'PRC' - A FÖLDI PARADICSOM

Harmincvalahány éve, mikor először toppantam be a kocsma öbölbe nyúló teraszára, átjárt a felismerés: Idetartozom. Sosem voltam gazdag, de ott, attól a pillanattól kezdve, és azóta is oda be- és mindig visszatérve vagyontalan Krőzusnak érzem magamat, olyan valakinek, akinek az élet durva, értelmetlen és együgyű gondjaihoz nincsen semmi köze. Egyedüli magyarként élek köztük.

A „PRC” a Kotori-öböl bejáratánál lévő halászfalum nevezetes helye. 

Beszédes a neve: montenegrói nyelven a „PRC” egyszerűen b@szás-t jelent, szebben mondva intim együttlétet, vagyis hivatalosan kufircolást. Komolyan. 

A frivol név úgy keletkezett, hogy a legjobb barátom – Ljubo – a privatizációkor megvette a falu nyugdíjas központját, majd a régi mozaikszavas táblát továbbra is a bejáratnál hagyta: Penzionerski Regionalni Centar (Területi nyugdíjas központ), azaz „PRC”.

A lokál leginkább Hemingway hírhedt kubai Bodegájára hajaz. Szerte a hajós kellékek, a tengerjáró flottalobogók mellett a falakon a környék képzőművészeiként a keretezett munkáink, köztük a törzsvendégekről, a helyi markáns karakterekről készült karikatúráim díszelegnek.

A PRC általában reggel hat körül nyit. 

Aki korábban megy, az leveszi a kulcsot és főz magának kávét, önt pálinkát, becsületkassza működik. A bárkákon visszaérkező halászokkal a hét órára benépesülő, vadszőlővel futtatott teraszon lehet koccintani, megbizniszelni a friss fogást. A vadszőlő között egy karneváli álarcban évek óta fecskepár fészkel. 

Karnyújtásnyira a fiókák, tombol a hangerő: megszoktuk egymást. Néha sirályt ápolunk, kutyák-macskák betérők. A teraszról valaki mindig pecázik. Ha jó a fogás, áldomást iszik rá a kocsma közönsége. (És mindig akad jó fogás.)

Sűrűn süt és főz valaki, olyankor mindenki vendég.

Éjszakára megérkezik a fiatalság: hatalmas retro diszkó kezdődik, teljesen spontán jelleggel, Ljubo lemezlovaskodik, ami eltart hajnali kettőig, vagy tovább – mikor mire van igény.

Soha, ismétlem soha olyan jó zenét nem hallok, mint ami a PRC-ben napi szinten megy. Régi rock, mediterrán slágerek, autentikus népzene mellett mindenféle világzenei produkciók fesztiváli hangulatot teremtenek. De sűrűn előfordul klasszikus muzsika is: hadd ne mondjam, milyen élmény a tenger hullámainak locsogását hallgatva, a kabócák zsizsegésétől kísérten Sosztakovics keringőjére a kedvessel mezítláb táncolni... 

Miattam van Cseh Tamás válogatásuk is. Különös, torokszorító, le nem írható, mikor a holdfényes tenger visszhangozza a Fehér babák takarodójának akkordjait...

A PRC egy közösség. 1991 óta még hangos vitát sem értem meg, pofon nem csattant, pedig átküzdöttünk bő évtizednyi balkáni háborún.

Nekem Djenovicin van a második otthonom, a PRC a világ közepe.

Bizonyíték arra, hogy már a Földön meglelhető, ott lakozik bennünk a mennyország.

Képgalériám: 

A MOSOGATÁS

Kotor, Montenegro - rajzom

Montenegró. Az öböl.

Tőlük tanultam meg hogyan kell mosogatni. 

Egészen odáig abban a hiszemben voltam, nekem az efféle tevékenység bliktri. Tudok én mosogatni...
Tudtam, csak a mosogatás filozófiáját nem értettem. Mert már az sem mindegy, miként veszem kezembe a tányért, milyen szivaccsal állok neki, melyik mosogatószert választom, és abból mennyit használok el. Mikor odaálltam a pult mögé, telve voltam önbizalommal. A szokásos rutinnal megeresztettem a vizet, nyúltam volna az elmosni való eszcájgért, de a távolról figyelő barátom - a kocsma tulajdonosa - rám szólt: "nem jól csinálod Magyar". 

