NAPLÓ 32.

Van képe hozzá, szó se róla...

 ”A nap híre, hogy Paul David Hewson megszólalt. Bár ne tette volna! Az említett úriember ugyanis ezidáig jobbára színpadon, mikrofon mögött énekelt. Rocksztár a szentem. És most kicsit a politika farvizére tévedt. Pedig: suszter maradj a kaptafánál – tartja a mondás, amit nagyon úgy fest, hogy Paul David Hewson vagy nem ismer, vagy a habitusánál fogva, föltűnési viszketegsége folytán nem áll szándékában megfogadni, mert a mai szent napon kinyitotta a száját és jól odamondogatott a magyar demokráciának meg a lengyel népnek, amiért – szerinte – mindkét közép-európai nemzet berkeiben „hipernacionalizmus” tombol. Tette mindezt az amerikai Szenátus albizottsági meghallgatásán Washingtonban. Mivel ilyen illusztris helyen többnyire nem Korda Gyuri bácsinak, vagy egy seggét rázó X-faktoros niemandnak a véleményére kíváncsiak, a nyájas olvasó jó ha tudja: P. D. Hewson amikor éppen nem más nemzetekről pofázik, akkor a U2 együttes frontembere. Bono néven ismerik, akik szeretik a zenéjét.
Régen, a kezdetek kezdetén bizony én is közéjük tartoztam. De három évtized alatt a füstös ír pubokból, alulról kikapaszkodó, szakadt, kicsit punk-rockos, kicsit alternatív banda alaposan megváltozott. Más lett a melódia, a stílus áthangolódott, megtollasodtak a millió szám eladott lemezekből. Odalett a hőskorszak mítosza. Helyette világsztári allűrök, magánrepülőgép, gigantikus koncertek, a sóbiznisz talmi csillogása kíséri a banda működését. (Gumicsizmás változatban ugyanerre a sorsra jutott a Pataky Attila-féle EDDA Művek is. Meg még mennyien, hajjaj!)

Mivel az USA korifeusai egy – rövid füttyentésre rendelt – tanulmányban épp a minap közel félszáz oldalon szörnyülködhettek, huhoghattak a magyar demokrácia hiánya miatt, az eminens washingtoni hallgatóság fülének valószínűleg instrumentális kíséret nélkül is zene lehetett Bono dörgedelmes kritikája, jellegzetes énekhangja helyett snassz mezein, recitatíve előadva. Volt ott szó kérem szépen mindenről, amihez egy négyakkordos, tercelésben avatott dalnok módfelett érthet. Esőerdők védelme, globális gazdasági- és másmilyen kihívások, elszegényedés, kipusztuló állatfajok – meg sok egyéb lózung. Tán egy szépségkirálynő bemutatkozó programbeszéde sem ilyen sokrétű, nem ennyire merész ívű, nem ennyire okos. Ki nem maradhatott az Európát elözönlő migránsok kérdésköre. Sosem találnák ki milyen álláspontja volt a jó Bononak! Én bizony ide le nem írom. Akit érdekel, nézzen utána. (Dühöngtem rajta eleget. Dühöngjön már kicsit más is.)
Nekem egyébként azóta gyanús a fazon, amióta nagy ír mellénnyel, még dacosabb ír pofával, de azért mégiscsak angolul énekelte föl magát a bandájával az akkori TOP listákra.
Mostanára persze kicsit megszottyadt, kivénhedt.

Oszt már megteheti, jófejkedik, osztja az észt, mondja, amit a mainstream elvár tőle.
Meg olykor jótékonykodik, ami az ő vagyonához képest olyan, mint amikor én ekkor-akkor az utcasarkon egy három centis pálinkára valót nyomok a Göndör Kunyera markába. (Aki persze mindig kenyérre koldul. És olyankor mindketten jóízűen nevetünk.)

Bono és üzletfelei Dublin belvárosában a legdrágább, sokcsillagos luxus-szállodát működtetik. Magánvagyona alapján a nyugati félteke egyik legjobban fizetett zenésze. Nem is milliomos, hanem milliárdos. Vajon mekkora rálátása lehet az ilyennek, mondjuk az ukrajnai Dombasz térségben lövöldöző, ólomszagú valóságra? Dél-Afrikában ki merne-e menni egy esti sétára, testőrök hada nélkül? Tudja-e hol van Szlovénia? Netán összetéveszti Szlovákiával?

Bekaphatja Bono, a szintúgy elöregecskedő angol komédiasztárral, Huhg Granttal együtt, aki egy-két éve szintén elkezdett érteni a magyar demokrácia állásához.
Számomra fölfoghatatlan, miért nem lehet öregapám módjára tisztességgel megöregedni? Miért muszáj ezeknek sorra meghülyülniük, lerombolniuk a saját mítoszukat?  

Vagyis – dehogynem értem. Valakiknek kellenek az ilyen pojácák.
Önigazolás képen.

Mert míg Kelet-Közép Európa országai történelmi sorsuk alakulásakor mindig csak saját erejükre, a tehetségükre, a szorgalmukra támaszkodhattak, addig máshol nem ilyen szimpla volt a meggazdagodás mikéntje. Az okcidentális (nyugati) kultúrkör embere előbb a Mediterrán térségben izmosodhatott, városállamok, országok révén – mások rovására. Később ahogy a világhatalmi egyensúly nyugatabbra tolódott, az óceán partján világhódító birodalmak lakóiként fosztották ki a földgolyót. Évszázadokon át kalózkodtak, rabszolgákkal kereskedtek, fosztogatták a gyarmatokat.
Ebben a dicstelen korszakban lettek az angolok vezető világhatalmi tényezők, akik a koncon hol a franciákkal, hol a spanyolokkal, hol meg a hollandokkal kaptak hajba. Ám míg a britek a XX. században nagy nyögve-nyelve le tudtak mondani az általuk bitorolt területekről, az általuk évszázadokon keresztül marionettként rángatott népekről – addig a franciák tíz körömmel ragaszkodtak minden homokszemnyi sivatagi jussukhoz. Őket talán csak a belgák előzik meg aljasságban. Egy nép, ami csak papíron létezik, viszont a századelőn – az akkori Kongó vidékén – akkora népirtást vittek véghez, amekkorát a nácik – nemhogy kivitelezni – álmodni sem mertek soha. (Így, ilyen történelmi optikán át nézve olvasgassuk a mindig mosolygó, kis köpcös Poirot felügyelőről szóló történeteket!)
Mert, ugye mit látunk? Mit tapasztalunk?
Ott tartunk, hogy megint ők – az USA és a nyugati véleményvezérek – oskoláznának bennünket demokráciából, szolidaritásból. Pattogón leckéztetnek, magoltatnák velünk a szájuk íze szerint való történelmi emlékezetet. Még nekik áll följebb! Moralizálnak. Ők a tisztességesség fokmérői, a törvényesség urai, a tiszta lelkű jóakarók.
Nem kárhoztatok én egy nációt sem, csak előbb söpörjön ki-ki odahaza, és piszkálja ki a gerendát a szeméből.

A nagy felfedezések korában, meg utána, a szépen meghájasodó gyarmatbirodalmak mást se néztek soha, csak a saját (gazdasági) érdekeiket. Legyen szabad viszont fölhívnom a figyelmet arra, hogy a geopolitikai játszmáiknak fájdalmasan sok ízben Közép-Európa is tárgya volt. A már említett gyarmatbirodalmak buzgalma idáig is rendre kiterjedt. A török terjeszkedésétől a XX. századig úgy osztott-szorzott bennünket a becsületes, sokszor szövetséges Nyugat, ahogyan az neki a pillanatnyi kedve kiadta, vagy ahogy az akarata diktálta.
Elég csak a múlt századi párizsi "békeszerződésekre" vagy '56 ígéreteire gondolnunk.
Nekik szabad ujjal mutogatni, alacsonyabb rendűnek titulálni magyart, lengyelt, csehet, fitymálni a másikat, kényeskedni, kioktatni.

Majd ha Bono a saját lakosztályába befogad három tucat migránst, a luxushoteljét meg menekültszállásnak ajánlja: akkor ugathat.
Addig viszont – kuss.”

Pk