 |
| Fotó: Puskás Károly |
„Vasárnap meglátogattuk a kalákában
fölépült Baráthok-kútjánál lévő pusztai fürdőt. Szép. Helyén valóan átgondolt
és a körülményekhez képest tisztességesen kivitelezett. Szerény, a járási
miliőbe illeszkedni igyekvő, ugyanakkor tetszetős munka. A létjogosultságát
pedig az a körülmény mutatja legjobban, hogy meghökkentően sok fürdőző
használja. Jönnek az emberek. Mindannyian ki akarják próbálni. Errefelé ilyesmi
sem régebben sem mostanában nem épült. Nincs hagyománya, vagyis jobban mondva a
hajdani szokás, a legelő széli szikes tócsafürdőzés hosszú ideje kiveszett a
köztudatból, hisz jócskán elmúlt már száz év, amióta a Csodakút vizét az első
befektetők ipari méretben, a terápiás gyógyászat céljára kezdték hasznosítani. S
bár ennek dacára a szegényebbje olykor ki-kijárt a Járásra a reumás lábát
áztatni, kamillát kaparni, sziksót lopni, összegyűjteni a bíbictojásokat, meg
hazavinni mindenfélét, ami „a döglött
tetű bűritű’ többet ér”: a közös fürdőzés kultúrája csak tetszhalott
állapotban leledzett. Aztán – láss csodát - ennek a sikeres újjáélesztése az
idén nyáron mégis megtörténhetett. Van is foganatja. Ki autóval, ki biciklivel,
családostul érkezik. Dagonyáznak a sárban, s míg velük pocskolunk mi is, egyre
az a téma: vajon meddig bírja ez a csinos kis pusztai fürdő a helyi
vandalizmust? Mikor eszi majd ide az avas az első gazembert, aki megrongálja a
pompás építményt, mert úri kedve szerint csak a pusztítás csiklandozza az
(állati) ösztöneit? Dühítő, egyben szomorú, hogy ilyesmin kell
aggodalmaskodnunk. Se törvény, se becsület, se józan ész a világban. Pedig a
Járáson bugyogó kút meg a tavacska megmaradása mindannyiunk felelőssége. Jó,
hogy van. És jó, hogy ott van. Valami elkezdődött. Még korántsem tökéletes –
például hiányoltam egy-két könnyen üríthető, lehetőleg nem tájidegen anyagból
készült szemetest, és ha rajtam múlna, néhol megpróbálkoznék olajfák
ültetésével, hogy majdan legalább némi árnyék vetüljön a kút környékére -, ám a
jó szándék vitathatatlan, és mivel az akarat is jövőbe mutató, lehet még
fejleszteni, tákolgatni. Nagyon sok mindent nem lenne muszáj meggondolatlanul
oda álmodni, mert a Járás nem tűri a túlbonyolítást. Az olyan fölösleges dolgokat,
mint a parkoló(!), a biciklitartó, meg villamos áram: gyorsan el kell
felejteni. A pusztai fürdő azért az, ami, mert egyszerű, mint a faék, és a
szerethetősége, a kincse éppenséggel pont ez a sallangmentesség. Bevallom,
jóleső bizsergést éreztem a szívem körül, amikor alkonyattájt előbb balról egy
juhnyáj, majd kisvártatva jobbról egy tehéncsorda vonult el a fürdőzők mellett,
napszállat irányába. Azt hiszem, ilyen látványt utoljára az elmúlt század
falusi idillt ábrázoló romantikus festőművésze vizionálhatott. Mindenfelé tulipiros
pucér menyecskék, gömbölyded formák, némelyiknek iszappakolás a vastaghusikáján
és a háttérben a Riska tőgye giling-galangol elfele… Ez idő alatt régi
ismerősöm a piócákat szedi össze a náddal szegélyezett tavacskából. Naná, nem
veti őket a szárazra! Inkább igazi természetvédőként átmenti őket a közeli,
átellenső pocsolyába. Míg
elnézem ügybuzgalmát, nyakig merülök az iszapszagú, sűrű vízbe. Áztatom magamat
a százhatvan méter mélyről föltörő, gyógyhatású járási kincsünkben. Nem érzem,
de tudom, hogy a kénes szagú, ásványi anyagoktól sárgálló víz jótékonyan
áthatja minden ízületemet. Bársonyosan tapad a bőrömhöz ez a fajta artézi víz,
párja sincs sehol. Közben hétágra süt az augusztus délutáni nap. A rojtos
cihájú felhő alatt ölyv szitál, és arra gondolok, ezért a nyugalomért, ezért a
csupasz élvezetért ugyan mennyit adnának azok, akik egész életükben csak az
élményfürdők csiribiri nyüzsgését tapasztalták, csúsztak sivalkodva a tömegben,
kamu hullámokon ringatóztak méregdrágán megfizetve a luxust, a mű-pálmafákat, a
zutyult koktélokat, hogy instant csomagolva kvázi megkapják a testnek-léleknek kijáró pihenés illúzióját? Az uszodai hangszórókból bömbölő slágerektől
mennyivel ér többet a napszítta legelőn zsizsegő tücskök muzsikája?
Megfizethető-e hogy műanyag napozó-nyugágy helyett a sárba tottyanva ücsörgök,
vasárnap délután, a semmi közepén, vagy attól is még kicsit hátrébb, és a
homlokomhoz ernyőként emelt tenyerem alól kikémlelve láthatom a délibábos
horizont remegő képét, és gyönyörködhetek a párálló levegő csalóka játékában?
Ugye. Csak lejjebb kell adni azt a fene nagyra taksált igényességet. Ha netán
nem lenne világos: ez a mai világ így ahogy van – haldoklik. Pusztulnia muszáj
az összes cafrangos ideájával, a sleppel együtt. Lehet, mi is vele veszünk. Nem
tudom. Ezt előre nehéz megjósolni. De a végjáték már elkezdődött, és akinek
szeme van a látásra, füle a hallásra, szíve a helyén, az esze meg rendes, az
tisztában van a helyzettel. Éppen emiatt amennyire csak lehet, igyekszik
kivonni magát a káosz örvényéből, a kor tüneteitől, a beteg divattól távol
tartózkodva, az álságos kívánságlisták nélkül élni. Egyszerűnek, és mégis
hasznosnak lenni, mint a pocok szőre.
All
inclusive
– a Járáson mindez megtehető.”
 |
| Szikes puszta - illusztráció |
Pk
