Összegző írás a kispiaci Nagy László
Galériában Tóth Vilmos magyarkanizsai építész KÉMÉNYEK, KÜRTŐK c. kiállításmegnyitója kapcsán.
„Ha egy
időre madárrá változhatnék, én bizony odaülnék valamelyik roggyant kémény
tövébe és eldiskurálnék a kormos téglákkal, amiknek a véleményére manapság
olyan kevesen kíváncsiak. Pedig a csáléra csapott százéves kürtők téglái még
omladozó, beteges jelenükben is a város legnagyobb értői, az itt fogant titkok
tudói. Maszatos képükből sötéten pislognak az éjszakába. Lesik a hold
fogyatkozó pofáját, és talán visszafelé számolják a csillagokat. Ezerszámra
láttak dolgokat, amiket más sosem fog. Ha egyszer könyvbe írhatnák azt a sok
örömöt, gyászt, kedélytelen napokat, és pirosra húzott ünnepet! A nagy regények
álmodói csak sóhajtoznának mind ama tudás láttán, amit egy öklömnyi, befeketült
tégladarab odaföntről végignézhetett!”
Írtam egy esszében jó két évvel ezelőtt, s ha figyelembe vesszük Tóth
Vilmosnak a kéményekről készített rajzait a fenti szövegem olvasatának
vetületeként aligha kell indokolnom hogy személyéhez miért fűz meghitt barátság
olyan hosszú idő óta. Mint a jó bornak, úgy egy jó képtárnak sem árt a reklám,
ezért hadd álljon itt még egyszer, nyomatékosítva: igen, a kispiaci bekötőúttól
nem messze, az E5-ös főút mellett, ahol benzinkút és parkoló van, annak
átellenben található Nagy László privát galériája valamint a magánpraxist is
folytató nejének a rendelője, de ez most mellékszál. Annál is inkább az, mert a
jó ízléssel, helyes arányérzékkel, és a hagyományokat szem előtt tartva
helyrehozott dél-alföldi parasztház – eltekintve a galériai belbecstől – már
önmagában is kelleme a szemnek, igazi kis ékszerdoboz. Aki szereti a régi
bútorokat, a magyar népi építészet emberléptékű világát, ne sajnálja rá az
időt, látogasson el oda. A Nagy László teremtette miliőben csalatkozni nem fog.
A péntek késő délutáni rendezvény közönsége sem unatkozott. A házigazdák
nevében Dr. Pajor Margit köszöntötte a megjelenteket, majd a Cantilena vegyes
kórus előadásában néhány alkalomhoz illő kórusmű hangzott el. A dugig megtelő
kis házban folytatódott a tárlat: a képeit bemutató Tóth Vilmos vetítéssel
egybekötött előadását nézték, hallgatták végig az érdeklődők. Mondandójában –
műépítészről lévén szó – Tóth Vilmos előbb röviden vázolta az általa készített
rajzok, grafikák megszületésének miértjeit, majd szűk egy órában rövid
építészet- és kultúrtörténeti előadást tartott a kéménynek, mint építészeti
elementumnak a meglétéről és korokon átívelő fejlődésének az állomásairól.
Megtudhattuk többek között, hogy a kémény szavunk először papírra vetve
latinosan kamin-ként lett leírva valamikor
a 15. század derekán. Mivel a vidékünkre jellemző szabad-tűzhelyes konyhák
némelyikét még a múlt században is használták, ezért nem kell rajta
csodálkozni, hogy a kémények inkább a városokban, a kőházak tetején, a polgári
jólét jeleként füstölögtek, semmint a szegényes zsúpfödelű parasztházakon.
Ennek dacára, ahogy haladunk előre az időben a kéménytípusok meglepő
sokszínűségével találkozhatunk. Más sem kell hozzá, csak felemelt fejjel járni,
meglátni a szépet.
Így tett Tóth Vilmos is, aki néha tollal, néha ecsettel,
vagy olykor csak rövid mozdulatokkal, skicc-szerűen, ceruzával örökítette meg a
háztetőkön tarajosodó kéményeket. Százával rajzolt kéményei nem csak a
vidékünkről valók: Svájcban, Dél-Franciaország patinás városaiban, az
Isztriai-félszigeten, és Dalmáciában is hódolt a szenvedélyének. Mint
fogalmazott, mára ez a hóbortja, passziója – nevezze ki hogy akarja –
olyannyira fontossá vált számára, hogy egy-egy díszesebb kürtőt megpillantva, a
fölfedezés izgalmával érez késztetést a megrajzolására. Hisz némelyik kémény
önmagában is műalkotás számba megy: dísze a tetőnek, kicsiben ház a házon! Az
emberi kreativitást dicsérik, amikor észrevehető a házépítő mesterek szándéka:
két egyforma kürtő helyett a szabad variációk kifogyhatatlan játékosságából, a
szépérzékükre hagyatkozva konstruálnak ötletesebbnél ötletesebb kéményeket.
Kell is ez a dicséretes buzgalom. Tóth Vilmos szerint ugyanis a kémény a
mindenkori ház azon része, amin körösztül a hajlék tüze, melege összeér az
éggel, a fölfelé távozó füstöt eregető kémény mintegy kapocs a Feljebbvalóhoz. Az
építmény legmagasabb része, s mint olyan, megkoronázza az ember otthonát. Műértő
szemmel, biztos kézzel, mérnöki pontossággal, ugyanakkor egy művész eleganciájával
készültek a Tóth-féle rajzok, s ahogy két azonos kémény, úgy két ugyanolyan
technikával kidolgozott alkotása sincs. A kürtő-variánsok tarkállanak a Nagy
László Galéria verett falú házikójának hűsében. Mind igazolása annak, hogy
milyen fontos meglátni a részleteket. Hogy mennyi érték, gazdagság vesz körül
bennünket. Ahogy mellettünk, úgy fölöttünk is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése