MARATON - az utolsó poszt -

Ígérem, ez az utolsó bejegyzésem a kanizsai maratonról. Jövő augusztus elejéig már nem közlök róla semmit. Meghagyom emléknek, szép emléknek.

Több dolog miatt is indokoltnak érzem, hogy most írok róla. 
Számát sem tudom pontosan, hányszor úsztam és futottam végig a távokat. Sosem törődtem vele, hogy számszerűsíthető eredményekért hajtsam magamat. Egyszer sem álltam meg pihenni, erre azért büszke vagyok. Nem versenynek tekintettem az augusztusi maratont, hanem egyfajta mókának, amolyan kanizsai virtusnak, egyemberes kihívásnak. Ennek jegyében – kár titkolnom – mindig este voltam a legboldogabb, amikor letudtam a vállalásaimat.

Aki ismer, tudja, nem készültem, nem edzettem rá soha. Régen, Horgos központjában még igyekeztek jószándékkal noszogatni, rám szóltak, melegítsek be, tornázzak egyet, mert így, hogy csupán a rajtvonal mellett ücsörögök, messze lesz nekem a kanizsai strand. 

Megmagyaráztam, eszem ágában sincs bemelegíteni. Attól csak időnap előtt elfáradnék. Úgy tapasztaltam, a táv negyedénél, majd ott valahol az első martonosi bekötőút tájékán bemelegszenek az izmaim. Ha meg nem, akkor így jártam: muszáj lesz valahogy beesnem a célba. És mint tudjuk, a Muszáj nevű nagy úr parancsa kötelező.
 
A kezdeti maratonoknak még volt egy könnyedebbre vett, örömködő jellege. Fesztelenebbül folyt, a résztevők bolondoztak, mindenfajta társaságok indultak úszni-futni, az orgonasípként felvonuló nagycsaládtól kezdve a maskarába öltözötteken át a kocsmai fogadásból elrajtolókig színes volt a paletta. Ma ezt sajnos kevésbé látni. Helyette a teljesítménykényszer sarkall, az okosóra, a kidekázott másodpercek diktálnak, és a méregdrága, márkás sportfelszerelések divatbemutatóját látni. 
Ragaszkodó típus lévén a megszokott ruháimtól nehezen válok meg: éveken keresztül a boldogult Lajos bátyjától megörökölt klottgatyában maratonoztam, jól bírta a strapát, elvégre egy régi jugoszláv ejtőernyőből varrta az öregúr.

Ha annyi százasom lenne ahányan rákérdeztek, miért futok mezítláb, már az istállót is befejeztem volna a Haciendámon. A válaszom egyszerű, fogadásból csinálom. Kitérni előle, megváltoztatni a helyzetet nem tudom, mert erősen fogva vagyok, lévén önmagamnak fogadtam meg. Az önmagunknak tett ígéret, a saját magunknak tett fogadalom pedig kőbe van vésve. Szenny ember, aki azt nem tartja be.  

Nem tudom meddig folytathatom. Jó lenne minél tovább. Ötvenöt után már nem olyan könnyű kimászni a mólóra, majd kánikulában néhányszor átnyargalni a városon. Azért iparkodni fogok, mert értelmet és okszerűséget látok abban, hogy kanizsaiként legalább ennyit megtegyek Kanizsáért.     
 

MARATONI ÚTJAINK

Hinné az ember: a külső miatt van. Ugyanis manapság a kifelé viselt forma az elsődleges. A csomagolás, a ruha, a státusszimbólumok, a kinézet. A kirakat bódít. Éppen ezért az átlagos laikus szerint a külső, a test kényszere a kardinális szempont valahányszor maraton futásra, vagy legalább hosszú távú kocogásra szánjuk rá magunkat. Fogyni akarunk, fonott kalácsos kocka hasat, izmokat, feszes tartást, sportos kinézetet szeretnénk. Akadnak elegen biztos, akik: igen. Akiknek ez számít. Velük ellentétben sokunknak viszont – nem ez a lényeges. Az igazi lelkes maratonista a saját belső igényéből fakadóan önnönmaga ellenfele saját magának, s ilyetén a legkeményebb és legmagányosabb dolgot műveli, amit ember művelhet: igyekszik győzedelmeskedni önmagán. Teszi ezt rendre, versenyről versenyre, éppen azzal az állhatatossággal, ahogy edz, ahogy készül a következő nagy próbára. Elvégre a maratoni táv, akár a kanizsai tíz-, akár a leghosszabb ultra maraton több száz kilométere is lábmunkából áll. Elsőnek, kezdő lépésnek muszáj lennie. Elhatározásnak. Tudniillik a futáson, az inak, ízületek, porcok, csontok, meg a tüdő- szív-légzőszervek munkáján, tehát a korpusz fizikai megterhelésén túl bizony ott van egy másik, sokkal fontosabb mozzanat: a belülről jövő erő kérdése. Az akaraté. A szufláé. És akkor ez már talán nem is csak sport, hanem nagyon is mély szellemű, emberi arcú, szerethető jelenség.

A maratonista gyakran kiesik a lényegi tudatállapotból. Egyfajta transzba kerül. Foglya az elhatározásának. Csak a célba érés szándéka űzi, hajtja lépésről-lépésre a megvalósulás felé. Önmaga beteljesítése felé. Törekvése, igyekezete, minden sóvárgása ennek a tiszta igyekezetének van alárendelve. Tiszteletreméltó ez a hozzáállás. Ma már ritka kincs. Nem ártani másnak, mást tudatosan nem bántani, saját magamat jobbá téve tenni a dolgot, amit kiszabott ránk a sorsunk: jó lenne a hétköznapokon is hasonló csodákkal szembesülni. De a hétfőkön, a keddeken, meg a többi káposztaszagú, rutinból letudott unalmas napokon az ilyesféle nagyszerű hozzáállást vagy szűrve méri ránk az Ég akarata, vagy egyáltalán nem létezik (kikapcsolják, mint a wifi szolgáltatást), merthogy én sehogyse találkozok vele. Csak nagy néha. Jeles napokon. Mint amilyen a honi, hamarosan a hétvégén megtartandó programunk. Nem árt dicsérni. 

A kanizsai maratoni események ugyanis jócskán meghaladták elképzelőik álmait. Bőven fölnőtt korban lévő rendezvényről lévén szó, mára elmondható: generációk úszták, futották végig. A hajdani karúszós „katicabogarak” ma már úszóklubok veterán versenyzői, a gyerekeik is nagykorúvá serdültek, és a futók között is akad szép számban olyan, aki nyugdíjasan is, de máig ott kocog naponta a töltésen, mert a mozgás öröme immáron hozzáidomult a mindennapjaihoz. Éppen így ildomos szólni mindazokról, akik valaha ott küzdöttek a tömegben, s akik szépen ellépdelve tőlünk már csak odaátról, egy boldogabb páholyból szurkolják végig a kanizsai maratont, mert ott ahol meglelték a nyugalmat, minden földi, emberi  dolog fölösleges, távoli, metafizikai túllévőség.

A hosszú távú futás-úszás élménye egy végtelenített ima. Fohász a valóságoshoz, az általunk kitűzött eszméhez, a létező, bekövetkező dolgaink kimeríthetetlen eszköztárához. Fohász önmagunkhoz, önmagunkért. Hitbéli kérdés. Személyes ügyünk, gyakorta a legintimebb indíttatású vállalásunk. Általa túlléphető a pillanatunk, s ilyenkor, e kegyelmi állapot révén meghaladhatókká válnak a vágyaink és a képzeletünk láttatni fogja az igazságot. A síkságunk szemnek láthatatlan, de ettől még nagyon is létező labirintusában a maratonfutó egy irányt választ, nem sokat tűnődik, amikor tekintete megöli a távolságot, abban a momentumban emberi kisszerűségét egyszerre levedli, s a profi atléta mellett, a szerény, klottgatyás versenyző azzal a tudattal vág bele a reá váró nagyon nehéz fertályórákba, hogy a feladatához, a vállalásához a létező összes akadály ellenére mindvégig hű marad. Mindvégig ember marad.

A Slajcnál a vízbe ereszkedő már az első lélegzetvétele után igyekszik a legkisebb ellenállás irányába úgy haladni, hogy eggyé váljék a folyóval. Lehet-e szebb, maradandóbb élmény attól, mint amikor testünk-lelkünk mindenségével, a legparányibb neurontól az ujjbegyünk végéig együtt létezünk a Tiszával, azzal a természeti csodával, ami nélkül az összes Kanizsán élő embertársunk élete elképzelhetetlen lenne?  Ami nélkül lehet ugyan egy kanizsainak lennie, de ugyan kérdem, érdemes-e? Hát milyen akkor az az élet?

Alighanem olyan, amilyen a maraton. Egyeseknek szórakozás, vicc, dáridó, magakelletés. Dicsőséghajhászás. Olcsójánosok látványossága. Másoknak törtetés, „önmegvalósításnak” oktalanul és jogtalanul hazudott felelőtlen játszadozás.

Ismét másoknak láncolata egy megmásíthatatlan létforgatagnak. Amit be kell teljesíteni. Amit muszáj beteljesíteni. Erre ébreszt rá a maraton, valahányszor az első karcsapással, az első lépéssel utadnak indulsz. 

2012. Horgos-Kanizsa
Fotó: Puskás Károly

                                               Pk

NENIKÉKAMEN!

„Akinek sokat adtak, attól sokat kívánnak, és akire

sokat bíztak, attól többet kérnek számon.”

 (Lk 12,48)

Mit jelent mindez? Minek a szimbóluma a maratonista egyedülléte? Talán a boldogságé, a fölszabadult örömé, a hamarjában megtalált életnek az értelméé, amint lerántva a leplet testünk végletes képességeiről, kissé erőszakos magyarázat gyanánt az örökös és hiú humán küzdelmet ábrázolja? Régi emberi vágyunk ujjongó emberi beteljesülése: elindulni egy cél felé. Akár egy eszméért. Vívni önmagunkkal önmagunk ellen. Esetleg valamelyik kései, tökéletlen Szép Heléna kegyelmét elnyerni hivatott a cselekedet. Az üdvösséget kéri számon a szerelemben, mert utat szeretne nyesni a szenvedélyek burjánzó, titkokkal zárt sűrű erdejében? Parlagibb helyzetben fogadás tétje, eskü alatt vállalt kötelezettség, hetykén magunkra vett penzum, netán penitencia? Ha így-, ha úgy lenne: a maraton akkor is mindig egy le nem jegyzett monodráma. Egyszereplős. Csakhogy ez a modern aiszkhüloszi Prométheusz nincs leláncolva, hanem nagyon is oldott a köteléke. Egyetlen béklyója a magány. De az egyben – a tragédiája is. A maraton ugyan olyan szubjektív tud lenni, mint a humor. Van, akinek feloldozást, katarzist hoz – viszont szakadatlanul lesznek olyanok, akik sosem fogják megérteni. Ahogy a vicc poénja iránt közömbös a magatartásuk, úgy fölfoghatatlan marad számukra mi végre érdemes az izomsorvasztó, lázas következmények tudatában betegítő játékot űznie valakinek. Nem biztos, hogy nekik el tudom magyarázni. Az sem valószínű, hogy érdemes. Minden esetre egy próbát azért megér.

A VÍZ

Az egyben az álom. Bugyog a fülben. Fölkúszik a hallójáratokon, az orrnyereg mélyére tolul. Hűsét egyaránt érezni a homlok közepén, meg a nyúltagy tövénél. Hideg, passzív ez a közeg, ám valamiért mégis otthon érezni benne magunkat. Atavisztikus a megtapasztalás. Valaha egyek voltunk a halakkal, a vízi lényekkel, a medúzákkal, a csápos kalmárokkal, és mindenféle – azóta kihalt, mésszé szenesedett – tengeri vagy folyami herkentyűvel. Mivel mi már jó ideje tüdővel lélegzünk, ez a valaha történt nagy kaland csak a tudatalattink legsötétebb bugyrában él. Csírájában mégis ott van, és hallható tisztán a hang: ide (is) tartozunk. „Ím, megleltem hazámat.” Legalján a Pannon-tenger kiszikkadt teknőjének, a megkövesedett kagylókat, a millió éves porcos halak fosszíliáit és a mamutcsontokat az iszapban mosó Tisza vizében. Lélegzésem minden egyes mozzanata a létem alapja. Kifújás, belégzés, kifújás, belégzés. Ritmikus összhang vezérli a testet. Ritka, nagyon ritka ez a jótékony illeszkedés, amikor rendszerré nemesül az izmok, az idegek, a testnedvek és az agysejtek között a bizonyság: mégiscsak vagyok. A szervezetem molekuláris szinten szellemi minőséget produkál. Mintha egy sikeres biológiai kutató-laboratórium tudósai napi rendszerességgel szentmisére járnának. Lenyűgöző a harmónia. A külvilág létezése megszűnik. Az agy kikapcsol, átváltozik a valóság víz alatti és vízfölszín közeli realitássá. Pontosabban: szürrealitássá. Mennyien lennének, akik ezért a tudatállapotért könyörögnének! Míg mellúszásból levegővételre föl-fölbukkanok, a part homályos kontúrja éppen csak annyira látszik, akárha kezdő akvarellfestő buzgalmában szétmosott tájképe lenne. Ölel a folyó, és én bármily erővel szorítanám vissza magamhoz, kitér előlem, mert a víz regulája, fegyelme sokkal ősibb a miénktől. Zsarnokian egyszerű, rajongás helyett okossággal szerkesztett, folyékony állag. Ugyanakkor anyaméh melege, biztonsága, fájó iránytalanságunknak, tétovaságunknak, túlzott szabadságunknak formát adó öble. Fölülírja az érzelmeket. Teljesen fölösleges hát kísérletezni. Inkább élvezzük, hogy ennyi sok idő alatt, akinek megadatott, az mindig meghallotta a lírát benne, a meséjének sosem kopó színeit meglátta, és megértett valami keveset az igazából.

35. kanizsai maraton - futás*

 A FÖLD        

Futni előre. Szilaj mezőn, poros dűlőúton, vagy a sistergő aszfalton: egyre megy. Sokszor – gyaníthatóan majdnem mindig – magad elől futsz. Régen, amikor még a kanizsai piac sarkán nem üvegezett bútorkereskedés, hanem a cserkészotthon állt, földerítő tagként gyakran be-betértem. A csapott kiszögellésű klubban éveket töltöttünk el biliárdozva, örsórákon, közös rendezvényeken. Az otthon tévészobájában találkoztam először Philipidész nevével. A hős görög futó legendáját egy magyarországi ifjúsági magazin cikke dolgozta föl. A mai napig emlékszem mennyire szívszorító volt olvasnom, ahogy holtában összerogyva – az újság szerint – csak annyit mondott: „Nenikékamen!” Azaz: győztünk. Már akkor megérintett a leszegényített nagyszerűség, a mohó akarás. Élvezete az effajta kihívásnak. Előbb két lábbal állni a földön, majd elindulni, lépteket szaporázva, zihálva, sípoló torokkal, szárazva aszalódottan és mégis lebírni a kilométereket. Hamarjában szerét sem tudom hányadszor sikerül. Nem trófeáért, nem bámulatért, nem a dicsőségért, csak saját magam tiszta tükörképéért rajthoz állva. Mindig csak magunkból illik kiindulni. A kínai horoszkóp szerint kutya vagyok. A kutyát általában a hűség, a kötelességtudás, az elkötelezettség jellemzi. S bár sok mindennel vádolható lennék, de a következetlenség talán mégsem kérhető számon rajtam. Amibe belekezdek, azt jobbára tűzön-vízen szokásom véghez vinni. Megtartani. Mindeközben igyekszem magamat az aranymetszés szabályai szerint alakítani. Helyezkedni, hogy ha egyszer eljön az ideje, és tablóra kerül a nemzedékem utolsó képviselője, a majdani generációs csoportképen még véletlenül se középre kerüljek, hanem inkább a szélire. Mert ha állhatatos maradok, és ha szerencsés vagyok – úgy is virítani fogok. A sokasodó hibáim és a fogyó erényeim örömmel meglelt aránya révén. Elvégre senki nem tökéletes. Csak pillanatokra áll be az egyensúly, amiért megéri. Ahogy az út szalad a lábak alatt, már nem mi futunk. A táj veszik mögénk, beszűkül a tudat. Mondják: adrenalin szabadul fel, meg endorfin, meg mindenféle enzimek, a rosseb tudja miféle biokémiai ajzószerek nedvei csicsegnek bennünk kéretlenül – és ettől a kéj érzése. Bármi legyen is az oka, beesni a célba egyenlő egy kisebb emberi ünnep sajátságos, világhódító elégedettségével. Lüktető halántékkal, nyilalló ízületekkel, sótól gyöngyöző homlokkal, és mégis valami földöntúli, összepréselt szájú fanyar vigyorral.

