NAPLÓ - 113.

festményem

Szombat. Vihar van készülőben. Nem bánom. Bármi lehet: jöjjön égszakadás, kristályosra fagyott reggelekkel, vagy akár békaeső is eshet, csak végre maradjon abba ez a mindent belakkozó hőség, ez a ragacsos hőguta, ez az aszfaltszagú, beteg kánikula. Sosem szerettem a meleget. Mostanára meg már kifejezetten gyűlölöm. Forró béklyót pakol rám a július, és a bénaságom csak esténként ernyed, amikor a hűs levegő ízéért, zamatáért végre megéri lélegezni. Addig valahogy ki kell bírni. Az éjszaka jótékony, gyors transzfúziót ad. Ilyen ez a nyár.

Egész nap a kínai nő járt az eszemben.

A kis kínai kifőzde a szép nevű Nefelejcs utca egyik árnyékos sarkán van. Előtte görbe törzsű, erősen fölnyírott hársfák elmondhatatlan unalommal meresztgetik ágaikat a trolibusz vezetékek párhuzamosai fölött. A mohos cserepeken légvonat szele matat. Parkoló autók cigánykaravánja szegélyezi a mocskos járdát, ami nyílegyenesen visz a Keleti pályaudvar irányába. Itt-ott a nyitott ablakokon át lárma, veszekedés szokott hallatszódni. A kapualjakban félmeztelen, papucsos alakokat látni, akik már délelőtt is részegek. Kapaszkodnak az olcsó, dobozos sörükbe, és barbár hiedelemmel figyelik, de nem értik a körülöttük kavargó városi világot.

A kicsiny kifőzde olyan puritán, olyan alázatosan kínai, amennyire csak a képzeletünk engedi. Meggypiros csempék és arany sárkányos papírmasé a dekoráció: a Mennyei Birodalom kulissza elemei huszonvalahány négyzetméteren. Avatatlan belépő azt hinné, a szügyig csempézett üzletecske valójában egy parányi vágóhíd, ahol zughentesek mérik a szalontüdőnek valót, tőkevakarékból házilag pacsmagolt parizert, meg csirkelábat a kutyáknak. Igazából egy csöppnyi Kína van ott, és valahol, legbelül tudom, történelmi asszociációktól terhelt tudatom sejti, hogy az eredeti, hatalmas birodalom is hasonló hangulatot áraszthat. Pont ilyen fűszeres szagú, émelyítőn önérzetes, ugyanakkor gyermeki módon pingált színkavalkád, foszló drapériákkal, kipucolatlan zugokkal, és papírmasé kacatokkal. Hiába, hogy csillagmérföldekkel odébb, a Föld túlsó fertályán van az az ország. Egy óceánt a vízcsöppjéről, a hegyláncot egy kődarabkából is be lehet azonosítani.  

A Terézváros koszlott szögletén egy másik civilizáció ladikja feneklett meg. Középkorú házaspáré a kifőzde. Hátul laknak. Nem hinném, hogy túl komfortos lehet egy raktárban bevackolva, de illetlenség az ilyesmit fölhánytorgatni. (Laktam én anno liftaknában is.)

Belépve az üzletbe szíven rúgott a látvány.

Ketten ültek az üres firma pultja mögött. Az idős férj ölébe dőlve ott feküdt az asszonya. Nézett rám az ember. Zavart és udvarias is volt egyben. A groteszk helyzetet csak fokozta, hogy az asszony mindeközben hangosan énekelt. Hogy a dal miről szólt? Fogalmam sincs. Színpadiatlan, nyers, elviselhetetlenül monoton dallama éppen úgy lehetett kínai szerelmes ének, mint halottsirató. Nem értettem a szövegét, de a fájdalmát igen. Éreztem, hogy abban a középkorú kínai nőben most veszett el megint valami. Nem egyszerre vesztette el: lassanként lépdelt el tőle, kiolvadt belőle. Az elhagyatottságának és a magányának az adóját fizette ott és akkor az a nő. A férj gép módjára ringatta nőjét, és a kínai kereskedők szenvtelen mosolyával bámult rám, európai, magyar idegenre, aki a legvalószínűtlenebb helyen, egy kifőzde vevőterében lépett be a családi drámába, úgyszólván áttétel nélkül egy másik, privát, kiismerhetetlen szcénába.   

Elfelejtettem mindent. Csak a megokolatlanul fennhangon szóló dalt hallottam, azt a szomorú, kínai nótát, aminek melódiája – akár egy szélkergette ördögszekér – odébb gurította képzeletemet. Lódult velem a világ egyet, és már nem a belvárosban voltam, hanem a kanizsai Nagytemplomban, ahol az odaadás végtelenített illata lengte be a padokat, és a színes vitrázsokon a magyar szentek – utalva valami magasabbra –, fölfelé mutató mozdulatot tesznek. Az egész Tisza-part a médiumommá lett, minden, ami a tájban, a Járásban és az erdőkben közös bennünk, a nyárfapihétől a felrobbantott régi hídlábak beton pilléréig, a kanálistól a pókhálós padlásföljárókig, Deszka barátom sírjától a hajdanvolt Kismuki utolsó füttyéig.
A rejtélyeket megoldó igét énekelte az asszony. Az elrendeltetettségét. A vállalásét. A sorsa elől ki nem térő ember hangján szólt, és mégis szomorúan. Nem nyilatkozott meg általa az élet ezoterikus értelme, dehogy.

Mindösszesen annyi történt, hogy egy kínai nő Budapesten megértette velem, hogy a szelíd, de szilárd kötelességteljesítésbe olykor bele lehet fáradni. 
Hogy olykor meghajlik a hát, a gerinc. Gyógyír, megoldás erre nincs. 
Egyetlen vigasz talán, hogy a kanizsai templomablakok metszett üveg szentjei figyelnek. Az alázatos kéz még így sem görbedhet, ha teli van másoknak szánt ajándékokkal.

                                               Pk