Varga Zsolt, a magyar vízilabda-válogatott szövetségi kapitánya - rajzom

 Magyar Rodin-parafrázis...

A halászkirály legendája - Vogel Soma

 

Vogel Soma magyar olimpiai válogatott vízilabda kapus - rajzom

Rasovszky Kristóf a nyílt vízi úszás olimpia bajnoka - rajzom

A párizsi olimpián pénteken rendezték a férfi nyílt vízi úszók versenyét a Szajnában. A győzelmet a nagyszerű erőben, kirobbanó formában lévő Rasovszky Kristóf szerezte meg. 
Hajrá!

A DÉLVIDÉK ÉS A SPORT (Most szó szerint: eszmefuttatás.)

Vermes Lajos, a palicsi olimpia ötletgazdája

Történeti visszatekintés

Hosszú évszázadokon át a déli végek képviselte hitvallás egyet jelentett a magyar haza megőrzésével. A történelem folyamán kétség kívül ez a nemzetrész szenvedte meg leginkább azt a folyamatos, szándékban és erőben megnyilvánuló erőszakot, nyomást, amelyek révén a különböző korok jellegüknél és minőségüknél fogva formálni, átírni és átértékelni akarták az itteni magyarság megmaradásának alapjait.

A Délvidék – szerbesen a Vajdaság – múltjából fakadón a küzdés, a megvívás, az ember ember elleni párharc szinonimájává vált. Kezdve a török időktől, a magyar múlton végigmenve – Hunyadi, Thököly, Rákóczi, és ’48-as szabadságharcán keresztül – a délvidéki történések rendre beleégtek a magyar haza történetébe. 

Egyáltalán nem meglepő, hogy az elmúlt évszázad viharai is jobbára a ránk köszönő történelmi múltunk nagy eseményeit jegyzik. Bár 1956-ban Szegedről pattant a szikra, az a láng által körbeborítván Magyarországot – de miután lobot vetett a forradalom fénye, ami felett a szovjetek sötétje ideiglenesen győzött – a bácskai-bánáti magyar települések voltak azok, amelyek a hozzájuk menekülő honfitársainkat segítették. 

A háborúk elől menekülő délvidéki magyar apákat, fiúkat Magyarország befogadta.

A kölcsönös egymásra utaltságunk

Ahogy Nagy Britannia a wales-i hagyományok nélkül, vagy Franciaország a gascogne-i bohém lelkület nélkül, úgy a magyar nemzet is sokkal szegényebb lenne, ha a délvidéki szellemiséget elhagyná tőle valaki. 

Ugyanis a déli végek kipróbált magyarsága mindig egyféle minőséget jelentett. Régebben a vendéglátás, az úri örömök és a keserédes történések vidékét láttatták benne. Móricz, Mikszáth, Tömörkény és Móra éppen elégszer vázolta, milyen is a délvidéki életérzés, a dél-alföldi emberek ars poeticája. Alaptanulságuk, hogy a mag körüli héj örökösen a védő szerepét játssza. És ha a határon túli magyarság számarányában, erejében megfogyatkozva nem képes beteljesíteni hivatását – a minden kori magyar állam védelmének biztosítására –, úgy veszi fog az ügy, veszni fog vele a nemzet.
Mert a Délvidék történelmi szerepe évszázadokon át adekvátan arról szólt, hogy a belső haza biztonságát, rendjét, épségét legyen hivatott megőrizni. Ehhez a feladathoz kellettek komoly, és elszánt emberek. Amikor őket emlegetjük, a dicsőségesség jelzője nélkül keveseket említhetünk. S bár megtörtént a trianoni csonkolás, ami tragikus hirtelenséggel húzott föl nem csak országhatárokat, hanem – sajnos – lelki falakat is, az idő a huszadik század viharaiban sem tagadta meg önmagát, miáltal a nemzet ismét megtalálta önmagát, hitét, magyarságát.  

A sport-történelmünk

Talán nem véletlen, hogy az olimpiai eszme is pont a Délvidékhez – jelesül Palicsfürdőhöz – és környékéhez fűződik.

A legelső olimpiai próbálkozások ötlete ugyanis pont ehhez a vidékhez, ezekhez az emberekhez köthető.

Az akkori tehetős polgári réteg igényei erősen közrejátszottak abban, hogy a helyi erők által képviselt ifjúság, a testkultúrát szerető, a természetes életmódot, életörömöt mint életérzést képviselők a társadalom színe-java előtt megmutatkozhassanak.

Így fejlődött ki a Vajdaságban az akkori idők szellemét követő atlétika, a sportok máig tisztelt királynője, a római és görög szellemet képviselő sportágak: a birkózással, a küzdősportokkal, a vívással és sok más egyébbel kiegészítve.

Az első világháború utáni években a trianoni tragédiát megélt délvidéki közösség mindvégig úgy élte meg a sportrajongást, mint a közösséghez tartozás legelemibb látszatát, egyféle hitvallást, dacot az új impérium által diktált föltételekkel szemben.

Minden falusi egylet, lett légyen szó kultúr- vagy sporttevékenységet folytatóról számolatlanul hintette magvát a magyar közösségben és hitet, reményt plántált a legnehezebb időkben is azoknak, akik vállalták egy idegen országban a kisebbségi sorsot.

A legkorábbi – mára patinás klubok – valamikor az évszázad-fordulón jöttek létre. Zömükben viszont pont a legválságosabb évtizedekben. Ezért van az, hogy ami a sporttörténelmi hagyományokat illeti: a délvidéki magyarságnak nincs mit szégyellnie.

 A jelenkor

A mai Szerbia már nyomokban sem hasonlít a régi rendhez. A néhai Jugoszlávia örököseként, hellyel-közzel nemzetállami keretek között igyekszik biztosítani minden arra érdemes, tehetséges polgárának az érvényesülést. Teszi ezt meglehetősen szerény keretek között.

A Délvidék fogyó magyarsága reménnyel tekint a jövőbe. Egyik ilyen kapaszkodónk – az ifjúságunk –, akik révén még hittel vallhatóak azok az értékek, amiket az ősök reánk testáltak. Hatalmas erő, és küzdeni akarás jellemzi őket.

Egyrészt: ezek azok a fiatalok, akik a legnehezebb munkát végző, paraszti ősök mintáján élik még életüket. Akiknek a haza fogalma egyet ér a becsülettel, a megmaradással és az elkötelezettséggel.

Másrészt ők azok, akik munkájuk révén nagyon sokszor bizonyították már, milyen lelki többletet ad valakinek a legalsóbb, legelhanyagoltabb rétegekből történő kiemelkedés esélye, annak a reménye, hogy a társadalomba illeszkedvén még hasznosabb lehessen úgy a szűkebb, mint a tágabb közösségének. 

Számát sem tudni azon délvidéki magyar sportolóknak, akik jelen pillanatban is Magyarország dicsőségét szolgálják. Lett légyen szó labdarúgásról, kézilabdáról, küzdősportokról vagy bármi más olimpiai kvótát érő megmérettetésről.
A vajdasági fiatalság az idők folyamán rákényszerült, hogy anyaországi segítséggel még erőteljesebben, még hatékonyabban – igen: Magyarországot segítve, a majdani olimpia magyar résztvevőjeként önmagát túlteljesítve sikereket hozzon a nemzetnek, érmeket és dicsőséget szerezzen a hazának. Minden koron: beteljesítve a délvidéki fiatalok küldetését.

                                             Pk

OLIMPIA, FERIK NÉLKÜL

 

2014, 2015

A sas egy madár. A veréb is az. Madár-madár – tolla van oszt’ repül, mondaná a megdicsőült Tarhonya Pista, szegény. Aligha férhet kétség az igazához. De lehet-e, kell-e, szabad-e a sas röptét a verébével egybe vetni? Érdemes-e mindent csakis a versenyszellem jegyében vizsgálni?

