta, nyivákolt holmi térerőt emlegetve… Bent meg, a paplan kényelme alól fejét ki-kidugva folyamatosan dirigál az asszony, ahelyett, hogy segítene valamit.

Czigány úrban a mérhetetlen indulat kezdett ágaskodni. Legszívesebben nekirontott volna a családjának. Se egy gyufa ebben a házban; az öngyújtók is szanaszét; nincs áram, vasárnapi nyugalom sincs; a híradó már bezengte a harmadik világháborút, fejjel fölfelé a mindenség, hát mit képzelnek ezek?! Ő a megoldása mindennek?! Neki a napsugár világít a valagából? Már azon volt, hogy visszakézből lekever egy-egy nyaklevest mindegyiknek, de ekkor váratlanul kopogtak a bejárati ajtón. A kertszomszéd Józsi és a családja állt a küszöbön.

 – Jó estét szomszédok! Láttuk, hogy maguknál is nagy a sötétség. Minálunk sincs otthon semmi alkalmas. Úgyhogy áthoztuk az ádventi koszorúnkat. Vasárnap van! Gyújtsunk világot vele!

Czigány úr betessékelte őket. A két család szorongott a konyhaasztalnál. Beszélgettek, és a házigazda pokrócokat osztott szét közöttük. Múlatták az időt. Ha akkor megkérdezték volna tőlük, mire várnak, mire föl ücsörögnek: hamarjában válaszolni sem tudnak.

Lehet, már nem is a villanyáramot várták.

Pósa Károly

      

ÉN - KARCSI VAGYOK

Európai kóruspróba

“Zavart érzek az erőben” – a Csillagok háborúja című film idézett mondata most sokunkra érvényes. 

Nem. Ez így tovább nem folytatódhat. Jóllehet egyre ritkábban lepődök meg a világ dolgain - mert Szerbiában élek - 2015 januárjában mégsem én vagyok bajban. Európa ellenben hosszú ideje - abban van. Azt hiszem, az én zavarom többnyire egzisztenciális okokra vezethető vissza. Zsebláz. A decemberi őrület, az elanyagiasult “harácsony” után, a megugró számlák és visszanyesett bérek hónapja huhog a fülünkbe. Európa zavara viszont a lelkében van. Ha pedig a halmozottan előnyös helyzetű vezetőit nézem, akkor a fejükben. Melyik az elviselhetőbb? Nem tudom. Ellenben mélyen érzem, hogy melyik a megbocsáthatatlanabb.

Régi, középszerű karikaturistának számítok, idestova három évtizede rajzolok. Másoktól talán hitelesebbben tudom szakmailag megítélni mindazt, mit jelent egy jól sikerült humoros rajzocska a mindenkori újságolvasónak. A toll veszélyes szerszám. Tud késpengeként hasítani, szuronyként döfni, meg ballisztikus rakétaként oda csapni, ott robbanni, ahol az a leginkább fáj. Éppen ezért nekem a karikaturista nem hentes módjára bárdjával vagdalkozó iparos, hanem többnyire humorral, emberséggel bíró, és bizonyosan az átlagostól finomabbra hangolt lelkű nevettető. Olyan udvari bolond, aki egyben a király, vagyis a lelkiismeret tanácsadó filozófusa. Tudja, milyen erőt, hatalmat képvisel a fegyvere.     
Az igazi karikaturista nem megvehető. Sosem züllik celebbé. Ha jól tudom, így nevezik mostanság azokat a föltűnési viszketegségben szenvedőket, akik napi szinten képesek az édesanyjukról is vallani - pro és kontra -, csak hogy a nyilvánosság foglalkozzon velük. Ha két percre, ha ötre, ha tízre: mindegy nekik. Ez a lételemük. Bizonyos fajok a kanálisban is jól elvannak. Még szaporodnak is. Máskülönben attól, hogy valaki vállalhatatlan a közélet jobb- meg baloldalán, aki mindenbe és minenkibe belerúg - még egyáltalán nem biztos, hogy az igazat szólja. Pláne, hogy az igazság föltétlen birtokosa lenne. Az mindig egy kicsit bonyolultabb. Ez a helyzet Párizsban is.

Mondhatnák: mi közöm hozzá? Mit aggaszt engem, ki és hogyan mocskolódik, provokál, ha a magazinja eladott példányszámán túl nem érdekli senki, és semmi más? Amihez szíve-joga van. Egyébként. Mert ahol nincs értékrend, érzékenység, szeretet és igen – a sokat hangoztatott emberi méltóság szentsége sem egyformán érvényes mindenkire, ott az orwelli téboly fog kísérteni. “Minden állat egyenlő, de a disznók egyenlőbbek.”
Jónéhány országhatárral odébb vagyunk a terrortól rettegőktől.
De az európai közélet épp a minap átlépett egy bizonyos másmilyen határon, aminek tűrés az előtagja. És ha valaki áthágja ezt a finom, erkölcsi léniával húzott alapvonalat, akkor már nem pusztán francia probléma mindaz, amiről harsog, hanem attól kissé tágabb.

