NAPLÓ - 116.

Már ez is megvan...

Mint ahogy az állatorvos a kutya füle tövét megsimítva felismeri azonnal a betegséget, mert a kezével kitapintja a kórt, „átlát” a bőrön, úgy érezni tapinthatóan a világ napi természetét. Kiismerszik annak gyenge, hibás, rosszra hajló jellege. Meg – ha szerencsém van, némi kegyelem folytán – a szépsége és az elrendezettsége is. Lassan beinduló folyamat ez, ami napközben az összes impulzus révén válik egyre nyilvánvalóbbá. A felismerés nem jár teátrális külsőségekkel. Még csak vonzalmam sem szövődik az ilyesféle dolgokra történő rácsodálkozásokhoz. Tudomásul veszem, vállat rántok. Ha nagyon fontos valami, elteszem fejbe, szívbe, zsebbe: kinek vagy minek mi a jussa.

De a hajnali ébredésem ettől még ment. Tiszta a lap. Amint a ma reggel kelő napot a szemközti tető csúcsdísze két félgömbre szeli, már zöld tea gőzölög a mosogatós mellett. Csap csöpög. Tiktakol a pattogott zománcú barátom, az idő múlásával sietős perceket fölhalmozó csontfehér vekkerem. Még sosem késett. Ebben sokkal megbízhatóbb tőlem. Ellenben folyton siet, iparkodik.

Régtől tudom: havonta átlagban negyedórányi időt szokott ledolgozni a Teremtővel szembeni versenyhátrányából. Eleinte értetlenkedtem rajta. Bárminemű gátlás nélkül mutatta nekem a közeljövőt. A trükkje révén folyton előbbre voltam a saját időmmel: tulajdonképpen a még el sem kezdődött, de a már kötésig belegázolt jövőmben éltem, tíz-tizenöt perccel magam előtt haladva. Tudtomon és akaratomon kívül törtettem előre, lehagyva az üdvösséget, a szent jelent. Néha észbe kaptam: visszaállítottam a hóka zománcú pajtás nagycágerét. Alkalmasint visszaparancsoltam mellém az időt. De nem sokra mentem vele, hisz alig múlt el pár nap, azon kaptam magamat, már megint a kárhozat felé taszigat a derék órám, amihez a másodpercmutató pörcögése adja a zenei aláfestést. És erről nem szíveskedett előre értesíteni.

Az idő és én. Titkon azt remélem, valaha majd bekövetkezik, hogy a kettőnk kibékíthetetlensége már nem lesz téma. Addig viszont azzal élek, ami adatik.

Például azzal a ténnyel, hogy ma már augusztus van. A fákkal teli utcákra és a benzingőzre borul a nyári kánikula fedele. Orrnyitogatóan finom illatok áradnak a vasárnapi kitárt ablakokon át. Ezek a szagok olyannyira jellemzik egy-egy ház intim hangulatát, hogy szinte már tényezőkké válnak. Egy helyütt kelkáposzta főzelék, kapor és hagyma illata érződik, amott húsleves pöszöröghet lassú tűzön, sok zöldséggel. Magam előtt látom, ahogy az aranyló zsírkarikák keringőznek a fazékban. Míg a lustán lebbenő függönyök között a huzat téblábol, a markáns gőz szaga a régi mosószappanok odőrjével keveredik. Mondják, az újszülöttek első világi ingere a szaglás révén köszön rájuk. Később, fölnőve is a szagokat őrizzük legtovább. 
Több mint elgondolkodtató, hogy az új járvány egyik ördögi mellékhatása – tényleg a sátán műve lehet ez a vírus! – hogy a beteg elveszíti ízlelését és a szaglását. Ez nem vicc. Egy ismerősöm ismerősének pozitív lett a COVID-19 tesztje, megbetegedett. Ő számolt be róla, hogy hónapokra eltűntek orrából a szagok, és nem érzett semmiféle ízt. Hogy a tragédia teljes legyen, az illető történetesen szakács… Hál’ Istennek felépült, és ha nem is azonnal, hanem sok aggodalommal, kétellyel, de fokozatosan visszanyerte minden természetes képességét.

A szagok és az idő… A szagemlékek időről-időre lerakodnak. Nem csak bennünk, egy adott helyhez és időponthoz is kötődnek. Domináns szerepük megmarad, hiába keletkeznek újabbnál újabb aromák. Ma is tisztán érzem a Sárga árok iszapjának és nádasának szagát. A tábortűz parazsába rakott agyagos krumpli illata nyálat csordító, a Rét alkonyati ködszaga most is kísért, elevenen él bennem minden szagfoszlánya a hajdani történeteimnek, ahogy újból és újból megízlelem a múltat, úgy tud sajogni egy régi lány tarkójának illata.
Épül a hacienda. Az időt továbbra is tisztelem.

Mi egyebet tehetnék?