Két rangos sportesemény zajlik a héten. Nagyvilági szinten pár napja megkezdődött a XXXI. nyári olimpia, hazai berkekben pedig szombaton 35. alkalommal rendezi meg Kanizsa a nemzetközi úszó- és futó maratont. Míg a brazíliai versenyeket a televízió előtt ülve – vagyis állandóan föl-föl ugrálva - szurkolom végig, folyton kísért a gondolat: mi lesz velünk, ha egyszer a hagyományos utcai futásunk, úszásunk a Tiszában sem lesz immáron az, ami – klasszikus tömegmegmozdulás. Mi lesz, ha a mozgás szabadságának élvezete sokad rangúvá züllik, és a testnek kijáró alkalmankénti jótékony erőfeszítés eszméje helyett hozzánk is be fog gyűrűzni a teljesítmény kényszere, a rangsorolás miatti kórság, az elsőségért folytatott küzdelmek kíméletlen parancsa? Merthogy nagyon úgy fest - a világ ez irányba szuszakolja a sportot. 

A pénzcentrikus szemlélet kilúgozza a testkultúrának az egyszerűségben rejlő szépségét. Ahogy a profizmus ádázul utat vág a lelkes műkedvelők sorában, úgy a mai gyerekeknek nehéz, majdnem lehetetlen megmagyarázni, mit jelentett valamikor önkéntes munkaakciókon részt venni, akár heti rendszerességgel ingyenesen tenni valamit a közösségért. Söpörni a cserkészek vízitelepét, szemetet összegyűjteni az erdőben, egy hónapig kézzel ásva gürizni, mélyíteni a kanális árkokat a dél-bánáti homokpuszták mellett, csapatba verődve gereblyézni a köztereken, parkokban, vagy paprikát szedni hogy az általános iskolát fölújíthassák. Megdolgozni valamiért önös érdek nélkül. Ugyanilyen érthetetlenek számukra a három-négy-öt évtizeddel ezelőtti, ma már inkább sporttörténeti igazságok. A hőskorszak. Amikor a kanizsai klubok sportolói jobbára fűtetlen termekben edzettek, a saját dresszüket, ruhájukat nyüstölték, a maguk vásárolta eszközöket használták, folyvást toldozva-foltozva a már meglévőt, és ha a szerencsésebbjének netán volt öltözője, abban sem akadt sok köszönet: málló vakolatú, fölvizesedett falak közt vetkőztek. Akkoriban majdhogynem ismeretlen fogalom volt a sportolói prémium. Ma meg? Ösztöndíj nélkül már a legfiatalabbnak sincs ínyére az edző keze alatt dolgozni. 

Régtől figyelemmel kísérve a kanizsai maratont nekem mindig fontosabb volt, hány hatvanon túli idős ember kocogta végig a távot, miként teljesítettek az utca végéből ismert gyerekek, bírta-e végig szusszal a kolléganő, a rokon lány, vagy mellúszásban pihentek kicsit, mintsem az - kié az első hely dicsősége? Magasról teszek rá, ha egy hivatásos futó-úszó fél óra alatt lefutja-leússza, amire nekem kétszer annyi idő szükséges. Nem érdekel emiatt milyen vastag boríték kerül a zsebébe. Ha rajtam múlna, érmen, oklevélen kívül egyebet tőlem bizony ő sem kapna. Mélyen hiszem ugyanis, hogy bármilyen bajnoki titulus helyett sokkal inkább számít a saját magunk által megszabott célok elérésének öröme. A megmérettetés önmagunkkal. A székesfővárosból vagy külföldről Kanizsára ideruccanó profi atléta amint fölnyalta a díjat, már robog haza. Behúzta a strigulát: ez is megvolt. Holnapután már másik borítékért fog rajthoz állni, hogy a maga dicséretes tempójában hozza a századmásodperces sikereket. Kanizsa viszont itt marad, mert az előző 34. maraton összes izgalma, tapasztalása, kalandja is itt maradt helyben, azoknak az emlékezetében, akik évről-évre a Slajcnál beleóvatoskodtak a vízbe, és a nyári aszfalt platniján izzadva végigloholták a rajt-cél távot. Amennyire elvehetetlen tőlük a megélt alkalmak varázsa, pont annyira megfizethetetlen a múltjuk emléke. 

