Napló 6.

 

Ősi kézlenyomat. Ez egy jel.

"Pantha rhei.

Az idő függvényében folyton alakulnak a dolgok. Az elemek, a szférák, összetevő alkotói mindannak, ami teljes valójában körbevesz bennünket. Mi is változunk. Fehérjehalmazunk évről-évre kicserélődik, módosul. Más emberek leszünk. Akárki beláthatja. Ciklikusan megújul, átformálódik körülöttünk a világ, s bár a kíváncsiság, a mohóság merőben emberi tulajdonságunk, a megszerzett, út közben összeszedett, gondosan kielemezett és megőrzött tudásunk mégis hiányos: értelmezésünk, tapasztalásunk, indokolásunk és ítéletünk ritkán sikeredik remekbe szabott tanulmánynak. Jobbára részleges marad. Mondhatni – tökéletlen, tehát – nagyon is emberi. Az idő egy lépéssel mindig előttünk fog járni.

Éppen emiatt a meglelt feleleteink iszákjára soha nem köthetünk csomót. Újabb, majd még újabb kérdések tolulnak elénk, és az erre adott válaszaink immáron száz, vagy kétszáz esztendeje egyazon klisé szerint alakulnak. Úgy próbáljuk interpretálni a nagy egészet, hogy kínos pedantériával egyre kisebbre szedegetjük szét a mindenséget. Ha jól tudom, a ma embere már az atommagokat is elemeire bontotta, és a pirinyónál pirinyóbb, ésszel föl nem fogható nanovilágban kutakodunk.

Olyannyira igaz ennek az elaprózódásnak a gyakorlata, hogy mostanra szokássá lett laboratóriumi körülmények között egy csöppnyi sós vízből kiismerni a tengerek természetét. Hideg bölcsesség, semmi több.

Jó-e ez nekünk?

Nem hinném.

Azt viszont tiszta szívvel hiszem, hogy akik még egyszer sem álmodtak hajnaltájt a tengerparton, hálózsákba burkolózva, orrukban a környező kertek oleander-bokrainak súlyos illatával, a hullámverés szívritmusára, bódult lebegésben a valóság és más, döbbenetes ihletettségű világok mezsgyéjén, kavicsos, kövecses vízparton heverve, mintha épp az a bizonyos bibliai cethal köpte volna partra őket, a kihunyó csillagok parazsa alatt: nos, azoknak – kutassák bár ezer évekig, a legmodernebb technológiák latba vetésével – sosem lesz majd teljesen érthető, mi is a titka annak a nagy sós víztömegnek, amit egyébként tengernek neveznek.

Ízzé-porrá zúzzuk a világot. Kritikátlanul, szenvedélytelenül, otrombán és most már azt is észrevenni, hogy egyre reménytelenebbül. Ebbe a nagy többség bizony belefájdul. A szépség törékeny. Hát – nekünk naponta sikerül gőgös boldogsággal megsemmisítenünk.

Túlhabzik a művészet is. Szabadon gyakorolható a féktelenség. A nagy egész, az olvasmányos, csodás könyv kerek mondandója helyett az alkotók ingerülten marcangolják fecnikre az üzeneteket. Így lesz az éteri látásmódból zavaros, fölhígult, elrajzolt és agyunktól, lelkünktől, szellemünktől idegen közlendő. Kristálytiszta kép helyett maszatolt ábra; tanító beszédből közhelyparádé, locsogás; miként a mozdulatokból, az ősiségén alapuló pulzáló harmóniából: széttrancsírozott zajhalmaz kísérte groteszk ugrabugra. Táncnak hívott vonaglás. 
Igazi, iszonytató XXI. századi danse macabre." 

Magyar pirkadat - az Új Kanizsai Újság vezércikke 2012. márc. 15.

 

Magyarnak lenni nem könnyű és természetes dolog.

Nem olyan állapot, amit ingyen lehet nyerni. Nem elég annak születni.

Bátran mondhatjuk, annak nem is lehet egyszerűen születni. Azzá válni kell. A magyarság nem boldogság. Nem előnyt, biztonságot, ajándékot jelent. Örökös szorongás és egy elhanyatlott múlt keserű önérzete: ez a magyar állapot. A méltatlanság örökön lélekemésztő érzése.

A magyarságot vállalni kell, s csak vállalni lehet.

