KAMERAÁRNYÉK

Haragszik a disznópásztor a falura, s a falu nem tud róla.
Megbékél a disznópásztor, s a falu ezt sem tudja meg...

Elült az április végén fölvert por.

Lecsöndösödött a pohár víznyi vihar. Emberek, oszoljunk, nincs itt semmi látnivaló!

“The show must go on.” Egy jó darabig majd áztatja a májusi hűvös eső a kiragasztott kampányplakátokat, a szép szavakat, az ígéreteket – sosem lesznek azok levakarva.

Rólunk se.

Velünk élnek, figyelmeznek bennünket.

Némelyik még a múlt idényből foszladozik. Napszítta, eső verte istentelenül szép szavak. Fagyálló gondolatok.

Magányos műfaj a plakát-élet (szegény Pilinszky de tudta!). Nincs attól szomorúbb, mint amikor az idő múlását holmi színes papíroldalak enyészetén vagyunk kénytelenek észre venni.

Kegyelmi helyzetben az embernek nem kéne, hogy ellenfele legyen az idő, mert az idő az idő-fölöttiből, az örökkévalóságból van. Nem kettő- vagy négy évekből áll egy ciklus, még a délvidéki közösségünknek sem, ide-oda tologatott választások által pozicionáltan, hanem több generációból.

Mindez addig tekinthető folytonosságnak, míg az adott korszakban az emberek többsége egy irányt választott, egyet akart. Ilyen volt a XX.század eleje 1920-ig, a két háború közti királyi éra, és bizony ilyen az előbb kommunista, majd önigazgatású szocialista periódus is. Alig néhányan mertek akkoriban más szemmel nézni szét. Aki észlelte az időt mint időt, az már transzcendentálta is, mert viszonyult az időhöz, a társadalmi jelenségekhez, a köz ügyeihez, de az idő-felettiség pozíciójából. Nem szerették érte. És hogy ne vigyem túl messzire, teológiai okfejtésbe a cikket: Jézus feltámadásáról akkor még nem is szóltam...

Jobb tehát, ha vállmagasság helyett inkább fölfelé nézünk. Láthatjuk az ég madarait. Megjöttek a fecskéink, s hogy az idén nem róluk szólt ez a tavasz, abban erősen közrejátszott a fentebb taglalt, nem éppen az örökkévalóságot jelentő szerényen porciózott politikai megmérettetés.

A fecskék erről mit sem tudnak. Ugyanolyan merész ívben ollóznak a villanydrótok fölött. Kérdés, hogy a hónap végére ránk köszönő lehűlt időben találnak-e elég röpülő eleséget? Milyen jó lett volna a hetekkel ezelőtti huszonfokos nyári melegből egy-két vödörnyit elmenteni ezekre a mostoha reggelekre! Hét ágra süthetne a nap! Ehelyett a kisgyermekes házak tetején megint pipálni kezdtek a kémények, és a didergősebb fajtájúak elővették a jövő szezonra egyszer már gondosan elspájzolt kardigánokat, kiskabátokat.

Talán nem baj, ha az idén is oly kedves fecskéink mellett mást is megláthattunk.

Vannak verebek! Régebben ez olyan evidencia volt, mint hogy az ég kék, a fű meg zöld. Mára ez is változni látszik. Örülnünk kell minden egyes verébnek. Valahol azt olvastam: a fokozódó ütemű városiasodás, az ipari szennyezés és a globális fölmelegedés miatt már a veréb-populáció léte is veszélyben forog. Ráérős tudósok pedig kiszámolták, hogy e borzas tollú kis madárkák nélkül hamar fölborul a természet egyensúlya. Elvégre minden része mindennek. Ha egy apró szeletke hiányzik a környezetünk masinájából, képes leállni az élet.

Ez nem vicc. A tudósok már-már azon voltak, hogy kedzdik elsiratni a veréb komát, meg a népes társaságát. Aztán vagy tévedtek a szakik, vagy a helyzet még nem ilyen rossz, mert nagy örömömre hallani verébcsapatokat hangosan vitatkozni a bodzabokrok takarásában, és a képtár üresen hagyott fecskefészkeibe is érkezett belőlük néhány albérlő párocska. Buta kis állat a veréb. Folyton visszakoppan az ablaküvegről. Alig győzöm odébb hessegetni őket.

George Orwell-i időkben élünk, hiába. Amit korábban észre sem vettünk, arra most fokozottan ügyelünk. Már egy öklömnyi tollas élet megléte is boldogságot hoz. Ilyen semmi kis dolgoknak kell örülni. Meg annak, hogy hiába volt Orwell egy író zseni, hiába korszakos műve az 1984, és hiába, hogy ebből a rémséges jövőképet lefestő könyvéből elég sok minden beteljesült azóta – mintha mégis híja lenne a látomásainak. A legrosszabb még nem következett be. (Vannak például verebek…) Jóllehet akad már gondolatrendőrség, amit facebooknak hívnak. A Nagy Testvér is figyeli minden mozdulatunkat, hisz bekamerázottak az utcák, a terek, a középületek. Mi több, a jelenleg is használt számítógépeken már olyan programok futnak, amik révén bárki múltja, jelene, sőt – a kapcsolatrendszerét, levelezését lekövetve – egy kicsit már a jövője is előre tudható, kianalizálható. Nem csak mi meredünk a képernyőre: a képernyő is bámul bennünket. Hírlik, nincs messze az idő, hogy a kutyák, lovak, macskák és más jószágok mellett az emberek is mikrochipet kapjanak a bőrük alá. S ha ez megtörténik, olyan ellenőrzöttek lehetünk valakik által, hogy arról Orwell a leghagymázasabb rémálmaiban sem gondolt soha.

Jó hírem a végére. Azért a mindent látó szem is becsapható. Létezik kameraárnyék. Azt a szöget hívja így a szakma, amit nem lát a fimlfölvevő készülék. Hiába, a lencse sem tökéletes, nem 180 fokos szöget fog be. Ha szerencsénk van, és fölismerjük a lehetőséget, megmaradhatunk láthatatlannak, a kameraárnyékot kihasználva élhetünk.

Például úgy, hogy a fecskéknek és a verebeknek minden reggel köszönünk. Hogy meglátjuk azt, aminek már nem szokás örülni. Így sem lesz sétagalopp az élet, de legalább nyugodt lelkiismerettel térünk nyugovóra. A pohárnyi vízben nem vihar lesz. Hanem jó esetben – a fogaink.    

                                                                                                                       Pk