35 esztendő nem kis idő. Jóformán egy emberi élet fele. Ez idő alatt mennyien futottak, úsztak velünk, mellettünk, akik már nincsenek! Városunk egyetlen olimpikonja sincs már közöttünk. Csaba Feri valahol az ég angyalaival birkózik. Hogy magyarázhatnánk meg a most fölnövő nemzedéknek, hogy mit is jelentett 1980-ban kanizsaiként, sportolóként az akkori Jugoszláviát, az egész világ előtt Moszkvában képviselni? Pláne tudván azt, hogy az akkori elvtársak, a helyi vezetés „jóvoltából” a Csabának semmi különleges bánásmód, semmiféle kivételezés nem járt. Így esett meg, hogy a mi – eleddigi egyetlen olimpiai résztvevőnk – délelőtt még az AMD garázsának aknájában nyakig olajban szerelte a gépkocsikat, majd délután vitte a repülő Moszkvába, ahol szédületes bravúrokat végrehajtva már érem közelbe ért, amikor csúnyán lesérült. Még így sem adta fel. Egylábon sántikálva állt ki a szőnyegre, és végül hatalmas küzdelme az ötödik helyet eredményezte. Nem tudom, hányan köszönték meg neki. Ahogy azt sem tudhatom, mikor és hogyan vitte el az ördög azzal a szomorú korral együtt az összes hájfejű, nagyokos elvtársat, akik arra sem méltatták a kétkezi melósból olimpikonná emelkedő Csaba Ferencet, hogy normális feltételeket biztosítsanak számára a nagy megmérettetés előtt. Mindez ma már: sporttörténelem.

Valahol mégis jól láttatja: a poros Bácskából mindig lehetett világhódító akaratot szítani. Ahogy hajdan Moszkvában, a sasok között, úgy a Slajc kanyarjában meg a kanizsai úton szaporázva, szürke, közülünk való, egyszerű emberek hatalmas szíve által.

Pósa Károly

2012, 2013

ESTI KATARODÓ (fújhatjuk...)

A sportnak annyi.

Lehet, kicsit korai még katarodót fújni mindannak, ami valaha a nemes versengésről, az érdekeken túlmutató erények küzdelméről volt híres, ám a minapi hír alighanem olyan újszerű, az eddigiektől gyilkosabb szög lesz az olimpia eszméjének koporsójába, amely után erősebb kontúrokkal láthatjuk majd az ötkarikás játékok hajdani ázsiójának egyre szomorúbb, gyorsuló ütemű hanyatlását. Eddig is volt szándék a sport el-anyagiasítására. Meg is fogant. Kár tagadni. Üzlet lett az élsport, az ilyen-olyan ligák játékosai, meccsei ésszel föl nem fogható bevételeket hoznak. A bajnokokra, a „sztárokra” hatalmas embertömeg kíváncsi, ipari méretűvé duzzadt immáron minden, amihez résztvevőnek és szurkolónak egyaránt köze lenne. Reklámmásodpercek ellenek milliókat a tévétársaságoknak, és az a szégyenletes gyakorlat is sokadszor fordulhat elő, hogy egy nagyhatalom szurkolói igényeihez igazított napszakban muszáj az úszó döntőket közvetíteni. Nehogy má’ ne fő műsoridőben röhögjék ki az ajzószerekkel telepumpált kedvenceik a világot. Mint egy ideje a hollywoodi gépsoron termelt filmeket: a nagy nemzetközi versenyeket is kizárólag a bevételi forrás alapján ítélik meg. Általában olyan szakértők, akik a büdös életben nem szagolták az átizzadt öltözőket, soha nem léptek se szőnyegre, se pályára, és ha netán olykor vízbe csobbantak, azt is odahaza, a kerti medencében tették, koktélpoharat szorongatva. Nem olyan régen az ilyenek, meg a mögöttük nyomuló globális tőke-henger nyomására vált kérdőjelessé például a kötöttfogású birkózás olimpiai megléte. Most tekintsünk el attól, hogy éppen az ókori versenyek egyik alapsportágát érte ez a legújabb kori gyalázat. Azt se nézzük, hogy hány és hány birkózó szakosztály, szövetség, klub működik szerte a nagyvilágban évszázados patinával. Inkább csak gondoljunk bele, hogy ha e helyett, mondjuk létjogosultságot nyerne a szörfözés, mennyivel kamera barátabb lenne az a sok tangabugyis, alul-öltözött nőcike valami ezüsthomokos bícsen, mintsem két dresszes izomgombóc egymásba gabalyodását mutogatni?

Tudjuk: ahol lejtmenetre kapcsolt a züllés, ott hamarosan jelentkeznek a keselyűk. Van ugyanis egy határ, amit ha átlépünk, visszavonhatatlanul a romlásba visz az utunk. Ezen mi már régen túl vagyunk. Ahol a pénz diktál, ott már nem illik bíbelődni az ethosszal. Legföljebb a kicsöngetett összeg nagysága miatt kell némileg izzadni, alkudozni.  Így gondolhatták a katariak is, akiknek tevehajcsárból, kufárrá vedlett olajsejkjei egy jó ideje komoly nemzetközi posztokon öregbítik a sportdiplomácia – amúgy is hajmeresztő a szóösszetétel! – makulátlanságát. Mára már nem elégszenek meg a döntéshozók közötti hangsúlyos jelenlétükkel. Nem, ők sporttörténelmet akarnak írni. Katar – forevör. Sikerül is nekik. Van az a pénz. A kézilabdában mindeddig sehol sem jegyzett, a világranglista 108. helyezett katari válogatott ott van a legjobb tizenhárom csapat között. Igaz, egy vagy két, mutatóba vitt labdaszedőn kívül nincs közöttük egyetlen katari születésű játékos sem. A fejkendős, körszakállas, pecsétgyűrűs sejkek á lá carte rendeltek maguknak nemzeti csapatot. Lefizettek egy-egy szíriait, montenegróit, bosnyákot, horvátot, egyiptomit, kubait, spanyolt és franciát, nesze neked: kész a katari kézilabdás álom kommandó. Pár ciszterna kőolaj, egy kisebb fúrókút hónapos termelése csodákra képes. És hogy a pofátlanság még nagyobb legyen, a derék katari olajsejkek újabb zseniális ötlettel rukkoltak elő! Ki hitte volna, hogy ennyi lángelme világít a sivatagi királyságban lobogó fáklyás fúrótornyok alatt! Mivel már volt csapat, de szurkoló alig, bérszerződtek egy csomó spanyol drukkerrel, akik szép napszámért és teljes ellátásért, a katari légitársaság flottájának jóvoltából elrepültek Rióba. Ott fölhúzták az arab sejkséget jelképező kapott trikókat, fogták a sálakat, a zászlókat, és mindjárt volt lelkes buzdítás. Gondolom, prémium járt a leghangosabban óbégatónak. Azért, kíváncsi lennék, a hosszú repülőút alatt közülük hánynak sikerült betanulnia Katar himnuszát? 

Mert valószínűleg a sejkség nemzeti válogatottjának kerettagjai az új, választott hazájuk miatt gólokat dobni igen, de táguló tüdővel, őszintén énekelni nem fognak.

Ők nem. Viszont a háttérből kasszírozó bizniszmenek - nyugatiak és közel-keletiek - hanyatt dőlve dúdolhatnak. Olyan képűre formálták a világot, amilyenek ők. A sejkségben készülhetnek a téli olimpiára. Meglátják: lesz katari sífutó, katari síugró, az olajbányász bobcsapatuk remekelni fog, curlingben a katari női kompánia csadorba bugyoláltan is seprővel veri a kanadai meg a norvég válogatottat, és a katari jégtánc páros női tagját talpig fekete zsákban, lefüggönyözve emeli majd feje fölé a szintén katari színekben versenyző szőke, de ölig érő szakállat viselő Vjacseszláv.
Mi meg - idealisták, sportrajongók - katarodhatunk a fenébe! 

Pk

A vándor tarisznyája

A csodák mindig máshogyan érkeznek, mint ahogy az ember várná őket.

 Az az igazság, hogy néha el is késnek, és erre nincs értelmes magyarázat.

Darvasi László: A könnymutatványosok legendája

A vásártér felől érkezett, de lépési már meglassúdottak.

Ezen a zöldbableves-színű hétfőn egy kicsit megtorpant az Élet. Megállt az árok partján, letámasztotta botját és megpihent. A tarisznyájából elővett egy szeplős almát és beleharapott. Az édes lé habja a bajszára ragadt. Az Élet tudta, hogy a tegnapi napon, vasárnap, véget ért a nagy esemény. Míg ette az almát, lustán, a maga csöndös örömteli módján, a verebek megpislogták a dróton, és a Körös pipitérrel hintett nedves földje dohszagot böffentett. Öreg, félbe ütött medvetéglák lapultak a ledózerolt építési hulladékban, és figyelték, ahogy odébb, a Pámbok felé kaptató utca aszfaltján egy kisgyerek karikázik. Rozsdás férfibiciklijének küllőin cigánykereket hányt az augusztusi nap. Jóllakottan hevert az Élet, tarkóra kulcsolt kezén hanyatt fekve nézte a felhőket. 

Tus, grafika 25 x 40 cm

Magában számot vetett.

Befejeződött a nagy verseny. Véget ért az olimpia.

Lehet, és kell is számolgatni. A két héttel ezelőtti fölfokozott várakozás, a közvetített sportesemények izgalma, vereségek, győzelmek, csalódások és nem várt örömök tucatnyi nappala és éjszakája után illő dolog a végleges eredményt kiértékelni. Aláhúzni, hogy mennyi is az annyi?

De az Élet tudta, és folyton igazolja is nekünk, hogy a számok tükrében mért diadal nem föltétlenül a legnagyobb sikerünk. A dobogós helyezések, a pontszámok, meg a nyakba akasztott medálokon túl valami másról, többről, fontosabbról is szólt ez a világesemény. Ráébreszthetett bennünket a válaszra. Üzenete volt-van számunkra. Emberi nyelven nehezen megfogalmazható tartalma, amit talán ésszel nem fogunk föl, csak a szívünk által válik érthetővé.

A listák, pontszerzés, helyezés és helyezkedés idején, ebben a nyakficamodott világban csak a szív maradt az, ami sugallja nekünk: mi számít értéknek, és mi az, amit nem tekinthetünk egyébnek lapos erőpróbánál. Ma a versenyt többnyire az ész nyeri. Nyeresége a győzelem.  De viadalt csak a szív tud! Abból születik a diadal! Így ízlelgeti velünk az élet ezt a két fogalmat.

Akárki tapasztalhatja: az utóbbi édesebb.

A magyar sportolók diadalától hangos a sajtó.

Az Élet azonban tudja, hogy ha a „nagyhatalom” jelzőt ezerszer is hangoztatják, attól még minden maradhat a régiben. Ájult őrjöngéstől, hozsannától még senki sem lett szent. Az Élet az ilyen gyerekes csacskaságokon csak mosolyog. Elnézi jóindulatúan, mert gyermekeknek tekint bennünket, a sajátjainak, ezért hajlamos megbocsátani nekünk olykor kisstílű, piszlicsáré viselkedésünket.

Hány bronz ér egy aranyat? Az ezüst már maga a kudarc, vagy éppen korona készül majd belőle?  Az Életet nem érdeklik az éremtáblázatok... Ma ennyi, holnap annyi.

Igazán fontos csak az, amit az Élet régtől fogva tartogat számunkra, ami időtlen idők óta rongyos tarsolyában lapul. Ha szerencsénk van, vagy rászolgálunk, akkor talán előveszi nekünk és jó kedvében megcsillantja.

Nem más ez, mint a küzdelmünk értelme.

Az amiért - de legfőképpen -, ahogyan vívjuk mindennapjainkat!

