A PAGI JUHSAJT

 

Pag - rajzom

Mészkő, sziklák, szikkadt csomója a keserű füveknek, a horvátok ötödik legnagyobb szigete: ez Pag. Noha a régió sosem volt szegényes történelmi emlékekben, a pagi múlt még ettől is színesebb. Görögök, rómaiak, Bizánc és Velence, a törökök, Dubrovnik meg Zára, de a magyar királyok is letették névjegyüket a szigeten, éppen úgy, mint előttük és utánuk minden hódító, akinek fantáziáját nem hagyta nyugton a kopár sziklák rengetegét körülölelő tenger látványa.

Akárhogy iparkodtam, nem sikerült birkahúst ennem. Pedig a pagi bárány- és ürühús világhírű. Az átlagos árnak két és fél, háromszorosát is elkérik érte. Külön kérésre, előre rezerváltan porciózzák a vendéglőkben, ám ebben a járványos, ideje korán kiszenvedett szezonban alig akad turista, ezért nehéz egy vágójószágnyi megrendelést összeírni. Amúgy, egy-két embernek meg: nincs. Bizonyára lehetne a kontinensről beszerzett húsból is ügyeskedni, de a pagiak nagyon önérzetesek. Túl azon, hogy a turistát nem akarják hülyére venni, saját magukat sem szeretik becsapni. Megette a koronavírus az idei nyarat, birkástul. Coki.  

A kőkerítésekkel, összerakott szikladarabokkal határolt legelőkön bácskai szemmel nézve meglehetősen cingár juhok legelnek. Elég gebék szegények. Faggyú rajtuk semmi: szagos, babkaró szerű, szárazra aszott füveket legelnek, miáltal a húsuk tisztább, jellegzetes ízű, és – állítólag – sokkal egészségesebb is a hagyományostól, lévén a medicina a sivár, kövecses talajon termő füveket egytől-egyig gyógynövényként is számon tartja.  A kacskaringós csontfehér utakon, vagy azokat körösztben átvágva föl-föltűnnek birkanyájak a rekkenő nyári meleg naptól hajtva. A juhok pofája néha tarka. Gyulladt, vörös szemmel bámulják a világot. Nem tudni mire gondolnak. Mögöttük kéklik a Velebit hegység irdatlan hosszan nyúló taraja.

Pag városában kapható helyi juhsajt: bár titkon valami kulináris csodában bíztam, nagyon szerettem volna elámulni, de a helyi birkasajtot nem tudtam megkülönböztetni az oromhegyesi juhász feleségének a portékájától. Sárga, nyúlós, csípős szagú. Férfias koszt. Randevú előtti fogyasztása igen nagy önbizalomra utalna.

A dalmátok mindenesetre szeretik. Nem törődnek a finnyás nagyvilággal, a sok előítélettel. Nekik van igazuk.

                           Pk

Pósa Károly: A világ közepe juhász

Rekecki bácsi, az öreg juhász

Ismerik a régi viccet, ugye?
A nagy hóhér országlása alatt Szibériában beszélget két hadifogoly. Az egyik valami huncut dolgot akar mesélni Sztálinról, mire a másik ijedten lepisszegi: „Csitt! Még a végén elvisznek bennünket miattad!” A másik flegmával kérdezi: „Elvisznek? Innét? Hova?...”
Régóta foglalkoztat a viszonyítási pont kérdése.
A mettől meddig az addig. És - hogy honnét kezdődik: a más. Ki, vagy mi alapján szabja meg az élet, mi számít közelinek, és mi lenne a távoli?
Egyáltalán: meghatározható-e a lent és a fent fogalma? Ha igen, akkor melyik az előnyösebb?
Látom nem értik.
Azt hiszik, ez most hanyatt fekvő filozofálgatás. Pedig nem.
Mindjárt kibontom.
Mert ugye, mi – magyarkanizsai, vagy zentai születésűek – oly sokszor hallottuk már a bennünket zavaró pozicionálást. Budapestről általában leutaznak mindenhová, és a vidéki jelző avíttas mellénykéjét legszívesebben az összes olyan magyarra rágombolnák, aki Káposztásmegyeren túl éli a mindennapjait. Lett légyen szó szegediekről, kassaiakról, székely góbékról, vagy éppen mirólunk. A pesti szemüveg lencséjén keresztül minden lent van. Amiből az következik, hogy ők valának fönt. (Jó nagy szerencse, hogy csak azt hiszik, ám ez egyáltalán nem így van! Megint más lapra tartozik, hogy ugyanők emlegetésekor pedig Bécsben kerülnek elő a szagos csipkekendők, eltakarván a finnyás arcokat. De ne bántsuk a derék fővárosiakat. Pont ilyen hülyén önteltek a belgrádiak is, csak őket az övéik szidják.)

Aki kicsit ismeri a történelmet, az tudja, hogy a város és falu ellentéte csöppet sem új keletű dolog. Pláne nem pusztán magyar betegség.

A flaszterról nézve előszeretettel címkézik a másikat gumicsizmásnak, maradinak, disznózsír-szagúnak.
Szokás a vidékiességet ajkbiggyesztve emlegetni. A magyarban a provinciális hovatovább egyenlő a tahóval.

Pedig ha tudnák, hogy például a németben a provinziell első értelme egyáltalán nem lenéző értelmű, az angolban pedig a provincialist egyben lokálpatriótát is jelent. Azt az embert tehát, aki szereti szülőföldjét, városát, faluját, a helyet, ahol él. Ki ne vállalná szívesen, hogy ő maga is így érez?
A mi Magyarkanizsánk pont félúton helyezkedik el Belgrád és Budapest között.

Nekünk – egyre ritkábban ugyan, de – kiváltságos helyzet az, ha leutazhatunk a tengerpartra. Rangot, egyfajta jólétet jelképez. Dehogy pejoratív!
És azt se hallottam még, hogy leutazok Adorjánra, Oromra, vagy netán Zentára.
Ha Újvidékre, vagy Belgrádba szólít a sorsunk, akkor van, hogy le kell menni, de oda is csak úgy, hogy földrajzilag dél felé értjük.
A kisvárosi lét belénk nevelt egy adag szerénységet. Ez igaz. Ötvöződik mindez csipetnyi megilletődöttséggel, ha nagyobb városokban kell eligazodnunk. Még mielőtt valaki harsányan jópofa anekdotákat kezdene mesélni a faluról érkezők elesettségéről, kedves maflaságukról: jó ha megjegyezzük, hogy bármelyik fővárosi világfit egy tanyasi kisgyerek is leiskoláz a jószágok között, vagy a szántóföldi dűlőutakon. Így kerek és kétoldalú az a bizonyos érme.
Mindig lesznek biztos pontok az életünkben.
Viszonyítási alapok. A síkságon nehéz ugyan sarokpontot találni, de az a bizonyos világ közepe nem kell, hogy okvetlenül topográfiai fogalomként határozódjék meg.

Legtöbbször – bizony – bennünk van.
Egy életen keresztül hordozzuk.
Egyre sűrűbben feledkezünk meg erről.
Vajon mi lesz ebből a világból így? Jó vagy rossz?
Mi teszi majd azzá, és olyanná, hogy majdan, ha rólunk akar megemlékezni valaki, akkor úgy emlegessenek, mint most mi, az öreg juhászt, aki Kanizsának délfelé ívelő pereme alatt, a Rétben legeltette nyolcvan éven keresztül a birkáit.
Ahogy Zenta felé suhant velünk az autó, a gyűrött gerincű löszös lankákat elhagyva óhatatlanul is balra néztünk, mert a napfényben ott fürdött mindenkoron az ismerős szárnyék, gyér cserénnyel benőve, háttérben az ültetett nyárfaligettel és úgy köszönt el tőlünk a békének meg a nyugalomnak ez a kis oázisa, hogy otthonról elmenve mindenütt szeletkéjét vittük magunkkal a szülőföldünknek. Ahová tartozunk: a hazának.
Mindez egyetlen ember állhatatosságának volt köszönhető: az öreg birkapásztorénak, aki évtizedeken keresztül őrizte a nyáját. És tudjuk, ma már egyre többen tudjuk, hogy mást is őrzött ott minekünk, ami sokkal többet ért akár ezer bégető juhocskánál is.
Bennünket óvott. Megvigyázta a vágyainkat és a tisztaságot, hogy az embertelenség idején se haljon meg minden.
Maradjon a nyáj. Hogy a szemünkből még most is valaki visszanézzen.