Pósa Károly: ŐSZI BUSZMEGÁLLÓ

Zörög a haraszt,

az ősz magának szaval.

Kigyógyít a zavaros érzelmességből:
a vizes pad karfáján
hosszú hajszál hallgat.
Átvilágít mindent
a bádog bódén a hibás felirat:
„Légy boldog fijam”

A lámpák hűvös fényébe révedő
arc formájú, gipsz stukkók áznak.

Az utca aszfaltja
egy volt-van-lesz térség,
rajta hever most az őszi estén
a gyerekkor, a kamasz testiség,
velük együtt, mint márvány járom,
a máshol hagyott ifjúságom
arcát elzárva lép elő,
mert az idő szabad,
régi nyomorában is dicső.

A platánfa ága könyökén
madár szeme fáklyáz sötéten.
Este a körösztöződésben
mély szeretet ébred, 
mikor a haraszt zörög keményen.
Szeretni kell azt is, ahogy
a hamuszín házak ülnek.

Amott, messzebb
egy szél gyűrte papír integet:
ott foszlik a tócsában
fehér leheletnyire
a tegnapi újság lepedője.

Illusztrációm

SZÁZEZER

 

Hamis a kép. Ritkán rajzolok jobb kézzel.

A 100.000-ik látogató épp az imént kattintott a Bácskai diárium webfelületére. Köszönöm az érdeklődést, a dicséreteket, meg a kritikákat is!

Az előbbiek jóleső érzéssel töltenek el, az utóbbiak pedig tovább ösztönöznek, mert általában tanulok belőlük valamit. Ám ettől fontosabb, hogy  sok mindent megtudok azokról, akik írták őket.

Bár hét évvel ezelőtt indult a blog, a kezdeti lelkesedésem hamar alábbhagyott. Van ez így. A rákövetkező évben másfelé fordult a figyelmem: mindössze egy bejegyzésre futotta. Aztán egy alkalommal – már nem is tudom minek köszönhetően, alighanem angyal taszigálhatott hátulról – újból megnyitottam a diárium szerkesztő oldalát, majd nekiláttam saját tartalmakkal föltölteni. Írtam mindenfélét. Mivel hosszú évek-évtizedek óta rajzoltam, majd festésre adtam a fejem, kapóra jött ez a képzőművész szenvedély, ezért hacsak tehettem – a szövegeket saját magam illusztráltam. Vagy fordítva: textus került a kép alá. Tettem ezt kisebb-nagyobb kihagyásokkal. A saját kedvem tempója szerint. És a hellyel-közzel rendszeressé váló közlés egy idő után feladattá nemesült. (Akinek túl magasztos a mondat végi szó, cserélje be az érett kifejezésre.)

Heti penzumként, néha csak ujjgyakorlatként, jó- vagy rosszkedvem miatt, a magam és mások szórakoztatására folytattam. Így gördült tovább a dolog, s az eredmény ma már nem csak a weboldalra látogatók fölfelé ívelő statisztikai görbéjén mérhető, hanem talán azon is, hogy ez a fajta nyilvános naplóírás bizony tőlem is fegyelmet, odafigyelést követelt, miáltal napi szinten tanultam, gyakoroltam a fogalmak, az összefüggések mentén gondolkodni, ok-okozati kapcsolatokat meglátni, az összeálló gondolatokat közérthetően leírni. Láttatni, ami nekem fontos. Ritmust, jelleget, formát, megannyi stiláris elemet, szerkesztettséget, olykor blikkfangot igényelt. Igyekeztem, elhihetik. És hogy a Bácskai diárium továbbírását-rajzolását sosem éreztem tehernek, hanem inkább játéknak, szabadidős szellemi kikapcsolódásnak, az sokkal inkább Önöknek, az ide látogatóknak volt köszönhető, mintsem magamnak.

Még egyszer köszönet hát, kedves Látogató!

Pk   

NAPLÓ 34.

Léphaft Pál rajza

 „Igaza lehet a velem egyívású Szentesi Z. Lászlónak, amikor egyik esszéjében – a sorok között érezhetően kicsit megilletődve – azt észrevételezi, hogy abba a korba ért, amikor már van mire visszaemlékeznie.

Igen. Eddig spárgáztunk, nyűglődtünk két teljesen eltérő minőség között. Más szellemi-, elvi-, viselkedési normarendszer szerint léteztünk. Ennek dacára tudtuk, hogy a fordulat be fog következni. Láttuk apáinkat. Nem voltunk-vagyunk ostobák. Tanultuk az iskolában mi fán terem a váltógazdálkodás.

Most mégis – furcsa megélni a pillanatot, amikor rádöbbenünk, hogy a szó klasszikus értelmében vett ifjúságunk utolsó réti virága is elhervadt. Történt pedig mindez úgy, hogy az egyetlen, legvégére maradt szirom elhullásának a pillanatát, ezt a valóban ünnepélyes, méltósággal teli aktust észlelni sem észleltük. Semmi! Ment minden a szokott módon, a kiforrott életfilozófiánk diktálta tempóban; kaszasuhintás ívében fölkelő és lenyugvó napokkal; néha vadászva, néha hallgatózva; telis-tele hibákkal, ritka bocsánatkérésekkel, sűrű káromkodásokkal;  belefeledkeztünk a teendőinkbe, a ritmust ütöttük az üllőnkön, csak az előttünk görgetett dolgainkra ügyeltünk. Aztán – mire föleszméltünk – a búcsúintegetést is elmulasztottuk. S lám – a múlt dűlőútjának kanyarjában eltűnt, ellépdelt tőlünk a fiatalságunk. Oda lett a fél életünk  

Könnycsepp se pottyant.

A tisztes középkor tehát nem hétfőről keddre köszöntött ránk. Egy folyamat volt. Lassú, szenvtelen, kíméletlenül biztos. Minden köztes időszak ilyen.

Olyan átmeneti, mint amilyen az októberi kora estéken viselt kötött pulóverünk. Kényelmes, már nem túl merész holmi, ámbár sokat sejtetően legényes – hál’Istennek még nem vatta-béléses, öregember szagú posztó kabát, szürke, tömött vállakkal, amiben úgy szoktak bandukolni a misére a reszkető fejű vénségek, akárha nagyra nőtt sötét varjak lépdelnének a templom irányába. (Ha szerencsénk van, és bírjuk szusszal, azt a miránk szabott malaclopó téli kabátot ugyanígy, pikk-pakk letudott évek után majd előveszi a naftalinból a gondviselés…)

A mi most fölhúzott, mind megszokottabbá váló bolyhos kardigánunk adja azt a kevés, szükségszerű többlet meleget, amit az apránként egyre terheltebb, leheletnyit sorvadó szervezet már megkíván. A diplomás, egzaktabb gondolkodást preferálók miatt plasztikusan is ábrázolható a középkorúság képlete: mintha egy táblára vitt matematikai föladvány révén a halmazok metszetét, az egymásba csúszásukat konstatálnánk. A metszéspont krétakörén belül vagyunk most. Már nem A halmaz. Még nem B.

Majdhogynem unottan közömbös ez a történet, míg a procedúra vége felé az ember fölfogja, hogy kerekdeddé gyúratott, s a beteljesített évtizedei után a küldetésének újabb fázisa kezdődik. Nem látványos az átalakulás.

A szó is rossz rá. Némi fellengzőséggel inkább átlényegülésnek nevezném.
Elnézve a komolyodó tekintetű gyerekeinket – itt-ott halványabban, vagy erőteljesebb kontúrokkal: egyre-másra kivehetőbben látszunk rajtuk.Tegnap még az ölünkben ültek. Ma meg zsebpénzük van. Öntudatosabbak, s talán jobbak is, mint mi voltunk.

Nem először tévedtünk. Nem először muszáj igazodnunk. Nem először kezdjük újra. 

”Hogy bizonyság vagy erre, legalább azt köszönjed.”

Pk

SEHEREZÁDÉ

A történelmi föníciaiaktól aligha lehet rafináltabb népséget említeni, nem véletlenül először nekik jutott eszükbe, hogy naptárat készítsenek. Kellett az idő méréséhez valami rendszer. Ideje korán – pár ezer évvel Krisztus előtt – körbehajózták az akkor ismert világot. Kereskedtek, csereberéltek, és megalapozták a mediterrán térségre jellemző civilizációt. Amerre megfordultak telephelyeket, városokat teremtettek, letették az ókori műveltség fundamentumait. Közben üzleteltek, a pénzüket szaporították, gyarapodtak, de amikor elérkezettnek látták, akkor vitorlát bontottak, és sosem felejtették el megfordítani a hajójaikon az idejüket porciózó homokórát. 

Mindeközben Európa belsőbb területein, a hegyek és az átláthatatlan rengeteg erdők mélyén jóformán még prémekben vadásztak, gyűjtögető életmódot folytattak rettenetes, torzonborz embercsoportok. Emitt délebbre, Kréta és Egyiptom környékén már ismerték a pénz fogalmát, és nem tülkökből ittak, ha inni volt kedvük, hanem finom mívű égetett porcelán csészékkel koccintottak. Azt viszont senki emberfia még ki nem találta, hogy vajon a föníciaiak voltak-e a boldogabbak, vagy emezek, a barbár, büdös lábú, vad figurák?

2016 legelején hajlamos vagyok azt hinni, hogy mégis csak az erdőlakó hordák tagjai jártak jobban.
Meglehet: toprongyos lehetett a kinézetük, és a földbe vájt szegényes viskóik sem tűnhettek túlontúl lakályosnak. De az is biztos – nem fájt a fejük a drága percekért. Eszük ágában sem volt fém érméket, pláne színes fecniket rakásra halmozni. Tehát a kelleténél jobban egyik sem bonyolította túl az életét, mert a teli has, valamint a tűzhelyen lobogó láng éppen elég életörömre adott nekik okot. A pénz, amit a kaparcsi föníciaiak olyannyira szerettek, a vadonban nem ért semmit. Egy támadó medvét nem állított meg az előtte lengetett aláírt váltó, és a falkában vadászó farkasok sem tértek jobb belátásra a lábukhoz vetett ezüst tallértól. 

A kontinens vad lakói a kötelező vagyonosodás zsákutcás gondolatisága nélkül éltek. Az időt elnagyolva tartották számon. 

Holdhónapokat, nagyobb ciklusokat jegyeztek ugyan, ám az ötpercnyi késésre majdnem biztos, hogy legyintettek. Az évek elejével nem foglalkoztak. Legföljebb csak annyira, amennyire a magas hó állása, a zegernye fagyos idő, vagy az áradó folyó vize indokolttá tette.

Hát: akad mit elirigyelnünk tőlük… 

Mi már végérvényesen betáblázódva vagyunk kénytelenek létezni.

Kidekázott percek, órák, napok szerint. Robog velünk az idő vonata. A masiniszta régtől megkergülhetett, mert úgy érezzük, napról napra gyorsabban száguld alattunk az a bizonyos szerelvény. Nincs módunk rácsodálkozni az út menti fákra, szünetelni kicsit a mezők virágait szagolgatva. Hovatovább köszönni is képtelenek vagyunk a mellettünk elhussanó ismerős arcoknak. A mozdony fülsüketítő zakatolása elnyomja az emberi szót. A látvány csalóka. A sínek melletti telefonpóznák egymásba érnek. Tapasztaljuk a sebességet. És le nem ugorhatunk, mert aki a mozgó vonatból ugrásra szánja magát, az többnyire nyakát szegi. Vagy minimum nyomorékká válik, mindenki sajnálatától övezve. Nem sok választásunk marad tehát.

Esetleg annyi, hogy ilyenkor év elején igyekszünk fogadkozni. 

Hogy hanyagolni fogjuk az erős fűszerezést. Nem prédikálunk vizet, bort fogunk ezután inni. Több halat eszünk, és hetente csak kétszer kerül majd az asztalra édesség. Tornázunk esténként. Megeshet reggel néhány fekvőtámasz. A fizetésből minden alkalommal húsz eurónyit külön borítékban félre rakunk. Biztonságból. Sose tudni. Időben elindulunk a dolgunkra. Inkább tíz percet várunk, mint ötöt késsünk. Ha dicséretre nem érnénk haza, szidásra már nem sietünk. Visszavisszük a kölcsönkért talicskát, a hosszabbító kábelt, a vasvillát, és a rosszabbik, munkára való kötőféket. Nem csámcsogunk, teli szájjal nem beszélünk. Társaságban vigyázunk, hogy ne böfögjünk hangosan, és az utcán járva még a kóbor kutyának is illedelmesen, előre köszönünk. Cigarettára nem költünk. Megjavíttatjuk a fogainkat. Vasárnaponként legalább egy órácskányit kézen fogva sétálunk. Az idén be lesz meszelve a spejz is. Tavasszal pedig rászánjuk magunkat, és elutazunk azokhoz az utálatos ismerősökhöz. 

Elvégre 2016-ot írunk! Hovatovább ötven leszek. 

A fele már biztos kipipálva, atyaúristen, hogy múlik az idő! Hisz majdnem tegnap volt, még tisztán emlékszem rá, hogy a Kisstadion pályájáról a házunkig hallatszott az Omega együttes ’76-os koncertje. Mondjuk az sem ma történt, negyven éve, de akkor is… Attól még itt van előttem a Rózsa Pista bácsi, a két bitang nagy szürkéjével, ostorostul, érzem, hallom a suhogó csattanást a meztelen hátamon! A ballagás a Zárdában! A szegfű szaga az orromban! Az imént kaptam pofont attól a szabadkai rendőrtől! Azóta sincs biciklilámpám! Ültem a gimnázium padjában, reménytelenül beszerelmesedve; kísértem a lányt; táncoltunk, fogtam a derekát; aztán géppisztollyal célba lőttem; hazaengedtek Macedóniából öt napra; autót stoppoltam Budapestre; tüntettem a többiekkel, a meccsen szurkoltam, ugrabugráltam egy rock-koncerten; feszengtem nyakkendőstül az esküvőmön…Születtek a lányok; egy, kettő, három, jézusmária, már ők is bérmálkoznak; viszik a középsőt tánciskolába; a kisebbik házőrző kutya jóformán alig volt bolhás kölyök, most meg már az enyémhez hasonlóan neki is őszül a szőrös pofája; hát mi lesz itt kérem szépen?! Kettőt pislant az ember, és lezárják a szemünk?

Ejnye, ejnye.

Seherezádé! Te meg a környező népek, annak idején valamit nagyon elronthattatok!

Mesét ígértél. Ezeregy éjszakát. Ehelyett ezt kaptuk, amink van. Rövidke, valóságos gondokkal kistafírozott, kérdésekkel, kételyekkel átszőtt 2016-ot. És ez is csak el fog szállni. Mint a füst a szélben.           

Pk

Új Kanizsai Újság

2016.01.14.

Napló 6.

 

Ősi kézlenyomat. Ez egy jel.

"Pantha rhei.

Az idő függvényében folyton alakulnak a dolgok. Az elemek, a szférák, összetevő alkotói mindannak, ami teljes valójában körbevesz bennünket. Mi is változunk. Fehérjehalmazunk évről-évre kicserélődik, módosul. Más emberek leszünk. Akárki beláthatja. Ciklikusan megújul, átformálódik körülöttünk a világ, s bár a kíváncsiság, a mohóság merőben emberi tulajdonságunk, a megszerzett, út közben összeszedett, gondosan kielemezett és megőrzött tudásunk mégis hiányos: értelmezésünk, tapasztalásunk, indokolásunk és ítéletünk ritkán sikeredik remekbe szabott tanulmánynak. Jobbára részleges marad. Mondhatni – tökéletlen, tehát – nagyon is emberi. Az idő egy lépéssel mindig előttünk fog járni.

