 |
| Egy minapi képem |
Advent
második vasárnapja. Négy óra. Még a madár is alszik.
Ez
most a vedlés ideje. Eklízis: így is lehet mondani. Vedleni nem csak az
ízeltlábúak, a hüllők vagy éppen a madarak szoktak. Vedlik az ember is. Jómagam
évek óta ebben élek. Akkoriban következett be, hogy új élettervet kellett
megszülnöm. Nehéz vajúdás volt. Sokáig tartott. A gondolatköreimet és
a lelkem világát is át kellett rajzolnom. Az idő tájt még a méretét sem
ismertem ennek a feladatnak. Ha ismerem – bizonyosan meghátrálok. De Isten
sosem kíván lehetetlent. Hát vedlettem. Néztem éhomra Cseh Tamás sírját, a süket
szél zúgását hallgattam, álltam az utcák decemberi, süvöltő huzatában, ott,
azon a téren, ahol mindig hideg van, áradt felém a kora este fényszórós forgalma,
kezemmel pedig suta mód valami rángó mozdulatot tettem, mert úgy szerettem,
ahogy csak az édes halottjait szereti az ember. Egyetlenegy anyagból készült az
akkori emlékeim szövete. Bele volt fűzve Kanizsa kék szála, a Járás sárgája, a
folyó szagát árasztotta, és amiként a könnyek áztatták, úgy bugyolálódott bele a
csönd. Régóta tudom, minek hol van a vége. Bizonyos értelemben már ma sem
érvényes, ami még tegnap volt. Nem könnyű ez a felismerés. De ha sikerül, némi
esély mutatkozik az újjászületésre. Szenvedés nélkül viszont az sem megy. Melyik
születés vértelen?
Legtöbbször
a betegség segít rájönnöm, mennyivel elevenebb, hasznot hozóbb érzés a vedlés
megélése. Két kézzel kell a betegségnek odaadni mindent, ahogy másoknak is két
kézzel kell osztani, ami van: semmi mással nem kell törődni. Az élet elől
kitérni úgysem lehet. Vissza kell venni a nagy arcból. Vissza kell venni a
túlérzékenységből, azt finomabbra hangolva lehet csak értelmes célokra
használni. Tervezni óvatosan szabad. Papír fecniken a jövő, a szekrényajtón a
pénzügyi kimutatás, addig érdemes élni, amíg van akarás. Ha az sincs: jöhet a
befejezés.
Aztán
hibákat kell számolni, este, lefekvés előtt elsorolni. Szembesülni a
tükörképpel. Tudom, tapasztalom, percekre, órákra rá ki fog mind vetülni az
álmokra, visszaköszön minden hiba, mert az elme csak álomban képes a lélekkel
együtt teljes kapacitással dolgozni. Ezekben az óvatlan pillanatokban
teljesedik ki a szellem, amit máskülönben aligha lehetne előcsalogatni. Hozzá
nem lehetek szűkkeblű, fukar, hisz helyettem érez. Alávetem hát magam az
akaratának. Élni kell. Így. Kipakolni a fölösleges kacatot. Mostanában már úgy
élek, mint aki folyton utazik. Motyóm összekészítve, menetkész vagyok. Előtte
gondosan eldobáltam, ami nem kellett. Egy rakás illúziótól megszabadultam. Kitettem
a fölösleges érzéseket. Mindössze a szűkre szabott cinizmusomat hagytam meg,
végveszély esetére. A sokat gyűjtögetett tapasztalatokból csak a legfontosabbak
maradtak nálam: egy zsebben elfér útravalóként az összes. A késztetéseket, az ösztönvilág
legalantasabb lomtárát kiszórtam ugyan, de amikor a megcsappant poggyászt át-
meg átrázom: mindig találok közte maradékot. Nem vagyok rá büszke. Ahogy arra
sem, hogy a fölösleges emlékeimet továbbra is cipelem.
Megint egy adventi vasárnap. Furcsa, eszméletlen keringés ez. Látom, ahogy
sorsom dagálya ismétlődően, ciklikusan, mind fokozatosabban ellep. Ezzel sincs bajom.
Már nem szaggat, nem fáj, nem érint meg vasmarkával a kétely. Egykedvűen nézek
a nehezékre, ami tehertételként vár rám. Értelmemben világol, mi a dolgom és a szerint
cselekszem. Feledni muszáj, vedleni. Ádvent második vasárnapján nem gyújtok
gyertyát. Nem lenne értelme. Hadd égjen az máshol.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése