Pósa Ilka: A TANÁROK

Fotó: Vermes Tibor

A tanárok mindent megmondanak néha olyat is ami nem igaz. Ha nem biztossak benne akkor ne mondja. Állandóan csak azt hallom,hogy nem tanultál egyes , nem csináltad meg a házit szágyeld magad ,akkora megróvót kapsz, hogy kirepülsz az iskolából. Nagyon elegem van már belőle. De mikor megcsinálunk mindent akkor nem mondanak ilyeneket hanem megdicsérnek és most elkezdi a dumáját. Na látod tucc te tanulni csak nem akarsz így kell ezt csinálni.Persze mikor az osztály legjobb tanulója kap hármast akkor azt mondják neki semmi baj majd máskor jobban sikerül. Nem értem őket.Mikor dolit írunk akkor mindent megmondanak de mikor ők hibáznak akkor mi őket nem ordíthatjuk le. Vegyük például a törit. Ősrégi anyagot tanulunk. És aki tanítsa azis egy kövület. Minden tantárgy majdnem ugyan olyan. Van aki mindig még szünetbe is a könyvet bujja, mert a tanároktól elkapták a virust. A tanárokat ezzel is meglehet vádolni hogy nagyon veszéllyesek.

Írta Pósa Ilka 2013-ban, 11 évesen, négy évvel ezelőtt, world dokumentumként a számítógépbe pötyögve.

Félszáz éves kakukk

Serteperte Főnök szerepében: Will Sampson (1933-1987)

Emlékeznek még azokra az időkre, amikor atombiztos óvóhely nélkül nem engedtek új házat építeni?

Mennyi pince épült akkoriban! Hány alagsort, garázst, sufnit volt muszáj betonozgatni! Az emberek szidták a hivatalokat, és fölösleges pénzkidobásnak érezték a bürokratikus aggodalmakat. Igazuk volt. Az atomháború elmaradt. Ám lett helyette gazdasági válság, elszegényedés, pénztelenség, bizonytalanság. És az alagsort – nukleáris csapás ide-vagy oda - ezidáig még minden télen fűteni kellett valamivel. Valahogy. Na: ez az igazi, hétköznapi csapás…

Arról nem szóltak az akkori tintanyalók, miképpen képzelik el a családok túlélését néhány négyzetméteres sötét lyukakban? Hogyan tűrik majd a polgárok az elszigeteltséget? Mára bebizonyosodott: nem tűrik. Egyáltalán.     

Mindazonáltal a gondolkodóbbak valamit tudtak, megéreztek az ötvenes években. A második világháború utáni nemzedék alkotói már akkor nyüszítettek a bezártságtól. Meg is énekelték lépte-nyomon. A filmkészítők mellett a regényírók tudták érzékletesen föltárni, mit hozott az elidegenedés, a hidegháborúval járó szorongás, amit csak az atomfenyegetés félelme tudott fölülmúlni. 

’60 tájékán, amikor az amerikai rágógumi kultúra úgy tűnt, hogy véglegesen a világ képének egyedüli és kizárólagos formálójává válik: becsődölt minden.

A vietnámi helyzet romlott, túlnőtte magát. A nyugati életforma zsákutcája ihlette meg azokat a filmeket, zenéket, könyveket, amelyek mind a mai napig értékállóak. Még akkor is, ha azok – történetesen - Hollywood szülöttei. Megannyi börtönfilm, elzártságról, magányról szóló emberi dráma készült. 

50 éve írta meg Ken Kesey: Száll a kakukk fészkére című remekét. A könyvről annyit, hogy az indián származású író egyszeri, megismételhetetlen sikerű műve, amiért irodalmi Nobel-díjat kapott. A cselekmény egy elmegyógyintézetben játszódik, amit mifelénk csak bolondokházának hív a köznyelv. Sokszor olvastam már, számát sem tudom hirtelen hányszor: nem is érdekes. Pont öt évtizede született a regény, ami később Miloš Forman rendezésében Jack Nicholson parádés szereplésével filmvászonra is került. Nem mellékesen: fél tucat Oscar-díjat ítéltek oda neki.

 Miloš Forman filmjének forgatásán

Aki nem olvasta, vagy nézte - szegényebb egy igazi élménnyel. A regény cselekményében még lehet találkozni az emberséggel... Mai napig elő-előveszem. Hál'Istennek a szerb-horvát tévéadók is évente műsorukra tűzik, ezért ha a Dunán esetleg nem olyan a kedve a szerkesztőknek, akkor eredeti nyelven élvezhetem Nicholson ráspolyos hangját meg Denni de Vito vihogását. 

Sokakat zavar a tudat, ha az általuk egyszer már elolvasott könyvet megfilmesítik. 

Ilyenkor a mozis verzió általában csalódást vált ki.

Nem értik, miért a különbség? 

A jó könyvből hogyan lehet középszerű, esetleg rossz film? Vagy fordítva. 

Pedig egyszerű a válasz. A film egy dolog, egy mű. A regény meg egy másik. Ráadásul két különböző műfaj. Mások az alkotók, mások az eszközök. És a közönség is mindig más, függetlenül attól, hogy akad olyan, aki olvasta és megnézte, vagy fordítva. Másként olvasunk valamit, amit utána másként nézünk meg. Hogy az értelmezésről és a hangsúlyokról most - helyhiány miatt - említést se tegyek.
Soha nem szabad a mozin számon kérni a könyvet. (Bezzeg a forgatókönyvet! Azt kőkeményen! Nem hiába díjazzák a megíróját...) Ugyanígy: fölösleges a leírtakat keresgélni a moziban. Netán a színpadi változatban.

Még a Gyűrűk ura - ami köztudottan a trilógia már-már betűhív tükrözésére törekedett - sem engedhette meg magának, vagy érte azt el, hogy a karakterek, a párbeszédek, a könyv hangulata száz százalékban visszatükrözze Tolkien úr leírt gondolatait.

Ettől függetlenül jó a film. Mint a Száll a kakukk fészkére is. McMurphy szerepében Nicholson lubickol, az összetett egyéniségű figurákat mindig szépen tudta hozni. Az utóbbi évtizedekben* bizonyított több filmben, nem kell dicsérnem. A Miss Ratchedet játszó színésznő – Louise Fletcher - megint telitalálat. Aki látta a Diplomás Mrs. Robinsonjaként lógó cigarettával, letűrt harisnyás lábát vakargatva, az kalapot emel színészi kvalitása előtt.

Nézzék, olvassák el! 

Megéri. 

Félszáz éve röpköd a kakukk a nem létező fészke fölött. 

Olyan alapigazságokat és értékeket hordoz a csőrében, amelyek örök érvényűek.

Amit saját fészke helyett, bennünk kelt életre.

Pósa Károly

Magyarkanizsa, 2012-09-11

Pósa Károly: A Tiszához

Dac

 Én mindig a partodon álltam.

Pedig most a sirályok se hókák,

Hanem rongy feketén sötétek.

S voltak olyan bomlott percek, órák

Mikor a szitok volt fohász,

S az ima volt a vétek.

Gyakran hittem, s kerestem a kincsed.

Hármas rétegű szavak azok.

Gyémánt hang mi szólt? Hideg, karistoló?

Falrahányt borsó. Rothadt fából volt

 – igaz nem arany -, de koporsó.

Én mindig a partodat fogtam.

És a hűs vízben, halvány tükrödben

Arcomat még ma is fürösztöm.

Tétován vélem úgy, hogy ez mind-mind

Szelíd érzés, és nem csak ösztön.

Benned hagytam magam, s parázslott

Bőszen szikkadt a bácskai por.

Jégcsapból se víz fakad mostanság,

Ez nem nedves, hanem aszályos kor.

A Nagytemplom megsüppedt. Nem őriz.

Csak a rám boruló eget tartja.

Felhőt cibál a vén vörös kőris.

Mának int, de múltba mar karja.

Torony fénylő, sárgaréz körösztje

Karcolja tán folyamod hátát?

Kérdezem félve: szabad-e? Ereszt-e?

Adjak-e neki, kegyelmet, hálát?

Volt, hogy csonkolt fűzfák könnye hullott.

Fájt, hogy ellenük esküdt az ég.

Hiányuk, az erdő sávja halott.

Hevertem szótlan, s mellettem feküdtél.

Meder alján évszázados holtak.

Júdás-pénz csillám fényét már látva.

Bár éltek, a szemükön érmék voltak

Szívünk sajdult bele a Bánátba.

Én még mindig ott várok, vagyok,

Hol a fűz ága föléd hajol.

Nézlek hajnalokon.

S döbbenek rá, hogy nem vagyok sehol.

Magyarkanizsa, 2012. 09. 04.

Ülő nő - grafika

Ülő nő
21 x 30 cm
grafit, tus, kréta, filc

Egy dátum tenyérnyi értelme

Döghal, grafika
30 x 21cm

„Nincs semmi itt, amit nagy lélekkel

el tudnék felejteni. Nincs semmi itt,

amit öröknek hinnék! Ó, hány Mohács

zivataros délutánjából kellett kimentenem a

reményt, hogy ez a mai nap is még

 a  mienk legyen.”

Ahogy gyorsul velünk az idő múlása, egyre ritkábban becsüljük meg a pillanat ajándékát. Devalválódnak a napok, zsugorodnak az órák, és a perceket szétmaszatolja a valóság. Az éveink karikalábon szaladnak el velünk.

Amióta a világ világ, az ember helyét és szerepét keresi benne. Kapaszkodóként az idő meghatározásával próbálja önmaga létét igazolni.   

Így volt ez régebben, így van ez most is.

Ám, mintha évszázadokkal ezelőtt kicsit több tisztelettel illették volna a múltat!

Nagyobb figyelmet kapott a már lejárt idő. Kétségkívül megbecsülték a jelenvaló igazát is, de mindenekfölött a múlt volt az, aminek tanításából okulni tudtak. A jövő, pedig csak az elhivatottakat, a kiválasztottakat érdekelte. (E tekintetben talán ma sem különbözünk eleinktől…)

Nem a hatalmas síremlékekre gondolok! Az örökkévalóságot hajkurászó építkezéseket, vagy a hírnév dicsőségének kétes értékű csillogását az utókor ítélete rendre helyre szokta tenni. Ami ér valamit, megmarad. Ami hamis, álságos, az úgyis menni fog a szemétdombra.

A régiek bölcsességére, ami máig irányjelző.

Az idő egyediségét, meg nem ismételhető titkát kutatták. Nem hobbi-asztrológusként, mint manapság teszik sokan.

Nem.

Hitték az időt.

Ezzel együtt félték is.

Nem véletlen, hogy az ókori uralkodók fő tanácsadói mind-mind az idő kérdését vizsgálták. Középkori királyaink, a nagy hadvezérek döntő csaták idejét a csillagok állása szerint határozták meg, a születendő utódokat az égi jelek útmutatása alapján nevelték föl, vagy pusztíttattak el azonnal. Ám amióta a modernitás őrületében az időt is utolérte ez az útszéli komédia, amióta a magasztos rend helyett fölfordították a világ tükrének képét, vagy más szóval deszakralizálódott a múltunk, az ember már nem hisz. Csak a túlélésre játszunk.

Az időben tőlünk nem is olyan távol, még nagyapáink, dédszüleink korában a ház egyik legfontosabb kelléke – a Biblia mellett – a családi kalendárium volt

Nem ritkán több generáció is ugyan azt a könyvet használta. Jegyzeteltek, írtak bele. A régen elhalt ősök sorai alatt frissen írott tinta száradt. Esküvők, temetések, vásárok, születési évszámok sorakoztak egymás alatt. Megannyi családi vonatkozású adat! Intim pillanatok, legszentebb napok, amelyek létében határozták meg egy-egy család önazonosság-tudatát, a származást, a vért. Olykor csak egy rövid tőmondat által. Ünnepnapokat húztak alá piros tintával. Jeles események évszázadra visszamenőleg nyomon követhetőek voltak.

Meg-megreszkető toll rótta föl valaki gondolatait. 

Örömét, elégedettségét fejezte ki vele. 

Olykor fájdalmának állított pár betűs emléket. 

Egy tőmondat mennyire bele tud égni az agyunkba! Már nem emlékszem ki, de egy író mondta valahol, hogy ha igazi irodalmat akar valaki művelni, az írjon úgy, mint a halálra ítélt, akinek csak percei vannak hátra. Azokban a rövid mondatokban el lesz mondva minden, amit elmondani érdemes. 

Ahogy a parasztember nehéz keze által jegyzett egy-két soros bejegyzések is nyers valójában róla, arról az egész korról szólnak. Látleletként. Kincs annak minden betűje. Családi ereklye. 

Ma, mindezt a számolatlanul elkattintott merev fénykép igyekszik biztosítani.

Mondanom, muszáj-e: mekkora sikerrel?

Írom mindezt azért, mert előttünk augusztus 29-e. Félezer éve a törökök szerencse-napjaként tartják számon. 1521-ben ezen a napon foglalták el Nándorfehérvárt. A Hunyadiak dicsősége akkorra már keselyűk martalékává lett. A Belgrádot uralma alá gyűrő I. Szulejmán öt évre rá, 1526-ban Mohácsnál is erre a nyári napra időzítette a hírhedt csatáját, aminek katasztrofális következményeit másfélszáz esztendeig - vagy pontosabban -, a mai napig nyögjük. Csoda-e, ha ugyanez a szultán 1541-ben már tudatosan augusztus 29-én adja ki parancsát Török Bálint elfogására? Amit még aznap Buda várának eleste fog követni…

De a történet úgy kerek, ha a végén az is megjegyeztetik, hogy a Kisasszony havának 29. napja negyedszerre már nem hozta meg a pogány szerencséjét. 1686-ban a török védők sikertelenül próbáltak kitörni a Budát ostromló keresztény seregek gyűrűjéből.

A kétségbeesett védőket, s vele a hatalmas Török Birodalmat fölőrölte a történelem malomkereke. Régi a lecke, de tanulságos:

Az idő és a dicsőség mulandó.

Nem árt, ha néha-néha ez is az eszünkbe jut. 
Becsüljük meg a mát.

Pósa Károly      

Csorda-út

Grafit, tus 30 x 21 cm