Éppen emiatt a meglelt feleleteink iszákjára soha nem köthetünk csomót. Újabb, majd még újabb kérdések tolulnak elénk, és az erre adott válaszaink immáron száz, vagy kétszáz esztendeje egyazon klisé szerint alakulnak. Úgy próbáljuk interpretálni a nagy egészet, hogy kínos pedantériával egyre kisebbre szedegetjük szét a mindenséget. Ha jól tudom, a ma embere már az atommagokat is elemeire bontotta, és a pirinyónál pirinyóbb, ésszel föl nem fogható nanovilágban kutakodunk.

Olyannyira igaz ennek az elaprózódásnak a gyakorlata, hogy mostanra szokássá lett laboratóriumi körülmények között egy csöppnyi sós vízből kiismerni a tengerek természetét. Hideg bölcsesség, semmi több.

Jó-e ez nekünk?

Nem hinném.

Azt viszont tiszta szívvel hiszem, hogy akik még egyszer sem álmodtak hajnaltájt a tengerparton, hálózsákba burkolózva, orrukban a környező kertek oleander-bokrainak súlyos illatával, a hullámverés szívritmusára, bódult lebegésben a valóság és más, döbbenetes ihletettségű világok mezsgyéjén, kavicsos, kövecses vízparton heverve, mintha épp az a bizonyos bibliai cethal köpte volna partra őket, a kihunyó csillagok parazsa alatt: nos, azoknak – kutassák bár ezer évekig, a legmodernebb technológiák latba vetésével – sosem lesz majd teljesen érthető, mi is a titka annak a nagy sós víztömegnek, amit egyébként tengernek neveznek.

Ízzé-porrá zúzzuk a világot. Kritikátlanul, szenvedélytelenül, otrombán és most már azt is észrevenni, hogy egyre reménytelenebbül. Ebbe a nagy többség bizony belefájdul. A szépség törékeny. Hát – nekünk naponta sikerül gőgös boldogsággal megsemmisítenünk.

Túlhabzik a művészet is. Szabadon gyakorolható a féktelenség. A nagy egész, az olvasmányos, csodás könyv kerek mondandója helyett az alkotók ingerülten marcangolják fecnikre az üzeneteket. Így lesz az éteri látásmódból zavaros, fölhígult, elrajzolt és agyunktól, lelkünktől, szellemünktől idegen közlendő. Kristálytiszta kép helyett maszatolt ábra; tanító beszédből közhelyparádé, locsogás; miként a mozdulatokból, az ősiségén alapuló pulzáló harmóniából: széttrancsírozott zajhalmaz kísérte groteszk ugrabugra. Táncnak hívott vonaglás. 
Igazi, iszonytató XXI. századi danse macabre." 

Napló 5.

 

Céleszköz a dicsőséghez...

„Idő, idő, idő.

Eltaknyolódott, lecsorgó homokóraként értelmezi a hispán szürrealizmus atyja. Ám a nagy Dali sem volt egyéb, mint eltűnő idejével, érzelmeivel, meg önmagával tusakodó szánalmas bohóc, vagyis zseni, akinek – milyen méltánytalan, abszurd játékos a gondviselés! – az életét, egész életművét egyetlen okos, de ridegen számító démoni nő szeszélye terhelte haláláig.  

Vergődött, ahogy a többi. Amúgy nem sokat hazudott. A lényeget olykor sikerült megragadnia. Mindenesetre, ha az időt nem is bírta megszelídíteni, hosszú századokra talán ráfestette magát a halhatatlan alkotók pogány szentélyének boltozati freskójára. Nem sok arc került idáig annak a szűkre szabott mennyezetnek a felületére. Próbálkoztak régen piktorok, persze. Ma meg pláne sok az önjelölt próféta. Létráikkal, állványaikkal, egymásra púpozott dicsérő okleveleik, kitüntetéseik domborulatán pipiskedve ostromolják a plafont. Némelyek közülük arra vetemednek, hogy más művészek vállára állva jussanak közelebb az áhított panteoni festményhez. Hosszú pemzliket használnak, drága színeket kennek a födém alá, arannyal, ezüsttel futtatott hátteret mázolnak önmaguk glóriájához. Trükköznek. Mindhiába. A kontárok, oda nem illő alkotók arcképét az idő midig szépen leradírozza, eltünteti. Helyet hagy az arra méltóknak, szülessenek bár azok a jövőben, vagy egy teljesen új időszámításkor.