Ezen meglepődtem. Mi tagadás: kicsit meg is sértődtem. 

Hogy az ördögbe hibázhatnék egy mosogatásnál? Mi lehet olyan fortélyos ebben a köznapi teendőben?

Hamar megmutatta.
Már a vízcsap megnyitásakor eldől, ki milyen ember. Nem szabad a vizet pazarolni. Folyjon, de ne túl vastag sugárban. Legyen épp csak elégségesen az öblítéshez. Aztán vannak edények, amikre külön gondot kell fordítani: hagyjuk őket utoljára. A sorrendiség fontos. A könnyen tisztán tartható, minden nap használatos, de kényes dolgokat kell legelőször elmosni: a metszett poharakat, a porcelán kávéscsészéket, a finom mívű üveg holmit. Utána jöhet a tányérok hada: a levesesektől haladunk a zsírosabbak felé. Legvégére maradnak a lábasok, fazekak, és ha netán lenne, a legkegyetlenebbje zárja a sort: a sütő tepsik. Ha azokkal végeztünk - kész a mosogatás. Törölgetni nem kell, fölösleges. Megszárad magától minden. 

Azóta is sokszor eszembe jut, egy szimpla mosogatás révén miféle iskolát kaptam a montenegrói barátomtól. 

Ahogy a vízcsaphoz, úgy az életünket meghatározó, azt jobbító dolgokhoz is tisztelettel kell hozzányúlnunk.
Így kell csinján bánni a hitünkkel, az erőnkkel, a vágyainkkal: nem szabad azokat szétszórva pazarolni. Sorrendet kell csinálnunk, mi az igazán fontos. Azt hiszem, ma már tudom, ki és mi számít nekem. A napi gondok közül a könnyedebbeket veszem előre. Ha rögtön reggel nem is sikerül, napközben igyekszem tisztázni mindet. Hangosan köszönök az ismerősöknek. Segítek, akinek tudok. Nem tolakodok, meghúzom magamat: már régtől tisztában vagyok azzal, melyik kórusban, hanyadik sorban szerepelek. Igyekszem hasznos lenni reggeltől estig. Teremtek, nap mint nap újat csinálok, amit iparkodok élvezni. Ezek a minden nap látszó ügyek határoznak meg. A fajsúlyosabb dolgaimra külön időt szánok. A szeretetre, a tervekre, a békémre, meg az életemet markánsan befolyásoló körülmények megértésére, kezelésére mélyebb gondolatok és megfelelő hely, vagy időpont kellenek. Van, hogy a kedvenc templomom utolsó padjában ülve ér egy-egy fölismerés. Néha séta, vagy zuhanyozás közben, amikor elengedem a gondolataimat. Legtöbbször viszont elalvás előtt vetek számot önmagammal. Olyankor, mint a konyhán a legzsírosabb, makacs szennyeződésekkel, egyre csak viaskodom. A rosszabbik énemet sikálnám. Ha szerencsém van, tisztázok mindent. Nem mindig van szerencsém, sajnos.
Mindenesetre a már átmosogatott dolgaimat még egyszer kézbe nem veszem. Idővel megszáradnak azok maguktól is.

                          Pk     

NAPLÓ - 101.

„E vég nélküli háborúban a kalendáriumot 
sohasem akasztják le a szegről a vezérek” (K.Gy.)

Sok egyéb mellett életem egyik furcsasága, hogy míg Magyarországon gyásznap van, addig én a névnapomat ünnepelném. November negyedike ilyetén kinek-kinek a szája íze szerint alakul. Nekem, errefelé, magam felé hajló kézzel kifejezetten örömnap.  

Jó ideje nem érdekel mikor születtem. Nem az évek miatt, hanem amúgy. A fölhajtást kerülöm.

Amióta kivontam a közösségi portálról a születési adataimat, most tűnik ki, mennyieknek számítok. Mennyieknek meg inkább nem. Hát: emezek nem soknak vannak. Apám, anyám, a családom. Egy-két figyelmes ismerős, tán barát is – a többi megy a levesbe.

Születésnap… Méla undor.

Egyrészt mert utálom a tortát, az összes édességet. A lekvártól irtózom, a méztől félek, egy kilónyi cukorral kihúzok egy évet, amit egyébként is csak azért tartok, hogy a ritkán betérő vendégek ne keserűn igyák a kávét, a porcukorról a penész jut eszembe, sosem ennék süteményt, éppen úgy, ahogy sosem fújok el gyertyát, mert annak pont dolgot ad, hogy égjen, röviden: az a nap, ami a világra jöttünket illeti,  csak egy nap a többi között. Lehet, mostanság kislakodalmak övezik. Akkor sem köll.

De a névnap – az – kéremszépen egészen más.

Azt nekünk találták ki, Károlyoknak.

Az is jelzésértékű: nem sok Károly vonult be a dicsőség nagykönyvébe. A legnagyobbról egy időben az a hír járta, nem is létezett. Aztán cáfolták: dehogynem. Így a kitalált középkor hívei visszakoztak, mégis lehetett a Karoling Birodalom. Volt egy Marx nevű mosdatlan fószer is köztünk, szívesen agyonverem, ha akkoriban találkozunk. Mayt, a nagy szélhámost viszont szerettem. A könyvtárosnő ráncos mutatóujjára is emlékszem, ahogy köszönés nélkül bökött az indiánregényes polc irányába.

Mécs is Károly, színész. Chaplin is az, és Károly. Nem vagyok oda érte. Dickenset viszont szeretem, Mikszáth is meleg hangon méltatta, szóval ért valamit a bőre. Az aradi vértanuk egyike – mellesleg horvát származású tábornok volt – szintén a nevemmel pertu, Knézich Károly, nem beszélve Santanaról, a gitárzseniről, akinek a Samba Pa Ti számára annakidején a kisdiszkóban lassúztunk.

Zene.

Karcsi egy montenegrói ismerősöm is. Karcsi, azaz Karlo egy cigány zenész. Nem tetszik, amit játszanak ő és a társai, nekem túl karcos, balkáni, ám annál inkább tetszik, ahogy játszanak. Igazi beleélés viszi őket. Sok rézfúvós között Karlo tamburál. Gitározik is néha. A hangszere a vállán lóg, és előkapja, amikor idejét véli. Karlo – a kinézete alapján – lehetne egy baszk terrorista, egy világosabb mór, vagy egy szardíniai borosgazda is, de ő nem tagadja meg azonosságát, mert jól érzi magát a bőrében muzsikus cigány emberként.   

Idén valamikor tavasszal készült a kép róla, a kedvenc tengerparti falucskámban, a törzshelyemen. A banda Karloval bejött a teraszra. Fújták fülrepesztőn, csörömpölt a dob, rítt a klarinét, húzta a harmonikás, amit túlharsogtak a fúvósok, Karlo meg cincogott mellé és kicsit hamisan énekelt a sok pálinkától. Aztán abbahagyták.

Herceg Novi-i rock együttes lépett föl utánuk, olyanok, akiknek feleannyi az átlag életkoruk, mint Karloéknak, és nem sötét, vasalt öltönyben, fehér ingben izzadják át az éjszakát, hanem mosott farmerben, férfiparmüm szagúan.

Ültem a tengerparti teraszon a többiek között. Már nem a koncertre összpontosítottam, hanem Karlot néztem, amint előóvatoskodott a kávéházból. Nekidőlt az ajtófélfának és figyelt. Nézte az ifjúságot, tán a saját múlott éveire gondolhatott, mert ránc nem volt az arcán, csak valami megmagyarázhatatlan nyugalom és szomorúság.

Nézte a cigány ember az utána jövőket. A sikereseket, a divatosakat, a szépeket. Nézte, és én le nem vettem a szemem Karloról, mert a tekintetében láttam valamit, amit máshol nem.

Szép zene szólt. Nyalta a tengeröböl hulláma a beton teraszt. Sós volt a levegő, a holdnak mécsese gyúlt és akkor hirtelen szerettem volna átölelni Karlot, Károlyt. Megvigasztalni minden bánatos embert.

Montenegro - Djenovici

Caffe "PRC" - Djenovici

PRC - Djenovici

PRC - Djenovici, 2019. 

PRC, Montenegro, 80 x 60 cm

karton - olaj, akril