NAPLÓ 34.

Léphaft Pál rajza

 „Igaza lehet a velem egyívású Szentesi Z. Lászlónak, amikor egyik esszéjében – a sorok között érezhetően kicsit megilletődve – azt észrevételezi, hogy abba a korba ért, amikor már van mire visszaemlékeznie.

Igen. Eddig spárgáztunk, nyűglődtünk két teljesen eltérő minőség között. Más szellemi-, elvi-, viselkedési normarendszer szerint léteztünk. Ennek dacára tudtuk, hogy a fordulat be fog következni. Láttuk apáinkat. Nem voltunk-vagyunk ostobák. Tanultuk az iskolában mi fán terem a váltógazdálkodás.

Most mégis – furcsa megélni a pillanatot, amikor rádöbbenünk, hogy a szó klasszikus értelmében vett ifjúságunk utolsó réti virága is elhervadt. Történt pedig mindez úgy, hogy az egyetlen, legvégére maradt szirom elhullásának a pillanatát, ezt a valóban ünnepélyes, méltósággal teli aktust észlelni sem észleltük. Semmi! Ment minden a szokott módon, a kiforrott életfilozófiánk diktálta tempóban; kaszasuhintás ívében fölkelő és lenyugvó napokkal; néha vadászva, néha hallgatózva; telis-tele hibákkal, ritka bocsánatkérésekkel, sűrű káromkodásokkal;  belefeledkeztünk a teendőinkbe, a ritmust ütöttük az üllőnkön, csak az előttünk görgetett dolgainkra ügyeltünk. Aztán – mire föleszméltünk – a búcsúintegetést is elmulasztottuk. S lám – a múlt dűlőútjának kanyarjában eltűnt, ellépdelt tőlünk a fiatalságunk. Oda lett a fél életünk  

Könnycsepp se pottyant.

A tisztes középkor tehát nem hétfőről keddre köszöntött ránk. Egy folyamat volt. Lassú, szenvtelen, kíméletlenül biztos. Minden köztes időszak ilyen.

Olyan átmeneti, mint amilyen az októberi kora estéken viselt kötött pulóverünk. Kényelmes, már nem túl merész holmi, ámbár sokat sejtetően legényes – hál’Istennek még nem vatta-béléses, öregember szagú posztó kabát, szürke, tömött vállakkal, amiben úgy szoktak bandukolni a misére a reszkető fejű vénségek, akárha nagyra nőtt sötét varjak lépdelnének a templom irányába. (Ha szerencsénk van, és bírjuk szusszal, azt a miránk szabott malaclopó téli kabátot ugyanígy, pikk-pakk letudott évek után majd előveszi a naftalinból a gondviselés…)

A mi most fölhúzott, mind megszokottabbá váló bolyhos kardigánunk adja azt a kevés, szükségszerű többlet meleget, amit az apránként egyre terheltebb, leheletnyit sorvadó szervezet már megkíván. A diplomás, egzaktabb gondolkodást preferálók miatt plasztikusan is ábrázolható a középkorúság képlete: mintha egy táblára vitt matematikai föladvány révén a halmazok metszetét, az egymásba csúszásukat konstatálnánk. A metszéspont krétakörén belül vagyunk most. Már nem A halmaz. Még nem B.

Majdhogynem unottan közömbös ez a történet, míg a procedúra vége felé az ember fölfogja, hogy kerekdeddé gyúratott, s a beteljesített évtizedei után a küldetésének újabb fázisa kezdődik. Nem látványos az átalakulás.

A szó is rossz rá. Némi fellengzőséggel inkább átlényegülésnek nevezném.
Elnézve a komolyodó tekintetű gyerekeinket – itt-ott halványabban, vagy erőteljesebb kontúrokkal: egyre-másra kivehetőbben látszunk rajtuk.Tegnap még az ölünkben ültek. Ma meg zsebpénzük van. Öntudatosabbak, s talán jobbak is, mint mi voltunk.

Nem először tévedtünk. Nem először muszáj igazodnunk. Nem először kezdjük újra. 

”Hogy bizonyság vagy erre, legalább azt köszönjed.”

Pk