NAPLÓ – 114.

Hannah Powell

„Megint egy új vasárnap. Megint reggel öt óra.

Richard Wagner háromfelvonásos operájának negyedórányi részlete szól: a Tannhäusert vezényli Herbert von Karajan. A Berlini Filharmonikus Zenekar játszik. Harsonák és hegedűk vívnak csatát és szeretkeznek eggyé. A zene klasszikusabb, németesebb nem is lehetne. Megriadt és nyugtalan napjainkban az időnként zaklatott ütemű, harsány, majd hömpölygőn melodikussá szelídülő muzsika szépen illeszkedik az ablakpárkányra kopogó esőcsöppek ritmikusságához. Nem költői a hangulatom. Inkább csak a magam módján úgy kezdem a napot, hogy szembehelyezkedek a dolgaim prózaiságával.

Visszagondolok.

A múltam törmeléke alól próbálom magam kiásni. Rákényszerülök az eddigiek végiggondolására. Néha sikerül, csodálkozok is rajta eleget.

Aztán, ritka kegyelmi pillanatokban kiemelkedem.

Itthagyom a civilizációban ringatott világot. Ellépek az asztali villanylámpa sárga bűvköréből, el az íróasztaltól, a Kossuth rádió szignáljától, a bevégeztetettségtől és a bezártságtól.  Ilyenkor a rám tapadt éveim száraz, szikes sárdarabkáit lerázom. Kidörgölöm a szememből a régi boldogságok mézgáját, egyúttal átöblítem számon a régi szavakat, a fülemből pedig kicsorog az a sok, ismerős, régi hang. Nem összetett mágia ez, inkább a tudatom űzi megnevezhetetlen játékát a valóság elől. Más-más vonalon gondolok vissza mindenre, ahogy a szétfutó szálak egy pászmába szoktak összesimulni, egységként összefogom az életem.

Egyik eltűnt korszakomban még volt rá igényem, látni és kívánni akartam az egzotikumot. Úgy véltem, őszintén tudom szeretni, tudok neki gyónni, és nyers rajongással lehetek egy számomra ismeretlen világ iránt. Ám egy ideje már akárhogy szeretném másra cserélni, a retinámra égett az a régi horizont. Odatépett vagyok én a Járás meg a Tisza közé. Ez az őrlő végtelenség hív. Minden nap várom a jeladást. A nagy távlati tervek szinte parancsszóra sejlenek elő. Alighanem Kishomok van Wagner operájában is, a Járás szike festi deresre az üstökömet, az első dűlő követi gerincem görbületét, és a folyó lüktet a verőeremben. Hiszek Bácskában. Szeretni és hinni pedig egyet jelent. 

Hagyom, másutt hadd mélyüljön a gödör. Egyelőre megnyugvás, hogy a napot még látni. De nincsenek kételyeim. Franciaországban katedrálisokat gyújtanak fel, a kontinens nyugatos szelleme inkább kísértetjáráshoz hasonlít, sötét árnyak és a tagadás uralják el Európát.

A mostanság valósága az összeroppanást vetíti előre. Már a világ végén járunk, csak egy tyúklépésnyire vagyunk mindattól, ami értelmes. Hadüzenetet küldtek az Égnek, a közösségeknek, az egyéniségnek.

A zene tagolatlanná vált, a szó elsilányult, majmolás lett a tettekből. Az ostobaság dirigál, a rövidlátók pedig mostanra a legfölkapottabb jósok.

Közepesnél kevesebb érdeklődéssel olvasom a híreket. Megállapítom: immáron alig-alig találni tényeket. Ezzel szemben mindenütt megszaporodtak a vélemények – azokat közlik úgy, mintha a realitást, az igazságot közvetítenék.

Bárhogyan is szeretném, nem tudom mi az igazság. Gyanítani gyanítom, de százszázalékos pontossággal nem merném állítani. Már az is megfordult a fejemben, hogy tulajdonképpen nincs is igazság: csak egyénekre szabott külön-külön igazságok léteznek, és az embert fölruházó szabad akarat sem egyéb, mint a saját igazságunkkal való folytonos küzdelem megélése. Így szembesülünk a privát kis világunk magánjellegű tényeivel.

Föltétel, megalkuvás nélkül önmagunknak maradni: talán ez lenne az élet értelme. Talán. A váratlan és örvendetes sikereket ugyanúgy méltósággal átélve kéne fogadni, mint a sorcsapásokat, a kéretlenül ránk zúduló bajokat. Egyszerűbb az örök egyformaságot fölismerve vallani azt, mintsem a folyton változó szerepeinket cserélgetni. Talán azért érzek ellenszenvet a tettetés nagymesterei iránt, mert nem értem meg őket. Mikor azt gondolom róluk, hogy aljasok, ravaszkodón számítók, sunyik, vagyis köpönyegforgató svindlerek, akkor valójában nem azok, csak pragmatikus emberek. Alakulnak, mint a zselészerű, tengerfenéken lakó, növényszerű állatok. A veszedelmek árnyékában mentik a menthetőt, amiből mára csak a legfontosabb kincs maradt: önmaguk – az én, az én, az én…

A lefelé tartó úton félre lehet állni. Pont most, lassan a félúthoz érkezvén.
Hálátlan szerep. De legalább tisztességes.

Az eső meg közben elállt."