 |
| Zoran Mušič festménye |
A part sem különb. Holdbéli a táj. A
vörhenyes kőrengetegben, mint a járási szik platnija, itt-ott savószínű placcok
világítanak.
A város kicsit más. Néhány csenevész pálma bóbiskol az
augusztus végi nyári kánikulában. Délkeletre, a kőrakásokkal határolt parcellákon, a
kőrengetegben gyér fűcsomók, birkák rágcsálják a száradt szálakat, sivatagi akácia
bozótok kapaszkodnak a kiégett talajba. A dalmáciai Pag a megszokottól is
sósabb levegője szikárabbá teszi még a gondolatot is, ami errefelé aligha
szokott röppenni, inkább csak szétfoszlik, már a fogantatása pillanatában
fölszívódik a kikötőt kóstolgató hullámok, és a kedélytelen nyugalmú hegygerincek
kontúrja közötti vákuumban. A hegyek… Azokról a furcsán gömbölyödő alakzatokról
még keveset szóltam: mint valami szikes, tört fehér földből fölpúpozott óriási
halmok, vagy inkább nagyra nőtt kemény, csupasz dűnék lennének. Isten
vakondtúrásai – azt hiszem, ez a legpontosabb kifejezés, ez jut eszembe róluk.
Szegény Zoran Mušič tőlem is többet
látott: sokak közül egyedül neki sikerült jellé párolnia a Pag szigeti tájat.
Igaz, a lelkét előtte meg kellett kísértenie Dachauban, ahol ugyanúgy rajzolva
ragadta meg a semmi iszonyatát, mint később a dalmáciai semmi szépségét.
A pagi Nagyboldogasszony templomban, a
vörös márvány szenteltvíztartó mellett egy pillanatra megáll mögöttem a
történelem. A romanika jegyében fogant, de gótikus rózsaablakkal és kapubéllettel
épített Isten háza belsejében sok száz esztendő imádsága hűsíti a homlokot. Az
oldalhajó ereklyetartójára az átellen lévő ablakból fénycsóva vetül, körülötte
misztikus félhomály. A székesegyháznak induló, valójában az eredeti tervek
mentén soha föl nem épült szentély rozettájának részletei szemfájdítóan gazdagok. A híres helyi csipkéken is vissza-visszaköszönnek a gót motívumok. Fekete ruhás, szatyrot cipelő öreg apáca csoszog körösztül
Pagen főterén. A zeniten lévő nap lobogó fehér velumának árnyát a talpa alá
szorítja. Mintha levegőben úszna: a kövezett tér fölött vibrál, elmosódik a
lég.
Tarka ruhák száradnak az egymásnak
dőlő sikátorokban. A méteres távolságú szemközti falak között kihúzott köteleken teljesen
hétköznapi módon ruhák lógnak. A törülközők, cihák habfehérétől elütő pongyolára leszek figyelmes. Alighanem selyem, nagy lótusz
virágok rajta. Ciklámen és ezüst. Sehogyse illik a képbe, dünnyögöm magamban és
leülök rajzolni. Találok egy érdekes részletet, repedés van a falon. Mintha a mostanra
kettészakadt világ lazán odavarrt öltése készülne fölfesleni.
A blokkpapírra izzadtságcsöpp pöttyen a homlokomról. Szétterül, akár egy sós vízjel. Elmaszatol pár vonalat. Hagyom.
Nem mondhatom, hogy a kutyát sem érdekli, amit csinálok: egy borzas, piszkos
színű korcs oldalaz mellém. Liheg, csipás szemével mintha könyörögne. Gondolkodás
nélkül megsimítom. Hibát követek el. Ahogy a gerincén gereblyéznék menten mordul egyet, majd hirtelen belekap a kezembe. Rázogatom, megvizsgálom a ceruzátlan jobb tenyeremet: nem vérzik.
Nem harapott meg. Pedig megtehette volna.
Erre váratlanul párat kondul a pagi Nagyboldogasszony
templom harangtornya. Ebédidőre kongatnak? Öreganyám ilyenkor, augusztus utolsó fertályának napjain a Szent János utcában, a befelé néző konyhácskában zöldséglevest tett az asztalra. A másik mamám meg a Kistemető mellett a frissen letörölgetett, Triesztből svercelt viaszkos vászon asztalterítőre rakta a sok hajszálrepedéses, vastag falú paraszttányért.
Pagon ebédidő van. Kis vasárnap, csütörtök.
Nézzük egymást a kutyával, és kiolvasom a szeméből, lefogadom, hogy érzi: én szégyellem jobban magamat.
Pk
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése