 |
| Egy ismerős ajtó. |
Hanyatlás.
Ezt a szót hallom úton-útfélen, azaz jobbára
a négy fal között ezt olvasom. A negatív kicsengésű fogalmak idejét éljük.
Válság, pusztulás, katasztrófa, világvége,
káosz…
Mintha a társadalom akut talajvesztése
kényszeresen előhívná a teljes megsemmisülés rémképét. Kéretlen próféták
végítéletet vizionálnak.
Szerintem azért ez túlzás. Ennyire tán nem
kellene pesszimizmusba ragadnunk. Még akkor sem, ha a jelenlegi körülmények
meglehetősen ködös jövővel, füstbe ment tervekkel lomboznak le bennünket, sok
bizonytalanságot, és számos terhet raknak a vállunkra.
Mert csak egy biztos: nem vagyunk könnyű
helyzetben.
A közösségünk vívódik. Most nem állunk jól
hit dolgában.
Az önbizalmunk megfakulóban.
Egyfelől évek óta a vezető elitbe vetett
bizalom megrendülése tapasztalható. Mindenhol.
Emerről meg a féktelen individualizmus
jelenik meg. Újból és újból.
Hogy a politikum iránt a közembernek
fenntartásai vannak, istenem, tudható. Olyan nagyon sok minden nem kellett
ahhoz, hogy ez a bizalomvesztés bekövetkezzék. (Köztünk legyen mondva: az
ingatag szimpátia a közember és a politikai elit között deficitben van
körülbelül Mezopotámia óta.) Ebben erősen ludasok a politikusok, kétségkívül.
Csapjuk hozzá: a tetteikről számot adó források is hibáztathatóak. Ám némi
önvizsgálat árán fölsejlik – a mi lelkünkön is szárad, hogy privát dolgaink
takarásából képtelenek vagyunk messzebbre látni. Néha pedig nem ártana a
jóindulatot megelőlegezni. Csillapodottan körbekérdezősködni, tájékozódni,
mielőtt óbégatni kezdenénk. Értem én, egyszerűbb, szimpatikusabb az örök
ellenzékiség talapzatáról lóizéket mutogatni fölfelé, és habzó szájjal keresni
a kákán lévő csomót. Egyszer azért nyüszíteni, mert nincs rend, a járványban
eleresztette a hatalom a kisember kezét. Másnap meg pont amiatt sikítani, mert
túl nagy a rend, odaföntről vasszigorral bánnak az ország lakosságával.
Ez a másik, ez a végtelenített
nyafogás különösen bosszantó.
Főképpen, mert leginkább azok részéről megy a
kesergés, akikről tudván tudni, ahogy korábban úgy most sem lenne erkölcsi
joguk a panaszra. Álságosak a kritikáik. Rossz szájízzel olvasni őket. Önös
érdekűek. Kilóg a lóláb alapon minden jajszavuk mögött fölsejlenek a hatalmi
ambícióik. Magyarán: vannak emberek, akik még ebben a nehéz helyzetben is csak
a politikai zsinórmércék mentén képesek értelmezni a valóságot. Mindazonáltal
olykor az őszinteség is áthatja mondandójukat. Kár, hogy ez csak akkor nyilvánvaló,
amikor az önsajnálat írat velük mindenféléket. Ebben prímák. Elvégre, amióta
nem a nekik tetsző garnitúra országol, egyfolytában az üldözöttségük hősies
pózába meredve lamentálnak. Tudniillik őket üldözik. (2020-ban, könyörgöm!) Meg
ellehetetlenítik. Meg mellőzik. Meg fenyegetik. Meg elhallgattatják.
