NAPLÓ -115.

A Járáson

FÉLÚTON

Úgy volt, júniusban lesz a Tisza-parton egy közös randevúnk. Készültem rá. Aztán közbeszóltak a bacilusok.  

A nemzedékem nem tud osztálytalálkozót tartani. Nem ért váratlanul a kényszer szülte lemondás. Megint egy korlátozás. Ezen meglepődni csak az igazán ostobák lepődnek meg. Az ifjúságunk a határokról szólt, megtanulhattuk. Ma meg végképp így van. Nem most ismertem föl, de most írom le először: a jövő mindig mögöttünk volt. Az én generációm ilyen kusza örökséget kapott.  Nem vagyunk ezzel egyedül. Már az előttünk érkezőknek és az utánunk csatlakozóknak is ez jutott.  

Akadályok, korlátok, mezsgyék, választóvonalak, tűréspontok, kordonok. Torlaszok meredtek elénk. Kijutott nekünk a barikádokból is, ebben talán kissé különbözünk a többiektől.

Mindenütt a határok.

Persze régebben mintha másként viszonyultunk volna korlátainkhoz. Akkoriban úgy gondoltam én is, akképpen kerek az életem, hogy ha vannak is határok, azokat átlépem. A valósakat, az őrbódésokat, a sorompósokat is, ám szívesebben hágtam át a rendszer által diktáltakat. Az írottakat meg az íratlanokat. Gátlástalansággal éltem – a szó jó értelmében véve. Gyorsan, színesen pörgött a film.

Hétmérföldekkel hagytuk el a nagykorúságot. Aztán nagyon sokan úgy döntöttek, mégiscsak az útlevéllel átléphető határ lesz életük talán legnagyobb lépése. Elég sokáig abban a hitben ringatóztam, ettől ment leszek. Nem így történt. Sajnálom. Nehéz beismerni a vereséget. Sokat vesztettem. Mindenesetre egyedüliként a hitem megmaradt. De már nem ringatom magamat semmiben. Érdekes az élet? Már nem tudom mi számít érdekességnek.

Húsztól harmincig egy hónap sem telt el, harminctól negyvenig két hét, az utóbbi tíz év meg úgy szállt el, mint a novemberi füst a kéményből. Sírni emiatt dőreség. Kevesebbel is beérni, végre. Az jó, hogy fölismerni már az összefüggéseket. Hasznosabb lett volna előbb, talán. De ne telhetetlenkedjek. Visszacsinálni is ostobaság lenne. Ahogy mások, jómagam is elvoltam a saját kertem művelésével. Harminc éves korunkban még a pozícióért küzdöttünk. Negyvenen a pénzért. Ötvenen túl meg alighanem jobbára a presztízsünk miatt csináljuk majd.

Meg ami adatik. Amiért dolgozom. Egy zug, ami az otthon. Fák, szoba, lóca, kemence. Egy ló, két kutya. Sok könyv, kevés fájdalom.

Nem tudom mi vár még rám. Mindenki bűnös. Mindenki vallani akar. Az a tragédia, hogy igazi föloldozás itt a Földön jobbára nem létezik. Helyette azt remélik sokan, hogy az emberi agy gyorsan felejt. A rosszat iparkodnak kiradírozni az emlékezetükből, holott nem az ész, hanem a lélek, ami munkál. Mindenért felel, mindent eldönt. Jót és rosszat is. Mindvégig kérdéseket intéz hozzánk. Örülsz? Szomorú vagy? Bántottál valakit? Kértél-e bocsánatot? Téged ért sérelem? Nagyvonalú vagy, netán bosszúszomjas? Tudsz segíteni? Tényleg tiszta szívvel mondtad, hogy köszönöm?  

Az összes közül a legnagyobb kérdés, felismerjük-e a boldogságot? Vagy csak várjuk az infarktust, a rákot.

Hogy én mit kívánok? 
A fényt. Arra kész vagyok megesküdni. Nem a tudományos biztosság fénye a fontos, ha értik miről van szó: hanem azt a másfajta fényt tartom kívánatosnak, ami megemel. A virágillatra, arra a három egyszerű akkordra, és a harmatra a szemben – ezekre, ilyesmikre gondolok. Sorolhatnám tovább is, de minek?  

Majd este, amikor már megfeleltem minden elvárásnak, s magam maradtam, kettesben a lelkiismeretemmel, fölteszem magamnak a kérdést, megérte-e? És akkor is ugyanolyan kétely fog munkálni bennem, mint most. Vagy úgy, általában.

A világban, itt lent egyelőre semmi nincs megoldva. Mindenkit, engem is árnyékok vesznek körül. Az egyetlen közelséget a fényhez a csönd adhatja meg.

                                 Pk