Joó Tibor

Egykori honvéd veterán portréja a századelőn

Ilyen egyszerű és közérthető mindez Barátaim!

Nekünk, délvidéki magyaroknak pedig március idusán csak úgy, mint az év többi napján teljességében átélhető ezeknek a szavaknak a súlya. A mondandó tömör, amely köntörfalazás nélkül vetíti ki ránk sorsunkat, megélt mindennapjaink küzdelmét.

Mert ne higgye senki, hogy csak a régi kurucok, a ’48-as honvédek vagy ’56 pesti srácai voltak azok, akik olykor kényszerből, néha kalandvágyból, időnként pedig létük, megmaradásuk érdekében, de mindig az egyetemes magyar nemzet érdekében fegyverrel védték önmagukat, családjukat, és mindent, ami a magyarságot jelentette.

A puskaporszag elült ugyan, de a vér még most is hullik. Sokan áhítják vesztünket.

Igaz – nem szablyák által, kartácstűzben, lovasrohamok rettenetében vagy tankok lánctalpai ellen.

Kifinomultabbak a módszerek. 

Rafináltabb a taktika. 

Költőinket nem szúrják le dzsidások, csak éppen ellehetetlenítik iskoláinkat, hogy a verseket ne legyen kinek szavalni. Nem lövik szét falvainkat, nem dobnak csóvát a házak tetejére: elég, ha megszüntetik a körzeti orvosi rendelőt – elöregszik, pusztulni fog a település. Nem tiltják be a magyar szót: csak lefestik a magyar helységnevet és a hivatalban vissza se tudnak köszönni majd.

Nem cenzúráznak, de a nekik tetszőt megfizetik, a különvéleményűt pedig mellőzik.

A spiclijeik nem messzi vidékről ide importált idegenek, hanem magukat magyarként jegyzők lesznek, akik tenyérből esznek. Buksi fejük simogatható.

Az árulásuk jövedelmező, mert az ellenérdekelt fél megosztottságunkban látja a reményt, hogy valaha legyűrhet bennünket. 

Az árulás gyakran jóléttel kecsegtet, míg a vállalás - nélkülözést, harcot és örökös készenlétet…   

Egy olyan torz értékrendszerrel állunk szembe immáron hosszú évtizedek – vagy mondhatni évszázadnyi idő – óta, ami sunyi, módszeres, kíméletlen, mert eszközeiben nem válogat, ugyan akkor arctalanságát ilyen-olyan demokratikus púderrel kozmetikázza, hogy az ördög pofája ne látszódjék a rúzstól. Mindazonáltal a lehelete messziről is parfümtől szaglik, ám lába nyomán kénköves bűz terjeng.

Már a legszentebb ünnepünk, március 15-ének a léte is zavarja. „Túlontúl magyar!” – rikkantják az ellenünk fenekedők. „Sok a zászló! Ódivatú a kokárda!” – köhögi a bolhacirkusz. Mintha bizony betörnénk a fejét valakinek, ha megvalljuk, hogy mik vagyunk; mit és hogyan szeretnénk ott, ahol élünk. Ahová a sorsunk rendeltetett. Ahol magyarként élnénk a jelent és terveznénk a jövőnket. 

Akikkel szemben állunk, azok azt szajkózzák, hogy a délvidéki magyarságnak minden képen polgárnak kell lennie. 

Rettegnek attól, hogy e maszatolós címkézés ellenében a bácskai-bánáti magyarság zöme végre nemzetként szeretné meghatározni létét. Jól példázza ezt a szándékot az a gyönyörű tény, hogy a délvidéki magyarság százalékarányát tekintve a legtömegesebben kéri és kapja meg a magyar állampolgárságot. A szimbolikus passzust, a Szent Koronás igazoló dokumentumot, amivel sorsát végképp a nemzet eszményéhez kötheti.

És ünnepelünk március idusán! Magunkat, múltunk dicsőségét, jelenkorunk küzdelmeit csak úgy, mint a jövőnket illető terveinket, megmaradásunk biztosítékát.

A szabadságharc véráztatta harcmezőin mára vadvirágok nyílnak. De a nagyszerű hősök példamutató elszántsága, hite és vállalása ma is erőt, tartást ad nekünk.

Soha nem szabad felednünk kik vagyunk!

Soha nem szabad feladnunk – kik vagyunk!                    

Pósa Károly