PÁLINKASZAGÚ ÁPRILIS

 

Illusztráció

Majdnem nyárias az idő. Szinte kánikulai a meleg. A múlt héten még begyújtottunk, városszerte füstöltek a kémények, virradatkor kesztyűs kézzel fogtuk a bicikli kormányszarvát, és a piaci kofák a portékájukat kínálva pirosló orral, nagykabátban dideregtek. Most meg? Huszonhét fok. Árnyékban. Így mondta valamelyik tévécsatorna meteorológusa. 

Csak tekintgethetünk: ugyan hol marad a tavasz? Hírlik, megint megeszi a kutya, mint tavaly. Pont miképpen a barackra is körösztöt vethetünk. A gyümölcsösökből hazatérő gazdák képe keserves, komor: elég volt a minapi, alig valamicske kora hajnali, reggeli fagyot hozó lehűlés – az arra érzékeny, szerencsétlenebb, huzatosabb helyen fakadó barackvirágok, rügyek menten elfeketedtek. Hiába. A kajszibarack sértődékeny fajta. Mint az asszonynépség – fázós pukkancs. Ha nem a kedve szerinti szélvédett, napos helyen van, kikímélve, babusgatva: könnyen meggondolja magát. Olyankor jó, ha hétévente ad rendesen, ahogy illik. (Na jó. A nők ettől azért valamivel sűrűbben kiengesztelhetőek.) 

Ahogy tavasz úrfi cserbenhagyott bennünket, úgy az ősz sem a szokványos módon szolgálta ki a rámért idejét. Október elején, egy vasárnap délután még megmártóztam a Tiszában, néhány tempó erejéig körbeúsztam a mólót, hogy aztán hétfőn – majdnem szó szerint – a fürdőgatyát egyenesen a bélelt kabátra cserélhessem. Minden átmenet híján a vénasszonyok nyara után ajtóstul rúgta be magát a tél. 

Amilyen kemény legényként indított, olyan puhánynak bizonyult őkelme. Korán ellőtte a poénjait. Havat alig hozott, a csikorgó mínuszokból sem mutatott kirívóan sokat, s amint elmúlt a január, elerőtlenedve, szégyenszemre kullogott vissza oda ahonnét jött. Hetekig esett, sírtak utána a fellegek, takony idő járt a lába nyomán. Bosszúból, istenhozzádként ide lehelte azt a kis fagyot. Éppen csak annyira tellett neki, hogy a pálinkát tisztelő férfitársakat megszomorítsa. 

Mármost leshetjük, mikor lesz újból olcsó a finom illatú kajszi literje. Ami kevés megmaradt, arra szemet vetettek, igényt tartanak rá a háziasszonyok. Sovány vigasz az nekünk, ha néha ráfanyalodhatunk egy-egy baracklekváros kenyérre, a macskának való palacsintára. 

És a litty-lötty kompót sem csitítja háborgó lelkünket, akármilyen mézédes, ha nincs hozzá elegendő sült oldalas, bécsi- meg karajszelet. Hisz enni szeretünk. Mifelénk kinevetik az olyat, aki a hasán spórol. Akit efféle emberi ostobaság terhel, az még életében nem álmodott jóízűt. A jó has, a jó gyomor ugyanis a jó álom titka: tartja a népi bölcsesség, és alighanem igazat muszáj adnunk a tapasztalatból merített ősi mondás megfogalmazójának. Amennyiben e kinyilatkoztatás megállja helyét, az elmúlt hétvégén, hétfőre virradóra igencsak sokan jó mélyen alhattak, furcsábbnál furcsábbakat álmodva. A négyévenkénti bérmálkozások vasárnapján tömött vendéglők fogadták az ünnepi ebédre meghívottakat, és nem akadt olyan kanizsai utca, ahol legalább egyvalaki ne a bérmálkozás miatt nyüzsgött volna: lett légyen szó nagyszülőkről, ángyikákról, komákról vagy bérma- és vér szerinti szülőkről. 

Meglehetősen nagy léptékűre, mondhatni impozánsra sikeredett rászánt hétvége. Hét ágra sütött a nap. Még a falusi kutyák is fasírttal szaladgáltak. Sokat és jót eszik, aki Bácskában jár – ehhez tartotta magát minden környékbeli házigazda. Odahaza, az udvarokon, a teraszok, a sátrak alatt megrendezett ebédek, majd a késő délutáni estebédek a csöndös templomi áhítatot odahagyva alkonyatkor már inkább vidám tivornyába hajlottak. Előkerültek a hangszerek. Némely zsémbes, rossz epéjű kanizsai szerint viszont egyik-másik házi ünnepséget eleve kisebbfajta lakodalomként indították, amiket csak tetézett az ünneplőbe öltözött rokonság által hozott ajándékok tömkelege. Ez is afféle éjfekete cinizmus. A tömény irigység az okozója. Orvossága nincs: az ilyen – folyton morgolódó – polgártársunkat leghelyesebb vasvillával útba igazítani. Mert az az igazság, hogy a bőség kosarából ezúttal az is jóllakhatott, aki hasfájós. Nincs itt szegénység – hajolt közelebb hozzám egy ismerősöm –, mert amíg a húst hússal bírjuk tálalni, és számolatlanul döntheti magába mindenki a sört-bort-pálinkát, addig vajmi kevés az okunk, fölösleges az aggodalmunk a nyomortól való félelmekre.

Panaszkodni természetesen ettől még lehet! Szabad az akarat.

Milyen jóleső is olykor az elégedetlenségünknek hangot adni!
Kicsit kirázni a szánkat. Elvégre mindig az kiabál, akinek van. Megszoktuk már. Mifelénk egy jeruzsálemihez hasonló siratófal kevés lenne: egész panaszfa-sorokat kéne ültetnünk a tövébe, hogy ki-ki kedvére kiszontyologhassa magát, öklét rázva az ég felé dühönghessen kedvére. Aztán (hogyhogy-nem), amikor rávisz a kényszer, mindig helyrezökkentjük az életünket. Legalább olyan szinten, hogy máról holnapra eléldegélünk valahogy. Ilyen túlélő kompánia a bácskai magyar. Az Isten se tudja miként csináljuk. Kerül tüzelőfa a sufniba, zsír a bödönbe, zsebpénz az unokáknak, az utódoknak szerény nyaralásra való.

Aztán – ha igaz lesz, nem kiabáljuk el – a szilva meg a birs sosem hagyott még bennünket szomjazni. Szükség is lesz minden decire a kedélyek csillapításához: e hónap végén országos választások elé nézünk… Hát még az mily grandiózus mulatságnak ígérkezik majd!

Pósa Károly