* A 2016-os, délelőtti úszásról egyelőre sajnos nincs képem.

Pósa Károly   

ÖNMAGUKKAL HÁROMTUSÁZÓK

Összegző írás a 33. Kanizsai Maratonról 
(Új Kanizsai Újság XXL évfolyam (714) 32. szám - vezércikk)

Még a Horgos alatti Szigetnek nevezett iszapszagú, lápos mezőn botorkált az éjjeli gyalogtúra százfős csapata, amikor valaki megjegyezte: kész szerencse ránk nézve, hogy ezek az ötletgazdag szervezők az idén kihagyták a százméteres szabadesés programját. Negyedik diszciplínaként jövőre akár be is vezethetik. Bizonyára akadna olyan megátalkodott, aki az úszás, a futás, meg a gyaloglás után az ásott kútba is hajlandó lenne fejest ugrani…

Természetesen ez csak vicc volt. Viszont aki résztvevőként végigpróbálta a szombati napot, annak vasárnap pirkadatkor már semmi tréfa kapcsán nem volt őszinte a kacaja. Nekem sem. Pedig olyan biztatóan indult minden! 

Fotó: Puskás Károly

A 33. Kanizsai Maraton az évtizedek során egy olajozottan működő, hagyományokkal bíró, nagyszabású sportrendezvénnyé nőtte ki magát. A buszok most nem késtek; a szervező, beiktató kislányok mosolya nem lohadt; a Tiszán sem úszott az ilyenkor szokásos több ezer köbméternyi békalencse; és a parton osztogatott ásványvíztől sem kapott senki torokgyulladást, azon egyszerű oknál fogva, hogy már megint direkt húgy-meleg volt mind… De a folyó vize egyformán kellemesen hűtötte a gyors tempóban tovahúzó élsportolókat, meg a ráérősebben evickélőket is. Élvezet volt úszni. Hét ágra sütött a nap, és az egyszeri cigány szavai jutottak eszembe, aki ilyenkor mondaná, hogy igazi szalonna-zsírt olvasztó, egészséges, szép idő járta.

A délutáni futó maraton platni-szerű aszfaltján aztán kicsit más értelmet nyert a kánikula fogalma. Legnagyobb megrökönyödésemre még ekkor is láttam szent megszállottakat céklavörös fejjel, verítékben fürödve, 36 Celsius fokban - bemelegíteni…

Aki futott már valaha hosszabb távokat megállás nélkül, az tudja, hogy ez a tevékenység meglehetősen magányos műfaj. Elvan az ember a gondolataival. Közben ügyel a légzésére; kerülgeti a tócsákat; az útra dobált plasztik poharakat; és az égvilágon semmi nem érdekli – még a buzdító, vagy időnként jópofának szánt nézői beszólások sem -, csak a fogyatkozó erejének a minél tökéletesebb kihasználásával törődik. Aztán beesik a célba; lapogatják a hátát; kezelgetnek vele amannyian, mert hiába dívik manapság a ripacskodás, az öncélú harsányság, hivalkodás – az emberek még mindig inkább értékelik az egyszerű, szemmel látható tetteket, mint a kétes eredetű, gyakran összehazudozott dicsőséget, a „messziről jött ember” igazolhatatlan teljesítményét.

Ezért a kanizsai megmérettetésnek – eltagadhatatlanul - van egyfajta virtus-jellege is, ahol ki-ki megmutathatja másoknak, de leginkább önmagának, hogy mekkora az akaratának ereje, és van-e benne hozzá elegendő szufla?

Valahogy így vélekedhetett az a százfős társaság is, akik késő délután a strandon gyülekeztek, hogy a túravezetők lámpását követve elinduljanak az éjjeli gyalogtúrára. A kompánia olyannyira vegyesre sikeredett, hogy kislánytól a sokgyermekes családanyáig, suttyó gyerektől az unokákra büszke nagyapáig akadtak elszánt résztvevők.

Libasorban végigjártuk a Tiszavirág-ösvényt, majd a régi töltésen csatlakozott hozzánk hárommillió szúnyog, akiknek zömétől Martonos központjában vettünk csöppet sem érzékeny búcsút. A majdnem telihold rusnya pofája világító fényénél bukdácsolva, csúszkálva haladt a túrázó menet a Kamarás-erdő felé, de akkorra már a legóvatosabbaknak is víztől szortyogott a cipőjük. Az elmúlt napok esőzései alaposan föláztatták a dűlőutakat, nem beszélve a horgosi Kendertó körüli legelőkről, ahol el sem lehetett dönteni: a féllábszárig érő harmatos fűtől, vagy az alatta csicsegő pocséták miatt csurom víz a zoknink. Hatórányi gyaloglás után az élbolyban haladókkal megpillantottuk Horgos fényeit. 

Indulás az éjszakai gyalogtúrára

Sosem hittem volna, hogy egy-két szegényes kandelábernek ennyire lehet örülni. Igazolt hát a mondás, hogy alapjában véve az ember mégiscsak a civilizáció gyermeke…

Az utolsó szakaszon betonjárdán baktattunk, aztán meg aszfalton. Ha a vérmesen ugató falusi kutyák nekünk támadnak, már hagytuk volna harapni őket: csak ne kelljen szaladni előlük.

Valamit megsúghatott nekik az állati ösztönük, mert lovagiasan békén hagyták a lankadva masírozó társaságot. Így értünk be hajnali három előtt a Túrú tanyára, ahol tábortűz lobogott ugyan, de harci szellem már nem sokakban. Mit ad az ég! – a helyszínen egy zenekar is húzta a talpalávalót -, és hiszik vagy sem, mellékes, de akadtak olyan párok, akik ezek után még táncra perdültek…

Ismét kaptunk plecsnit, meg trikót, ám erősen hiszem, hogy senki nem a jutalomért állt rajthoz. Azok a kisgyerekek, sérült fiatalok, nők és férfiak, akik vállalták a három kör megtételét Magyarkanizsa központjában, akik előtte úsztak, vagy utána gyalogtúráztak valami egészen más miatt vettek részt a maratonon. Ugyanis ez a honi sportrendezvényünk immáron a krisztusi korba lépve sem szól másról, mint a mozgás szabadságáról, a sportoláson keresztül egymás megbecsüléséről, a természet, a környezetünk - a városunk szeretetéről.

Vagyis önmagunkról. Mirólunk, akik a közösségünket alkotjuk.

Pósa Károly

 

A vándor tarisznyája

A csodák mindig máshogyan érkeznek, mint ahogy az ember várná őket.

 Az az igazság, hogy néha el is késnek, és erre nincs értelmes magyarázat.

Darvasi László: A könnymutatványosok legendája

A vásártér felől érkezett, de lépési már meglassúdottak.

Ezen a zöldbableves-színű hétfőn egy kicsit megtorpant az Élet. Megállt az árok partján, letámasztotta botját és megpihent. A tarisznyájából elővett egy szeplős almát és beleharapott. Az édes lé habja a bajszára ragadt. Az Élet tudta, hogy a tegnapi napon, vasárnap, véget ért a nagy esemény. Míg ette az almát, lustán, a maga csöndös örömteli módján, a verebek megpislogták a dróton, és a Körös pipitérrel hintett nedves földje dohszagot böffentett. Öreg, félbe ütött medvetéglák lapultak a ledózerolt építési hulladékban, és figyelték, ahogy odébb, a Pámbok felé kaptató utca aszfaltján egy kisgyerek karikázik. Rozsdás férfibiciklijének küllőin cigánykereket hányt az augusztusi nap. Jóllakottan hevert az Élet, tarkóra kulcsolt kezén hanyatt fekve nézte a felhőket. 

Tus, grafika 25 x 40 cm

Magában számot vetett.

Befejeződött a nagy verseny. Véget ért az olimpia.

Lehet, és kell is számolgatni. A két héttel ezelőtti fölfokozott várakozás, a közvetített sportesemények izgalma, vereségek, győzelmek, csalódások és nem várt örömök tucatnyi nappala és éjszakája után illő dolog a végleges eredményt kiértékelni. Aláhúzni, hogy mennyi is az annyi?

De az Élet tudta, és folyton igazolja is nekünk, hogy a számok tükrében mért diadal nem föltétlenül a legnagyobb sikerünk. A dobogós helyezések, a pontszámok, meg a nyakba akasztott medálokon túl valami másról, többről, fontosabbról is szólt ez a világesemény. Ráébreszthetett bennünket a válaszra. Üzenete volt-van számunkra. Emberi nyelven nehezen megfogalmazható tartalma, amit talán ésszel nem fogunk föl, csak a szívünk által válik érthetővé.

A listák, pontszerzés, helyezés és helyezkedés idején, ebben a nyakficamodott világban csak a szív maradt az, ami sugallja nekünk: mi számít értéknek, és mi az, amit nem tekinthetünk egyébnek lapos erőpróbánál. Ma a versenyt többnyire az ész nyeri. Nyeresége a győzelem.  De viadalt csak a szív tud! Abból születik a diadal! Így ízlelgeti velünk az élet ezt a két fogalmat.

Akárki tapasztalhatja: az utóbbi édesebb.

A magyar sportolók diadalától hangos a sajtó.

Az Élet azonban tudja, hogy ha a „nagyhatalom” jelzőt ezerszer is hangoztatják, attól még minden maradhat a régiben. Ájult őrjöngéstől, hozsannától még senki sem lett szent. Az Élet az ilyen gyerekes csacskaságokon csak mosolyog. Elnézi jóindulatúan, mert gyermekeknek tekint bennünket, a sajátjainak, ezért hajlamos megbocsátani nekünk olykor kisstílű, piszlicsáré viselkedésünket.

Hány bronz ér egy aranyat? Az ezüst már maga a kudarc, vagy éppen korona készül majd belőle?  Az Életet nem érdeklik az éremtáblázatok... Ma ennyi, holnap annyi.

Igazán fontos csak az, amit az Élet régtől fogva tartogat számunkra, ami időtlen idők óta rongyos tarsolyában lapul. Ha szerencsénk van, vagy rászolgálunk, akkor talán előveszi nekünk és jó kedvében megcsillantja.

Nem más ez, mint a küzdelmünk értelme.

Az amiért - de legfőképpen -, ahogyan vívjuk mindennapjainkat!

Ki páston, ki gyűrűn, ki tatamin, medencében, a pályán. Olykor a bíró ítélettől térdre kényszerítve, mások által megpörgetve, szőnyegbe döngölve, víz alá nyomva. Sokszor igazságtalanul pontot veszítünk, kiállítanak bennünket, netán éppenséggel ellenünk fújnak be mindent. Lesérülünk. Megintenek rosszhiszeműen. Ellopják a fölszerelésünket. Elgurul tőlünk a labda, és a csapatkapitány lecserél.

De a kispadról bármikor fölpattanunk, ha lehetőséget kapunk! Megyünk előre, mert gyorsabban, magasabbra szeretnénk! És mindig erősebben!

Az Élet persze tudja mindezt. Hogy ha akarunk, mire vagyunk képesek, hogy naponta száz csodát teszünk.

Magában – tán kissé szégyenlősen bevallva - de ezért tud becsülni bennünket.

Megtapsolja a futómaratonon induló aggastyánt; szülőként aggódik a Tiszában evickélő apró sportemberkékért; a martonosi bekötőnél hűs hátszéllel tol előrébb, s titkon gyógyítja a fájó ízületeket; orvosolni igyekszik bajainkat; simít egyet homlokunkon, ha kétségekkel gyötrő álmaink kínoznak - de ha érdemesnek talál rá bennünket, ha igazán szükség mutatkozik rá -, akkor hónunk alá nyúl, és botladozva vihetjük tovább körösztünket.

Aztán, megáll néha az Élet, végiggondolja mit tettünk, és olyankor mosoly ül ki az arcára.

A napokban látta rajtunk a lelkesedést. Értékeli elszántságunkat. Emberként is, magyarként is jelesre vizsgáztunk.

S míg hétköznapi diadalainkról dúdol, nem felejt el szólni egyetlen fűszálnak sem, hogy minden nappal magasabbra nőjön.

Pósa Károly 

31.  Horgos-Magyarkanizsa maraton
2012. augusztus 12.