NAGYKERESZT, VAGY AMIT AKARTOK!

Gratulálunk!

Nagykereszt, vagy amit akartok!

Cserhalmi György a mai ünnepnapon, augusztus 20-án megkapja a Nagykeresztet. Szép kitüntetés. Valahol meg se lepődtem rajta. Amióta az eszemet tudom, bő fél évszázada Cserhalmi a legfoglalkoztatottabb magyar színész. A tehetségét nem merték elvitatni még az elvtársak se, Jancsó is mögötte állt. Elárasztották a szerepek, elvégre pompás karakter, snájdig ember, ő még a klasszikus férfiideál. Fölötte mindig remek volt a csillagállás, az átkosban csak úgy, mint utána. Az egész karrierje diadalút. De az is tény, hogy sok más hozzá hasonlóan kiváló színésznek feleannyi lehetőség sem adatott meg. Mégse irigy rá senki, ám az árnyalja a képet, hogy a Tyutyu a hetvenes évek óta rendre kiemelt a kiemeltek között, ami szerintem azért felvet némi aggályokat. (Női megfelelői megosztottan Udvaros Dorottya és Hernádi Judit.)
Nem akarok ünneprontó lenni. Kapja csak meg a díját, ezektől is. A nap keleten kél, nyugaton nyugszik. De mi e két jelenség között a földön járva élünk és a valóságot látjuk.

„Áraggyon” a szél!

Most az új módi, hogy ha napelem párti vagy, akkor Fidesz párti vagy, tehát a napenergia diktatórikus. Legyen hát helyette demokratikus szélerőmű! Mára a tiszás szekta mintegy vezényszóra őrjöng a szélenergia hasznosításáért. Nem csodálkozom rajta.

A körkörös okság tipikus esete: a kártékony politikának a kártékony követői a kártékony megoldások hívei. Circulus vitiosus – parasztosan mondva.

Hajdanában, de azért nem túl régen ezt erőltették nálunk is Bácskában. Hivatkoztak Európára, Uniós forrásokra, hogy milyen jó lesz nekünk. Azt mondták, belépő Szerbiának az EU-ba, majdhogynem muszáj. Aztán hamar neszét fogtuk, „honnan fúj a szél”. Hogy nem uniós érdek, hanem külföldi (úgy emlékszem osztrák vagy német) cégek és bizonyos lefizetett szerbiai tisztségviselőknek a haszonleső vágya az egész.

A legtermékenyebb, a leggazdagabb csernozjommal bíró oromi szántóföldekre képzelték a szélerőmű parkot a lobbisták, noha tizenvalahány évvel ezelőtt is világos volt, a korrupció melegágyának készült volna, semmi többnek. Azt nem tudták elhallgatni, hogy a Szabadka környéki kis falu áramellátását se szavatolta volna az a néhány szélturbina. Ráadásul kisült, a megtermelt áram az egységes szerbiai hálózatra kerül, ami hatásában, mint halottnak a csók. (Az oromi magyar földművesek viszont elmondhatták volna, hogy üveggyöngyökért cserébe, az aranyáron tartott földjeikbe öntött száztonnányi betonkoloncokkal, plusz a leaszfaltozott karbantartó utakkal milyen önzetlenül hozzájárultak a szerb állam energetikai működéséhez...)

Hála Istennek, csak hatástanulmányok, jól fizető tervek születtek. Azokért is szép pénzt lehetett lenyúlni, majd elvarratlan maradt a történet. Aztán valaki kiszámolta, mit, mennyi pusztítást okozhat egy-egy szélerőmű felépítése. Idézek egy szakembertől:

A szélenergiáért „hálózatfejlesztést kell iszonyú pénzekért végezni. A "fejlesztés" azt jelenti, hogy a kiszámíthatatlan teljesítményingadozásokkal szemben ellenállóvá kell tenni, tehát olyan problémát oldanak meg vele, ami a szélturbinák nélkül nem is létezne. Az élettartam (20-25 év) után a több ezer tonnás vasbeton alap a földben marad, azt senki onnan ki nem szedi. A szélturbinák mellett hasonló kapacitású gázerőműveket kell építeni az ingadozások kiegyenlítésére. Ezek drágábbak a hagyományos erőműveknél. Mivel csak szakaszosan üzemelnek, a kihasználtságuk és ezzel a megtérülésük nagyon rossz.”

Ebből a tömör véleményből is nyilvánvaló, nemhogy nem gazdaságos, de egyenesen káros a megépülésük a szélerőmű parkoknak.

Az, hogy a Kárpát-medence - leszámítva annak északnyugati csücskét - leginkább szélvédett, már csak hab a keserű tortán. Tiltakozni kell a szélerőművek ellen, minden fórumon!

Kócbabák

Nagy átalakítások jönnek az oktatásban – mondja a friss bóbitás miniszter asszony. Bátran ígérget, könnyű kézzel nyúl az iskolai rendszerhez, nyilvánvalóan nem érti, mit csinál, elvégre pedagógus létére negyven év alatt soha, egyetlen napot sem tanított, sosem volt dolga gyerekekkel. Így könnyű magabízón olyan döntéseket hozni, amiknek már a tervezetétől is égnek áll a haja a szakma elkötelezettjeinek.

Még sincs ellenhang. Jelenleg ugyanis az ország mentális állapotát tekintve majdhogynem mindegy, mit csinálnak az oktatással. Hittel vallom, elsődlegesen a lakosság fejében – köztük leginkább a pedagógusokéban – kéne rendet tenni, de ez meddő próbálkozás, mind ugyanaz a megvezetett tiszás kommunista marad az ELTE-től a falusi tanító nénikig, mint volt április 12 előtt.

Ennek ékes példája, Szegeden hallottam, azt mondja az egyik: mióta Magyar Péter vezeti az országot, ő azt vette észre, hogy még az emberek is barátságosabban mosolyognak egymásra az utcán!

Amikor a naivitás súlyosbodik a szervilizmussal. És ha ő az értelmiség, mit várhatunk mástól?

EGY RÉGI FÖLTÁMADÁS

 

"Szél lészen: ha az állóvizek, folyóvizek emelkednek,
 mozognak, a kútvizek dagadnak és párázatokat adnak."
(Győri magyar kalendáriom, 1788)

 

Megunt cipő eladó. Alig feslett kalap, biciklisnadrág, és sárga útkarbantartó kezeslábas mellette. Vas szerszámok ládástól. Könyvek, mindenféle nyelven és mindenféle zsánerban. Hajdani popsláger akkordjait hozza a szél. Az egyik sátorból, tárcsás magnóról szól. Ropog a talpam alatt a murva. Körülöttem négy-ötféle nyelven beszélnek. A társadalom keresztmetszetében vagyok, kapkodom a fejem. Nyüzsgés. Járom a bolhapiacot. Kedves dolgot csinálok, tulajdonképpen szórakozok. Verőfény, tavasz van kívül. Izgalom, feszülő kíváncsiság amott, bévül, bennem. Bámészkodok. Lesem, mibe botlok. Az ócskapiac a magamfajta rongy zsebűek kincsesbányája, a kispénzűek mentsvára.

Majdnem alkudozni kezdek egy kövér bosnyákkal, disznóbőr nyeregtáskát árul. Sosem használták, és nem mai portéka, megvan vagy húsz-harminc éves, mégis, incselkedik velem a szaga is, a míves réz csatok körül, a viaszkos cérnával varrott zsebek tájékán a nyersbőr illata csiklandozza az orromat. Kacsazsír sárga portéka, elképzelem a kanca farán a nyereg mögé csatoltan. Nagy bennem a kísértés. Aztán legyintek. Ötven frankot kér érte a bibircsókos, kövér cigány. Sokallom, pedig utólag muszáj elismernem, annyiért megérte volna.

Egy sorral odébb használt elektronikus cuccok ördögien áttekinthetetlenül, egymásra hányva. Kiterítve mind, szent rendetlenségben egy katonai sátorponyván. A huzalok, kábelek, diódák rengetege, az egymásba gabalyodó alkatrészek: mintha egy utópisztikus kor áldozati állatát látnám kibelezve. Marokkóinak mondott szőnyeg lóg a sarkon, alatta Szűz Mária ügyetlenül retusált képe, zománctól lepattogzott keretben, óarany foglalatban. Szomorúságában is csak borzalmas, giccsnek is silány, kínos nézni. Titkon vidulok rajta. Tiszteletlenség, de mindegy. Megcsörgetem a zsebemben az aprót, kitesz-e legalább egy világháborús bicskát, mikor egy újabb képre leszek figyelmes.

Vakrámás, öreg festmény. Az olajszínek sötétebb tónusait már az idő vonta be az elvénülés fekete héjával. Az alkotás tájat ábrázol. Nádas, híddal, kacsák úsznak a vízen, a tó fölszínén fehér flekkekben világít a tükörképük. Vagyis, régebben, valaha bizonyára fehér volt a tollazatuk, de mára piszkos csontszínűek, enyhén gennysárgák lettek. Megpiktorolta azokat egy évszázad rideg unalma. A tájkép horizontján szélmalmok sejlenek. Ebből arra vetek, valami németalföldi utánzat lehet. A kompozíció érdekes. Hol enyhít, hol szigorít rajta a kontúrozás. Középszerűtől is gyengébb munka. Mégis tetszik.

Hogy a viharba ne tetszene, hiszen már nem is a szélmalmokat látom, elfedte őket a képzeletem. Helyettük a mocsárt nézem, a vízen lebegő szutykos kacsákat, és nagyot lódul velem világ, mert gondolatban a tér és idő palánkján átugrik a fantáziám: Kanizsa alatt vagyok megint, a Körösön, ahol utoljára gyerekkoromban jártam.

(Azóta sem termett különb időszak az életemben. Mihez is lehetne ragaszkodnom? Mihez mérhetném? Ahhoz, ami utána jött? Az évtizedek rutinjához, a kiporciózott, szakaszolt életút kliséihez? Akkor inkább így, és ezt. Hogy máshol, mások által már nem keresek semmi izgalmasat, néha, tényleg ritkán csak önmagamat. Az évek inkább technikai jellegűen bonyolódnak tova, mindenféle reánk ható energiák diktálta rendszer alapján. Nehéz erről beszélni, de mégiscsak egy folyamat részesei vagyunk. Olyasfélén, mint a húron megpendített hang, ami egy ideig szépen szól, de a vesző rezonanciájával az ereje is halkul, hogy végül teljesen abbamaradjon. Ebben az elsikló életben kell beleolvadnunk a Nagy Műbe. Lehetőleg úgy, hogy mindvégig ne tűnjünk hamisnak. Halkulni viszont szabad, azaz ajánlott. És ilyenkor már abba a puha, lassan fölszívódó dallamosságba belefér a kezdeteinkről képzelgés, a visszaemlékezés öröme.)

A hollandus szélmalmokat a zürichi bolhapiac miliőjében fölszívja az ábránd.

Helyükbe kerül a „Kűlyuk”, ami alatt a télen vízbefulladt öregasszonyt fél évre rá megtaláltuk. A jegenyesor koronacsúcsai kapirgálják a Zenta felé küldött felhőket. Ott zöldell a párhuzamos egyenesek mentén a körösi töltés, kétoldalt a kanális vizével és tengernyi náddal, hogy az egész a beton hídba torkolljon, amin még látszanak a Kismuki keskeny nyomtávú vasútjának részei: az enyészet marta lyukak, a szögecsek és a sínek helye, ahová a pecafölszereléseket fektettük, vagy melléjük szúrtuk a meggyújtott pákákat, amikkel szúnyogokat füstöltünk.

Bunkerünk volt, mélyen a mocsár belsejében. Egy roncs autó karosszériájával ócska deszkákat eszkábáltunk össze, teljesen elfödött mindent a kétembernyi nád. Az volt nekünk az iszap- és kénszagú Elízium, ahol – mint az antik regékben – valahogy mindig boldogok voltunk, sosem fáradtunk, és éhezni sem éheztünk: az a kiszuperált fityó maga volt a földi paradicsomunk, a kerek világunk, amit gyermekésszel, tiszta szívvel akarhattunk magunknak.

Ha egyszer arra fognak kérni, fessem meg az emberi boldogságot, alighanem egy ócska fehér fityó kerül majd a képre, aminek a tetején klottgatyás gyerekek piócákat szedegetnek a lábukról. Körülöttük teknősök lesznek, ezüst kárászok, vízisiklók, bíbicek, tőkés récék és megszámlálhatatlan sok kecskebéka. Az ummogó kórusuk hangját ugyan nem lehet vászonra rögzíteni, de a titkon sodrott első cigaretták füstjét, meg a mindig délnek kócolt nádbugák sörényét igen, a téglagyár messzi kéményeivel együtt.

És aki azokat valaha látta, az hallani is fogja a kecskebékák énekét, és megtanul hinni, mert hiába, hogy azóta már befúvatták homokkal az egész Köröst, fölszámolták a mocsarat, és nincs már mezítlábas gyereksereg sem: aki átélte azt a gyönyörű időket, előbb-utóbb magától be fogja látni – lesz, mert muszáj lennie föltámadásnak.

                                                   Pk

 Az írás megjelent a Jó Reggelt Vajdaság véleményportálon, 2021.04.03-án.

NAPLÓ - 101.

„E vég nélküli háborúban a kalendáriumot 
sohasem akasztják le a szegről a vezérek” (K.Gy.)

Sok egyéb mellett életem egyik furcsasága, hogy míg Magyarországon gyásznap van, addig én a névnapomat ünnepelném. November negyedike ilyetén kinek-kinek a szája íze szerint alakul. Nekem, errefelé, magam felé hajló kézzel kifejezetten örömnap.  

Jó ideje nem érdekel mikor születtem. Nem az évek miatt, hanem amúgy. A fölhajtást kerülöm.

Amióta kivontam a közösségi portálról a születési adataimat, most tűnik ki, mennyieknek számítok. Mennyieknek meg inkább nem. Hát: emezek nem soknak vannak. Apám, anyám, a családom. Egy-két figyelmes ismerős, tán barát is – a többi megy a levesbe.

Születésnap… Méla undor.

Egyrészt mert utálom a tortát, az összes édességet. A lekvártól irtózom, a méztől félek, egy kilónyi cukorral kihúzok egy évet, amit egyébként is csak azért tartok, hogy a ritkán betérő vendégek ne keserűn igyák a kávét, a porcukorról a penész jut eszembe, sosem ennék süteményt, éppen úgy, ahogy sosem fújok el gyertyát, mert annak pont dolgot ad, hogy égjen, röviden: az a nap, ami a világra jöttünket illeti,  csak egy nap a többi között. Lehet, mostanság kislakodalmak övezik. Akkor sem köll.

De a névnap – az – kéremszépen egészen más.

Azt nekünk találták ki, Károlyoknak.

Az is jelzésértékű: nem sok Károly vonult be a dicsőség nagykönyvébe. A legnagyobbról egy időben az a hír járta, nem is létezett. Aztán cáfolták: dehogynem. Így a kitalált középkor hívei visszakoztak, mégis lehetett a Karoling Birodalom. Volt egy Marx nevű mosdatlan fószer is köztünk, szívesen agyonverem, ha akkoriban találkozunk. Mayt, a nagy szélhámost viszont szerettem. A könyvtárosnő ráncos mutatóujjára is emlékszem, ahogy köszönés nélkül bökött az indiánregényes polc irányába.

Mécs is Károly, színész. Chaplin is az, és Károly. Nem vagyok oda érte. Dickenset viszont szeretem, Mikszáth is meleg hangon méltatta, szóval ért valamit a bőre. Az aradi vértanuk egyike – mellesleg horvát származású tábornok volt – szintén a nevemmel pertu, Knézich Károly, nem beszélve Santanaról, a gitárzseniről, akinek a Samba Pa Ti számára annakidején a kisdiszkóban lassúztunk.

Zene.

Karcsi egy montenegrói ismerősöm is. Karcsi, azaz Karlo egy cigány zenész. Nem tetszik, amit játszanak ő és a társai, nekem túl karcos, balkáni, ám annál inkább tetszik, ahogy játszanak. Igazi beleélés viszi őket. Sok rézfúvós között Karlo tamburál. Gitározik is néha. A hangszere a vállán lóg, és előkapja, amikor idejét véli. Karlo – a kinézete alapján – lehetne egy baszk terrorista, egy világosabb mór, vagy egy szardíniai borosgazda is, de ő nem tagadja meg azonosságát, mert jól érzi magát a bőrében muzsikus cigány emberként.   

Idén valamikor tavasszal készült a kép róla, a kedvenc tengerparti falucskámban, a törzshelyemen. A banda Karloval bejött a teraszra. Fújták fülrepesztőn, csörömpölt a dob, rítt a klarinét, húzta a harmonikás, amit túlharsogtak a fúvósok, Karlo meg cincogott mellé és kicsit hamisan énekelt a sok pálinkától. Aztán abbahagyták.

Herceg Novi-i rock együttes lépett föl utánuk, olyanok, akiknek feleannyi az átlag életkoruk, mint Karloéknak, és nem sötét, vasalt öltönyben, fehér ingben izzadják át az éjszakát, hanem mosott farmerben, férfiparmüm szagúan.

Ültem a tengerparti teraszon a többiek között. Már nem a koncertre összpontosítottam, hanem Karlot néztem, amint előóvatoskodott a kávéházból. Nekidőlt az ajtófélfának és figyelt. Nézte az ifjúságot, tán a saját múlott éveire gondolhatott, mert ránc nem volt az arcán, csak valami megmagyarázhatatlan nyugalom és szomorúság.

Nézte a cigány ember az utána jövőket. A sikereseket, a divatosakat, a szépeket. Nézte, és én le nem vettem a szemem Karloról, mert a tekintetében láttam valamit, amit máshol nem.

Szép zene szólt. Nyalta a tengeröböl hulláma a beton teraszt. Sós volt a levegő, a holdnak mécsese gyúlt és akkor hirtelen szerettem volna átölelni Karlot, Károlyt. Megvigasztalni minden bánatos embert.

Minden alig kenyerünket...

Életem talán legnagyobb pofonját még a katonaságnál kaptam.

A cimborám, egy Ruljević nevű szerb fiú adta. De akkorát, hogy a sapkám méterekkel odébb repült. Most is belesajdulok, ahogy írom. Azóta sem mint ütés fáj, hanem fölismerésként, hogy mennyire igaza volt. Bizony, jogosan járt nekem az a kiadós nyakleves…

Akkor már a harmadik napja bóklásztunk a macedón hegyek között. Ötödmagammal. Sosem fogom megtudni mennyit gyalogoltunk. Kefesűrű szúrós bozótban kínlódtunk, teljes fölszereléssel. Meleg volt, nyár, vizünk egy csöpp sem. Ahogy ilyenkor lenni szokott: el is tévedtünk. A gonosz bokrok ágai folyton visszarángattak bennünket a sok cipelt kacat miatt. Mintha abban a bizonyos erdőben az egyszeri ember akarna létrával körösztbe menni. 

Elkeseredésében parancsba adta a tizedesünk, hogy minden fölösleges tehertől szabaduljunk meg.

Röpültek a hálózsák-alátétek, esőkabátok, tartalék sátorlapok. Kivettem a hátizsákomban három napon át hurcolászott, már régen kőkeményre, ehetetlenre száradt kenyeret és a többi holmi után lódítottam. Ruljević akkor mellém lépett, a következő pillanatban meg mintha az ég szakadt volna rám. A nyakleves amilyen váratlan, annyira kemény, csattanós volt. A döbbent csendben a szerb fiú a kenyeret fölvette, megcsókolta, háromszor körösztöt vetett pravoszláv módra, aztán puha mozdulattal, gyöngéden, csaknem bocsánatkérően visszatette a földre. Szó nem hangzott el, mentünk tovább a vakvilágba. Engem meg mardosott a szégyen, hogy ilyen illetlenül, megfeledkezve a tiszteletről, mindennapi kenyerünkkel megtettem a gyalázatot.

Hónapokkal később könnyekkel a szemünkbe váltunk szét Ruljevićtyel. Sosem láttam többet. A címe elkallódott, azt sem tudom él-e? Pedig azt a pofont ma is megköszönném neki…
Egyszer és mindenkorra megtanított arra, hogy a kenyér szentsége sérthetetlen. Megjegyeztem egy életre, hogy az ennivaló iránti alázat íratlan erkölcsi mérce, ami egyidős az emberrel. Olyan szigorú ez a parancs, mint az emberölés tilalma, vagy az, hogy senki az apjára kezet ne emeljen.

Vagyishogy - ez jó sokáig így volt. De ma mintha egészen más világ lenne.

Mára beigazolódni látszik az a gyötrő balsejtelmem, hogy már semmi se számít.

Az eldobott kenyér, a kukába kihajított uzsonna, a fákon megrohadó gyümölcs és a nagyüzemekben, milliónyi ketrecben tengődő tyúk tragédiája sem. Az újrahasznosított állati ürülékből készített tápszertől szaglik a pulyka meg a disznóhús. Az iszonyat üli nászát.

Csak a Teremtő tudja, mifélét meg nem etetnek velünk! Elérkeztünk oda, hogy semmi sem az, aminek látszik. Sonkaszerű a gyanús hús, májasként eladott, máj nélküli agyonfűszerezett tőkevakarék a kínálat. Szőlőt soha nem látott bort mérnek. De az sem jár jobban, aki a rostos üdítőkre esküszik. Vegyüzemi pancs az egész.

Igaz ez az ennivalónkra is. Arra a töméntelen szennyel telenyomott eleségre, amit nap nap után elfogyasztunk. Vagy divatosabb, de idétlenebb szóhasználattal: beviszünk a szervezetünkbe. Értik ezt? Jó étvágyú emberekből mára „fogyasztókká” züllöttünk. S mint rendszeres fogyasztók – fogyunk is ettől, de rendesen… Elhízás, koleszterin-problémák, cukorszint, ilyen-olyan emésztőszervi megbetegedések – kell-e sorolnom, mi minden bajunk származik a szép új világ táplálkozási szokásaiból?

A rettegett, ma még többnyire halálosnak számító daganatos kórról nem beszélve. Aminek gyógyítására még ugyan nem jött rá az orvostudomány, de az okait-okozóit már sokan tudják. Nagy jajgatás lenne, ha sorban leírnánk azokat a cégeket, termékeket, amelyek az utóbbi évtizedek legnagyobb, napi szinten elkövetett, világméretű tömeg-gyilkosságáért kéne, hogy feleljenek!

Mindez mellett bennünket is terhel felelősség. A tudatos önpusztításunk ténye.

Már nem eszünk, hanem kalóriákat számolgatunk. A szalonnát „békönnek” mondja a sok művelt, és akad szülő, aki még soha nem adott zsíros kenyeret a gyerekének, mert az olyan snassz dolog, parasztos. Ellenben „nutellásat” igen, mert az már rangot jelent kéremszépen, méregdrágán adják a fölső polcról. Sok egyéb konzervüledékkel, vegyszerezett vacakkal, meg a mesterséges színezékkel festett löttyökkel együtt.

Messziről ránk oktrojált Európai Uniós szabványok garantálják a minőséget? Röhej.

Majd ha Brüsszelben paradicsom ízű lesz a paradicsom. Addig viszont illik hallgatni!

Ép ésszel nehéz fölfogni, hogy például egy szabadkai osztálykirándulásnak miért a Mcdonald’sban van a fénypontja?! A gyerekeinket végképp nem fűrészpor-ízű, kilúgozott menüvel kéne szeretni, netán nevelni.

Mert nagyon igaz a mondás, hogy amit eszel, azzá leszel.

Most volt az új kenyerünknek az ünnepe. A tűzijáték pukkanása, a csinnadratta közepette jutott-e valakinek eszébe, egy pillanatig csöndöt teremteni a lelkében és megköszönni azt, hogy a betevő falatért, mindennapi kenyerünkért hálát adjon?

A válasz Önökben van.

Szegény Ruljević! Az idők végezetéig pofozkodhatna.

Pósa Károly