Holott az a nyomorult nagy igazság, hogy pont
ugyanők szeretnek fenyegetőzni, listázgatni, kirekeszteni. Más lassan nem is
marad nekik: a majdani számonkérés jegyében édesded bosszút forralnak. És ezt
nem is rejtik véka alá. Titkon remélem, már világos számukra is, ám ha nem,
egyszer talán megértik, hogy az ellenségük immáron csak az idő, amivel
kénytelenek versenyt futni. Tudniillik biológiailag ki kéne várniuk az annyira
áhított hatalomra/pozíciókhoz kerülésük dátumát, ami – félő – nem megy majd
egykönnyen. A hülye szavazó, a sok bugris a jövőben is inkább adja voksát a
látható, tapintható, megtapasztalt dolgokra, mintsem a „majd mi jobban tudjuk”
kompánia ígérvényeire. Fájó, de a nép döntési szabadságát még egy világjárvány
sem képes megszüntetni.
Nincs tehát más hátra: diktatúráról
kell búsongani.
Így lesz közröhej tárgya a Kossuth díjas
musical szerző, a hajdani, szépreményű jazz-muzsikus, aki havi kétmillió forint
járadékával sem átallja magát nyomorgó kisnyugdíjasként meghatározni. Emitt meg
olyan levitézlett politikus bírálgat vehemensen, aki míg volt valaki, akkor is
senki volt, és az értünk tett összes érdeme nagyjából annyiból állt, hogy egy
idő után a szolgálati autója sofőr nélkül is eltalált a szegedi fodrászához.
Karöltve a Savanyú a szőlő dalt megéneklőkkel, a megfellebbezhetetlen ítéletű
éttermiséggel, a függetlenek függetlenebbjeivel, a képernyő elé csirizezett
örökifjú nyugdíjas kommandóval, meg úgy általában azon polgártársainkkal, a
facebook univerzuma által beszippantottakkal, akiknek a közösség fogalma túl
általános, és a pártszimpátiájuknak napi rendszerességgel hangot adva tudnak
csak nyugodt lélekkel álomba szenderülni. Köpnek egyet. A haragvó emoji, vagyis
sárga piktogramocska amint morcul nagyokat: letudva az ellenzéki dac. Az egó
megnyugszik. Csitul az én, az én, a fejben, hátul örökkön kopogó ÉN kényszere.
Mindeközben közönyösek maradnak arra a
tényre, hogy éppen a megszűnés fenyeget egy teljes generációt. Egy nemzedék tagjai, apáink és nagyapáink vannak a halál peremén, akiknek egykoron nem a lassú internet
miatt szorult össze a gyomruk, hanem az éhségtől. Akiknek nem volt
külön cipős szekrényük, mert azt az egy párat a lábukon hordták. És ha már
kinőtték, azon kopottan átadták a kisebb testvérüknek. Ez a generáció bő fél
évszázaddal ezelőtt még mindig romokat takarított, és a háború utáni Európát
újjáépítette. Azt az Európát, ahol – leszámítva a Balkánt – úgy élte le életét
egy-két új nemzedék, hogy a fiai hetven éve nem szagoltak lőporfüstöt, nem
ettek utcáról bevonszolt lótetemet, nem ittak keréknyomból vizet, nem tudják mi
a jegyrendszer, a valódi megkülönböztetés.
Ők, a most veszélyeztetett társaság tagjai
voltak az utolsók, akiknek a vasalt nadrágnál és a tiszta ingnél kezdődött a tisztesség,
és az embert a verítékével összedolgozott értéke alapján rangsorolták, amihez
arc, név, teljes életút járt, szemben a virtuális üzenő falak anonim
handabandázóival. Mert aki posztol, ír, vagy csak bekapcsolja a gépét –
kávéfőzőt, mikrohullámú sütőt, netán felnyitja laptopot, mint te vagy én –,
amiért létrehozták a kényelmünk világát, a jólétünk alapjait: éppen nekik
tartozunk hálával.
Hálával és felelősséggel.
Mondom: felelősséggel!*
*Az eredeti írás a Jó Reggelt Vajdaság véleményportálon jelent meg, 2020.04.18-án.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése