OROMPART ALATT

 

Orompart alatt, a rónán, azok a határesetek,

A roggyant fiáker, talmi, a szétmálló végzet,

Csupa avítt holmi – amik – tán meg sincsenek.

Minden időben hiányzó magyar- és szerb ékezet.

Kesernyések, pitiánerek, a hamis családtörténetek.

Örök egyenkénti magánesetek. Errefelé a sors alig szerbes.

(Messze ide a város.) Magyarosan képtelen, néha bunyevácos.

Tanyák mentén a barázdák: végtelen végig seb-feketéllenek...    

Jegenye csonkja botlat, s a szélnek csak a dőlt akácos akasztó korlátja.

Letépkedve a felhők bodra. Elhalt harangszóra asztalhoz ül, ki családos.

Az utazó látja – fűzöld pántlika fonja a tegnapi lányok haját.   

Immár sem a régi, sem az új szemekben nem törik meg a prizma.

Minden dűlőúton ballagó vállakra akasztott téli kabát

Elszabott takaró-tarisznya. Parasztnak poros az arcizma.

Itt nincsen ledöfött tábla, a mezsgyekaró nem kő – lyukas gumicsizma.

Csapott tarkójú göröngy, öntudatlanul hagyott, néz, hogy – ez mi?

Kincstári vagy rög. Aranyat érő. Jó lenne zsigerből, fejből,

Minden belső űrből, egyéb másból ezt a tavaszt kifeledkezni.

Majd hintjük magunkat máskor, búzából, hasadt gubójú mákból.

A belvizes rétbe lefeküdt nádat figyelve, elhisszük együtt:

A kanálisnál fosógém szállott, s a surranó rókának lógott a nyelve.

Orompart alatt máson is, de főleg ezen – nevettem.

Portölcsérbe barlangó bucskázott, az ördög tövises szekere gurult.

Sokszor tévedtem, vártam botorul… Elfelé menet hátát mutatta az Isten.

Orompart alatt, jaj, mennyi sokat nevettem.

Magyarkanizsa, 2016. április 17.