Amióta rövidül a jelenünk, ezek a szenvedélyek még erősebb akarattal űzik az embert. Mégsem tudunk elszámolni az összes percünkkel.      

Kész szerencse, hogy aludni még tudunk. Szükségünk van az álmokra, talán jobban, mint valaha. Jó elnyújtózni a lepedőn, az ágy már megszokott teknős horpadásába bevackoltan hallgatni a másiknak az ismerős, pihentető szuszogását, a szemrésen beszűrődő éjszakai fényekkel körbehízelgett szobában, ahol éppen leltárt húzunk, becsukjuk a dolgaink ládáját, és onnét már tegnapnak fogjuk hívni, ami mögöttünk maradt. Az álmainknak meg – akárhogy röstelljük – mégiscsak titkaik vannak. Jelképek, megannyi kódolt üzenet. Azok is az időnkről szólnak. Meg persze sok egyébről is. A szerelmünkről, az életről, a képzelgéseinkről. Mindenről. Szigorú, de igazságos lenyomatai annak, hogy valamiért vagyunk.

Amíg a házban csönd honol, mi szellemekkel vitázunk, alakot öltött rég elhalt ismerősök és sosem látott ismeretlenek kerülnek utunkba, zajos, néha nevetséges, néha meg elrémisztő összevisszaságban, s miután kipattan a szemünk, és eszünkbe jut éjjeli kalandunk furcsasága, élünk a gyanúval, legalábbis sejteni véljük, hogy valahol azért ismernek bennünket. A lelkünkbe lát egy erő, ami más szférákból intézkedik rólunk, igazít a sorsunkon, ha kérjük, ha nem.

Egy átlag ember hatmillió-kétszázötezerszer pislog egy évben. A nők majdnem kétszer annyit, mint a férfiak Viszont a misztikusok szerint a Teremtő sosem. Elképzelni sem tudom szigorú tekintete miként lehet egyúttal jóságot sugárzó is? Antik szobrok meredt nézése, pupillátlan ítélő szemük lenne a mindent látás? Nevetséges.Húszezer lélegzetvétel jut egy napunkra. Vérünk kilencvenhatezer-ötszáznegyven kilométert iramlik huszonnégy óránk alatt. Számok, elaprózott, mozaikszerű részletek. Milliónyi értelmezhetetlen adat, elemeiben gyorsan váltakozó, összeillő és mégis kiegyezhetetlen ellentétek folyománya. Akkor is muszáj hadakoznunk az idővel.” 

Pk

Egy dátum tenyérnyi értelme

Döghal, grafika
30 x 21cm

„Nincs semmi itt, amit nagy lélekkel

el tudnék felejteni. Nincs semmi itt,

amit öröknek hinnék! Ó, hány Mohács

zivataros délutánjából kellett kimentenem a

reményt, hogy ez a mai nap is még

 a  mienk legyen.”

Ahogy gyorsul velünk az idő múlása, egyre ritkábban becsüljük meg a pillanat ajándékát. Devalválódnak a napok, zsugorodnak az órák, és a perceket szétmaszatolja a valóság. Az éveink karikalábon szaladnak el velünk.

Amióta a világ világ, az ember helyét és szerepét keresi benne. Kapaszkodóként az idő meghatározásával próbálja önmaga létét igazolni.   

Így volt ez régebben, így van ez most is.

Ám, mintha évszázadokkal ezelőtt kicsit több tisztelettel illették volna a múltat!

Nagyobb figyelmet kapott a már lejárt idő. Kétségkívül megbecsülték a jelenvaló igazát is, de mindenekfölött a múlt volt az, aminek tanításából okulni tudtak. A jövő, pedig csak az elhivatottakat, a kiválasztottakat érdekelte. (E tekintetben talán ma sem különbözünk eleinktől…)

Nem a hatalmas síremlékekre gondolok! Az örökkévalóságot hajkurászó építkezéseket, vagy a hírnév dicsőségének kétes értékű csillogását az utókor ítélete rendre helyre szokta tenni. Ami ér valamit, megmarad. Ami hamis, álságos, az úgyis menni fog a szemétdombra.

A régiek bölcsességére, ami máig irányjelző.

Az idő egyediségét, meg nem ismételhető titkát kutatták. Nem hobbi-asztrológusként, mint manapság teszik sokan.

Nem.

Hitték az időt.

Ezzel együtt félték is.

Nem véletlen, hogy az ókori uralkodók fő tanácsadói mind-mind az idő kérdését vizsgálták. Középkori királyaink, a nagy hadvezérek döntő csaták idejét a csillagok állása szerint határozták meg, a születendő utódokat az égi jelek útmutatása alapján nevelték föl, vagy pusztíttattak el azonnal. Ám amióta a modernitás őrületében az időt is utolérte ez az útszéli komédia, amióta a magasztos rend helyett fölfordították a világ tükrének képét, vagy más szóval deszakralizálódott a múltunk, az ember már nem hisz. Csak a túlélésre játszunk.

Az időben tőlünk nem is olyan távol, még nagyapáink, dédszüleink korában a ház egyik legfontosabb kelléke – a Biblia mellett – a családi kalendárium volt

Nem ritkán több generáció is ugyan azt a könyvet használta. Jegyzeteltek, írtak bele. A régen elhalt ősök sorai alatt frissen írott tinta száradt. Esküvők, temetések, vásárok, születési évszámok sorakoztak egymás alatt. Megannyi családi vonatkozású adat! Intim pillanatok, legszentebb napok, amelyek létében határozták meg egy-egy család önazonosság-tudatát, a származást, a vért. Olykor csak egy rövid tőmondat által. Ünnepnapokat húztak alá piros tintával. Jeles események évszázadra visszamenőleg nyomon követhetőek voltak.

Meg-megreszkető toll rótta föl valaki gondolatait. 

Örömét, elégedettségét fejezte ki vele. 

Olykor fájdalmának állított pár betűs emléket. 

Egy tőmondat mennyire bele tud égni az agyunkba! Már nem emlékszem ki, de egy író mondta valahol, hogy ha igazi irodalmat akar valaki művelni, az írjon úgy, mint a halálra ítélt, akinek csak percei vannak hátra. Azokban a rövid mondatokban el lesz mondva minden, amit elmondani érdemes. 

Ahogy a parasztember nehéz keze által jegyzett egy-két soros bejegyzések is nyers valójában róla, arról az egész korról szólnak. Látleletként. Kincs annak minden betűje. Családi ereklye. 

Ma, mindezt a számolatlanul elkattintott merev fénykép igyekszik biztosítani.

Mondanom, muszáj-e: mekkora sikerrel?

Írom mindezt azért, mert előttünk augusztus 29-e. Félezer éve a törökök szerencse-napjaként tartják számon. 1521-ben ezen a napon foglalták el Nándorfehérvárt. A Hunyadiak dicsősége akkorra már keselyűk martalékává lett. A Belgrádot uralma alá gyűrő I. Szulejmán öt évre rá, 1526-ban Mohácsnál is erre a nyári napra időzítette a hírhedt csatáját, aminek katasztrofális következményeit másfélszáz esztendeig - vagy pontosabban -, a mai napig nyögjük. Csoda-e, ha ugyanez a szultán 1541-ben már tudatosan augusztus 29-én adja ki parancsát Török Bálint elfogására? Amit még aznap Buda várának eleste fog követni…

De a történet úgy kerek, ha a végén az is megjegyeztetik, hogy a Kisasszony havának 29. napja negyedszerre már nem hozta meg a pogány szerencséjét. 1686-ban a török védők sikertelenül próbáltak kitörni a Budát ostromló keresztény seregek gyűrűjéből.

A kétségbeesett védőket, s vele a hatalmas Török Birodalmat fölőrölte a történelem malomkereke. Régi a lecke, de tanulságos:

Az idő és a dicsőség mulandó.

Nem árt, ha néha-néha ez is az eszünkbe jut. 
Becsüljük meg a mát.

Pósa Károly