Egyetemesebb – ha tetszik.

Szerbiában sem mindenki szereti a jelenlegi vezetést. Itt is vannak pártok, érdekek, fociklub-drukkerek és nettó bűnözői klánok, ahogy vannak az újságoknak írói, bloggerek, televíziós vitaműsorok, interneten kommentálgató jónépek, ellenvélemények. Valahogy, mégsem sűrűn fajul odáig senkinek a tevékenysége, senkinek sem jut eszébe, hogy teli szájjal képviselt álláspontja révén bele-belerugdosson abba a népcsoportba, vallásba, mások szokásaiba, akikhez – ha nem is tej-, de másmilyen testvéri kötelék fűzi. Mégha csak annyi is, hogy egyazon ország (keserű) kenyerét eszik. Meglehet, régi ez a törvény. Meglehet, hogy az ilyesmi a nyugati liberalizmus elvbarátai számára vállalhatatlan, röhejes. Ugyanakkor, immáron évszázadok óta itt Bácskában olyan multietnikus közösségben éljük napjainkat, amitől egy pesti, brüsszeli – magát szabadelvűnek vélelmező - kötöttsapkás-sálas hipszter menten elalélna. Mi megtanultuk, hogy csak ilyen minimális vállalások, íratlan szabályok révén működhet tél-túl mindaz, amit odaát, a Lajtán túli szép és jómódú világban, demokratikus társadalomként elképzelnek. Ha ennyi rend sincs, akkor megette a fene. Akkor valakik – karikaturisták, politikusok, eszement merénylők, vagy fölheccelt polgárok - nem abban érdekeltek, hogy élhető legyen a valóság, hanem valami egészen másban. Lelkük rajta. Már ha van nekik, egyáltalán.

Régen a társadalom, a közösség kilökte magából a kártékony elemeket. Száműzték, megkövezték, kényszer-gyógykezelték vagy lámpavasra húzták: mikor mi volt módi, de megoldották.
Ma, a demokratikusnak mondott játékszabályok között gyakorlatilag mindenki azt mond, és azt csinál, amit akar. Mert az életünk, a mindennapunk lett teli politikai-közéleti Berki Krisztiánokkal, Győzikékkel, Kozsókkal, Mamagésákkal, Puzsérokkal, szélkakas pojácákkal, olyan olcsójánosokkal, kaméleonokkal akikhez képest képest a Hyde Park hordószónokai senecai magasságokban értekező, lobogó erkölcsi- és szellemi fáklyáknak tekinthetőek.

Kanizsa messze van Párizstól. Mégis, 2015 legelején, éjjelenként a kertek alján százak lépik át a határainkat. Indulnak napnyugatnak. Megjósolható-e mi lesz a vége? Meg.

Hallatszik már Horatius kacaja, Mrozek most a hasát fogja, Örkény a térdét csapkodva teli torokból röhög, a jó Moliére irigyen csettint egyet, és "még a vészbanyák is elpirulnak".
Mit nekünk Shakespeare, mikor már 2015 kezdetén Dante vigyorog elő a legalsóbb bugyorból?

Pósa Károly

BOLHAPIACAINK

Valkay Bicskei Ágnes fotója

Alighanem végérvényes: őszbe hajlik már az idő. Ezek a nagyképű nyári hónapok gyorsan itt hagytak bennünket. Az augusztus elosont lábujjhegyen. Csak a szíven hagyott késpengényi forradás miatt emlékezni rá. Szimpla, közhelyes volt az idei nyarunk. Már-már ijesztően egyszerű. Létében, nemlétében így is lépett tova. Most tapasztaljuk csak, hogy a méretes dolgok is egyszer kipukkadnak. A Hindenburg léghajó nagyobbat szólt ugyan, mint egy szülinapos lufi, a mosogatószerből zutyult buborékot meg jóformán hallani sem lehet, de valaki egyszer azt mondta, hogy minden megszűnés egyenrangú. Az elmúlás nem válogat. Az ágról leszomorodó falevél halála éppen olyan tragikus, mint egy ember pusztulása. Vagy a világmindenségé. Pont ezért: megtanultuk a kicsit szeretni. Mondanom sem kell - nem volt könnyű a föladat. De a muszáj nagy úr. Hát – igyekszünk kevéssel beérni. Ez az ország kiképzett bennünket arra, hogy ne röstelljünk a legalsó polcon lévő árúért lehajolni, az aprópénzünket át-átszámolni, szégyenpír nélkül befordulni a turkáló bejáratán, és éppen hogy csak, de rendszeresen fizetgetni a közüzemi számláinkat. Kiművelődtünk túlélésből. Ebben a társadalomban amúgy sem éri meg villogni. A kezdetlegességet inkább övezi az elfogadás. Ahol a szorgalom nevetség tárgya, a derű ritka madár, a tehetség meg valami ördögtől eredeztethető gyanús praktika: ott jobban megéri (h)arctalanul  viselni a hétköznapi, szűkre szabott mellényünket. Ha a tegnapunk mosolyából van, vagy maradt néhány szilánknyi emlék, azt őrizgetjük, míg a sorsunk el ne parancsolja tőlünk esztendőinket.  

Meg se lepődj! Amit látsz, nyájas olvasó – pusztán bolhacirkusz. Ilyen, semmi kis ugribugri társaság játszik, hegedül, produkálja az artistaszámokat, zümmögő kórusa próbál, erőlködik erőművészként, némelyik gyufaszálnyi terhet is megemel, mások halálos szaltókat vetnek, pörögnek a lavórnyi arénában. Ne nevess rajtuk, hisz köztük vagy te is. Egyként szökdécselsz a többiekkel. Néha még el is gondolod, hogy áriát énekelsz és messze hallik a hangod, de inkább csak alhasi köhögő rohamod van, tudván tudva, hogy tüdőd sincs. Miként jelentéktelen, napi rutin szokott lenni a feladataink zöme, úgy a ritka momentumokat szeretjük megóvni. Nem mindegyikhez jár gyémántgyűrű, arany karóra, cifra medálba vésett szöveg. Az az igazság, hogy a legdrágább pillanataink többnyire filléres dolgokhoz kacsolódnak. Egy megsárgult fotóhoz, félig megírt, gyűrött levélpapírhoz, régen illatát vesztett kölnis üvegcséhez ezerszer több élmény kötődik, mint egy plakettel kapott borsónyi gyémánthoz.

Gyűjtjük a kincseinket. Önzőn, szeretettel babusgatjuk avíttas kacatjainkat, amiket ilyentájt, ősz kezdetén szoktunk leleltározni. A tavasz könnyedsége folytán erre alkalmatlan időszak, a nyár meg végképp csapodár. Minden évben ki kell várnunk az őszt. Ugyanis nagyon komoly felelősség a múltunk tükrébe belenézni, a lezárt kapcsos könyvet újból fölütni. Hosszú szálú esők eshetnek; a szél is hidegebb levegőt kavar az ablakpárkányunk alá; nehezebb lesz a dohos föld szaga és ilyenkor a könny is joggal, hamarább csöppen, ha néha valami sajgás nyilall a mellkasunkba.

Dugdosok a szekrény mélyén egy pár piros és fekete kiscipőt. Évekkel ezelőtt a szemeteskukából mentettem meg őket. Kisebbek, mint az öklöm. Magas szárú, fűzős, jócskán kopott orrú mindkettő. Még a két idősebb lányka tanult meg bennük járni. Tudná-e valaki a gyereke első lépéseit az emlékezetéből kivetni?
A fiók mélyén cigarettacsikk, dobozkában. Már nem szívják - de míg élt - a legnagyobb művészek egyike hagyta nálam, aki kitüntetett a barátságával. Amott, a szekrény tetején gitárpengető, egy sziklavárból származó kövecske, tengeri kagyló és húsz éves gesztenyemag. A fa ládikóban aprócska, színehagyott kokárda mellett két gyűrött gyászszalagocska. Ünnepelni és temetni is emelt fővel illik. Agyagszobrot veszek a kezembe. Vagy három évtizede gyúrtam a Tisza-parton. Egy kövér nőt ábrázol, a termékenység istennőjének szántam, és anatómiailag csak annyira pontos, amennyire egy kiskamasz fantáziája engedi láttatni az asszonyi szépség titkait. Az összes ócskaságomért nem kapnék egy huncut garast se. Mégis. Mire elkészülnék az írással, már a fák között állandóan lengedező széllel együtt röpülnek a gondolatok, a szoba homályos, odakint újból gyülekeznek a felhők, ónszínű az ég a szemközti házak dudacserepei fölött. Csak a levegőben bukdácsoló galambok hasa világít szürkén, és távolabbról idehallatszik, hogy az aszfalton tovasuhanó autó miként fröcsköli szét a tócsák vizét. Az lenne csak világraszóló nagy esemény, ha egyszer zsibvásárt tartana mindenki! Kipakolnánk szép sorjában a cuccainkat, kis kerti asztalokra, vagy a leterített pokrócra, és azon a bolhapiacon bárki kérné, megállna előttünk érdeklődőn, kutató nézéssel: és mi mesélnénk neki, ahogy könnyű szívvel gyón az ember, őszintén megvallanánk minden lim-lomunk történetét.
Lehet, a másiknak a szemébe is tudnánk nézni. Lehet, hogy nagyon mély, titkos helyről jönnének azok a szavak.

És a késnyi szúrt sebeink biztos, hogy csodaszámba menően hegednének be.

Pósa Károly