Ki páston, ki gyűrűn, ki tatamin, medencében, a pályán. Olykor a bíró ítélettől térdre kényszerítve, mások által megpörgetve, szőnyegbe döngölve, víz alá nyomva. Sokszor igazságtalanul pontot veszítünk, kiállítanak bennünket, netán éppenséggel ellenünk fújnak be mindent. Lesérülünk. Megintenek rosszhiszeműen. Ellopják a fölszerelésünket. Elgurul tőlünk a labda, és a csapatkapitány lecserél.

De a kispadról bármikor fölpattanunk, ha lehetőséget kapunk! Megyünk előre, mert gyorsabban, magasabbra szeretnénk! És mindig erősebben!

Az Élet persze tudja mindezt. Hogy ha akarunk, mire vagyunk képesek, hogy naponta száz csodát teszünk.

Magában – tán kissé szégyenlősen bevallva - de ezért tud becsülni bennünket.

Megtapsolja a futómaratonon induló aggastyánt; szülőként aggódik a Tiszában evickélő apró sportemberkékért; a martonosi bekötőnél hűs hátszéllel tol előrébb, s titkon gyógyítja a fájó ízületeket; orvosolni igyekszik bajainkat; simít egyet homlokunkon, ha kétségekkel gyötrő álmaink kínoznak - de ha érdemesnek talál rá bennünket, ha igazán szükség mutatkozik rá -, akkor hónunk alá nyúl, és botladozva vihetjük tovább körösztünket.

Aztán, megáll néha az Élet, végiggondolja mit tettünk, és olyankor mosoly ül ki az arcára.

A napokban látta rajtunk a lelkesedést. Értékeli elszántságunkat. Emberként is, magyarként is jelesre vizsgáztunk.

S míg hétköznapi diadalainkról dúdol, nem felejt el szólni egyetlen fűszálnak sem, hogy minden nappal magasabbra nőjön.

Pósa Károly 

31.  Horgos-Magyarkanizsa maraton
2012. augusztus 12.

   

 

15 perc

"In the future, everyone will be

 world-famous for 15 minutes."

Izmosodik körülöttünk a hét!

Elkezdődött az olimpia.

Pár milliárd ember zömmel foteljéből nézi, amint mások - néhány ezer kigyúrt, edzett, fölkészített versenyző - megküzdenek egymással. 

Jutalmuk, legjobb esetben egy nemesfémmel ötvözött nyakba-, aztán meg üvegezett vitrinbe akasztható korong. Szabvány csokor virág és egy kicsit tetemesebb pénzösszeg. Borítékban átadva, ha hazaért a repülőgép. Majd elfelejtettem: magasztos pillanatként fölhangzanak tiszteletükre a nemzeti himnuszok is. 

A minapi példa mutatja: nekünk, magyaroknak képesek még ezt is jócskán átírt dallammal, hamisan lejátszani… (Felelős persze nincs. Kíváncsi vagyok, mekkora skandallum lenne az, ha az angol királynőt Elisabeth Taylornak nevezné valami botcsinálta szpíker…)

Hazajön majd a sampion, vállon hordja őt körbe-körbe a nemzet. Szalagcímeken, vastag betűvel virítani fog a neve mindenütt, lépte-nyomon interjúvolják, sportcsarnokot avattatnak vele, ünnepélyes kezdő rúgást bíznak rá, és minden napnak a végén megfájdulhat a keze, a sok autogram-írkálás miatt. 

Emberi számítás szerint körülbelül fél évig tart majd a cirkusz, a fölhajtás körülötte. 

Akkorra érik be más szenzáció, ami leköti a közvélemény figyelmét. A nép emlékezetéből ki fog hullani a bajnok vezetékneve. Kirostálódik keresztneve is. Az utcán egyre kevesebben fogják fölismerni. Hülyén hangzik, de lehet, hogy addigra pont ő lesz az, aki mindezért hálát fog adni a gondviselésnek. Visszaveheti normális élettempóját, élheti korábbi önmagát.

Jóleső érzéssel gondol majd a londoni, vagy az egyéb sikereire, de bele fog borzongani a diadalát követő hajcihőbe. 

Nem fogja bánni. Munkáját siker koronázta, értékét egy életen körösztül tudja majd becsülni.

Hogy helyette más lesz a címlapsztori? Ez így van rendjén.

Tiszteletlenségként hatnak a szavaim? Pont így akarom.

Mert ebben a keret nélküli világunkban odáig érett a helyzet, hogy minden munka, tisztesség és állhatatosság ellenére mára bebizonyosodik, hisz a szemünk láttára zajlik, hogy azoknak áll a zászló, akiket inkább csak a határtalan becsvágyuk késztet folyamatos sikerhajhászásra, nem pedig a tényleges eredmények fölmutatása.

Sportolni kevesen sportolnak, a gyerekeink inkább a tévé előtt ülnek, vagy a számítógép billentyűzetét nyomják. Tyúkmellű fiúk, túlsúlyos kislányok fulladva szedik a levegőt száz méter után. Sokuk úgy nő fel, hogy életében nem harcolt meg semmiért. Leszámítva azt, hogy a boltban addig ordított, míg a szülei meg nem vették neki a csokoládét…

A hírnév fontosabb lett mindennél. Kifelé tündökölni a módi, míg közben belülről a rothadás szaga leng körül mindent.

Lufy

Régi legendás színészek mondták, hogy a színpadi hamis póz az utolsó sorból is látszik. A ripacsok ideje számolatlanul pereg. Ott vannak a tévében, fényképkezednek, tapsoltatják magukat. Lelkük odaadják egy jól sikerült fényképért.

Most: övék ez a szennyezett kor.  

Címlapfotó! Ma még sokan vágynak rá, egymás sarkába taposva lihegnek érte, miközben elfelejtik a legigazabb emberi parancsot: mindig, mindenkor hasznosnak lenni!

Évek alatt szoktunk hozzá ehhez a  szennyezett valósághoz.

A szemetelés divatja nem az első eldobott cigarettacsikkel kezdődött, hanem a lelkek szennyezésével. Azzal, hogy beleöntötték a fejünkbe a rengeteg kártékony ostobaságot, a hamisságokat. 

Pedig a következmények nélküli emberek kétes értékű sikere – ellentétben a sportolókéval - nem a munkájuk, belefektetett energiájuk, netán tehetségük eredménye, hanem pont ennek a kétes értékrendszernek az ízetlen gyümölcse. 

Ők érzik leginkább ízetlennek, és kielégületlenségük miatt rögvest újabb villogás lehetőségét keresik. Valószínűleg a mára nézve is tanulsággal szolgálnak az elmúlt évtizedek. Dívik az öncélúság. A magakellető kivagyiság. Balgák maradunk, ha asszisztálunk hozzá.

Annak idején hibáztunk. Amikor elkövettük – ki korábban, ki később - az életre szóló hibánkat, akaratlanul is szélesre tártuk az ajtót minden féle aljasság előtt. Most pedig kapkodjuk a fejünket, amikor a magakelletés beteges méretűvé duzzadt. Amikor a feketéről valaki fehéret állít, ha botfülű vezet nagyzenekart, vagy amikor az írástudatlan szent szövegeket magyaráz, akkor kell végre kimondani hangosan: állj!

De túl sok a tökfej, akik ezt soha sem fogják megérteni.

Ezt tanulták, erre tréningeztek egész életükben.

Következmények nélküli emberek.

A vélt sikerüket sohasem fogják megérdemelten élvezni, mert nem az önzetlenség, az elvek, hanem a hiúság vezérli őket.

Andy Warholé a fönti angol nyelvű idézet. Félszáz évvel ezelőtt, a hatvanas években kimondta, hogy jön az idő, amikor 15 perc népszerűségért fognak élni emberek. Olyan emberek, akik félnek önmaguktól, félnek a lelepleződéstől és félnek attól, hogy a világ szemében nevetségessé válnak. Mindeközben ordítva, mell-döngetve fogják követelni a csokoládét.

Az olimpiai érem nem olvad a napon, a csokoládé viszont igen.

Ez a különbség az olimpiai bajnokok sikere, meg a mi, szánalmas hétköznapi pipiskedőink között.

Pósa Károly