NAGYKERESZT, VAGY AMIT AKARTOK!

Gratulálunk!

Nagykereszt, vagy amit akartok!

Cserhalmi György a mai ünnepnapon, augusztus 20-án megkapja a Nagykeresztet. Szép kitüntetés. Valahol meg se lepődtem rajta. Amióta az eszemet tudom, bő fél évszázada Cserhalmi a legfoglalkoztatottabb magyar színész. A tehetségét nem merték elvitatni még az elvtársak se, Jancsó is mögötte állt. Elárasztották a szerepek, elvégre pompás karakter, snájdig ember, ő még a klasszikus férfiideál. Fölötte mindig remek volt a csillagállás, az átkosban csak úgy, mint utána. Az egész karrierje diadalút. De az is tény, hogy sok más hozzá hasonlóan kiváló színésznek feleannyi lehetőség sem adatott meg. Mégse irigy rá senki, ám az árnyalja a képet, hogy a Tyutyu a hetvenes évek óta rendre kiemelt a kiemeltek között, ami szerintem azért felvet némi aggályokat. (Női megfelelői megosztottan Udvaros Dorottya és Hernádi Judit.)
Nem akarok ünneprontó lenni. Kapja csak meg a díját, ezektől is. A nap keleten kél, nyugaton nyugszik. De mi e két jelenség között a földön járva élünk és a valóságot látjuk.

„Áraggyon” a szél!

Most az új módi, hogy ha napelem párti vagy, akkor Fidesz párti vagy, tehát a napenergia diktatórikus. Legyen hát helyette demokratikus szélerőmű! Mára a tiszás szekta mintegy vezényszóra őrjöng a szélenergia hasznosításáért. Nem csodálkozom rajta.

A körkörös okság tipikus esete: a kártékony politikának a kártékony követői a kártékony megoldások hívei. Circulus vitiosus – parasztosan mondva.

Hajdanában, de azért nem túl régen ezt erőltették nálunk is Bácskában. Hivatkoztak Európára, Uniós forrásokra, hogy milyen jó lesz nekünk. Azt mondták, belépő Szerbiának az EU-ba, majdhogynem muszáj. Aztán hamar neszét fogtuk, „honnan fúj a szél”. Hogy nem uniós érdek, hanem külföldi (úgy emlékszem osztrák vagy német) cégek és bizonyos lefizetett szerbiai tisztségviselőknek a haszonleső vágya az egész.

A legtermékenyebb, a leggazdagabb csernozjommal bíró oromi szántóföldekre képzelték a szélerőmű parkot a lobbisták, noha tizenvalahány évvel ezelőtt is világos volt, a korrupció melegágyának készült volna, semmi többnek. Azt nem tudták elhallgatni, hogy a Szabadka környéki kis falu áramellátását se szavatolta volna az a néhány szélturbina. Ráadásul kisült, a megtermelt áram az egységes szerbiai hálózatra kerül, ami hatásában, mint halottnak a csók. (Az oromi magyar földművesek viszont elmondhatták volna, hogy üveggyöngyökért cserébe, az aranyáron tartott földjeikbe öntött száztonnányi betonkoloncokkal, plusz a leaszfaltozott karbantartó utakkal milyen önzetlenül hozzájárultak a szerb állam energetikai működéséhez...)

Hála Istennek, csak hatástanulmányok, jól fizető tervek születtek. Azokért is szép pénzt lehetett lenyúlni, majd elvarratlan maradt a történet. Aztán valaki kiszámolta, mit, mennyi pusztítást okozhat egy-egy szélerőmű felépítése. Idézek egy szakembertől:

A szélenergiáért „hálózatfejlesztést kell iszonyú pénzekért végezni. A "fejlesztés" azt jelenti, hogy a kiszámíthatatlan teljesítményingadozásokkal szemben ellenállóvá kell tenni, tehát olyan problémát oldanak meg vele, ami a szélturbinák nélkül nem is létezne. Az élettartam (20-25 év) után a több ezer tonnás vasbeton alap a földben marad, azt senki onnan ki nem szedi. A szélturbinák mellett hasonló kapacitású gázerőműveket kell építeni az ingadozások kiegyenlítésére. Ezek drágábbak a hagyományos erőműveknél. Mivel csak szakaszosan üzemelnek, a kihasználtságuk és ezzel a megtérülésük nagyon rossz.”

Ebből a tömör véleményből is nyilvánvaló, nemhogy nem gazdaságos, de egyenesen káros a megépülésük a szélerőmű parkoknak.

Az, hogy a Kárpát-medence - leszámítva annak északnyugati csücskét - leginkább szélvédett, már csak hab a keserű tortán. Tiltakozni kell a szélerőművek ellen, minden fórumon!

Kócbabák

Nagy átalakítások jönnek az oktatásban – mondja a friss bóbitás miniszter asszony. Bátran ígérget, könnyű kézzel nyúl az iskolai rendszerhez, nyilvánvalóan nem érti, mit csinál, elvégre pedagógus létére negyven év alatt soha, egyetlen napot sem tanított, sosem volt dolga gyerekekkel. Így könnyű magabízón olyan döntéseket hozni, amiknek már a tervezetétől is égnek áll a haja a szakma elkötelezettjeinek.

Még sincs ellenhang. Jelenleg ugyanis az ország mentális állapotát tekintve majdhogynem mindegy, mit csinálnak az oktatással. Hittel vallom, elsődlegesen a lakosság fejében – köztük leginkább a pedagógusokéban – kéne rendet tenni, de ez meddő próbálkozás, mind ugyanaz a megvezetett tiszás kommunista marad az ELTE-től a falusi tanító nénikig, mint volt április 12 előtt.

Ennek ékes példája, Szegeden hallottam, azt mondja az egyik: mióta Magyar Péter vezeti az országot, ő azt vette észre, hogy még az emberek is barátságosabban mosolyognak egymásra az utcán!

Amikor a naivitás súlyosbodik a szervilizmussal. És ha ő az értelmiség, mit várhatunk mástól?

Rémszarvas mese

Történt pár napja, hogy a közelmúlt népszámlálási adatai kerültek szóba. Ennek kapcsán a népességfogyásról beszélgettünk, ami egyaránt fájóan rossz hírekkel szolgált nekünk, délvidéki magyaroknak, ugyan akkor a szerbségnek is. 

Tudjuk, hogy elöregedő félben van a társadalmunk. Látjuk az elnéptelenedő falvainkat, ahol romos házakat fillérekért árulnak. Egész utcarészek lettek üresek, csak a szél csapkodja a zsalugátereket. Pár vedlő bordájú kóbor kutyán kívül semmi nem mozdul ezeken az egykor szebb napokat megélt településeken.

Ló 6. - grafika

De a tények, a számszerűsített adatok eredményei akkor is mellbevágóak.

Ha valami csoda nem történik, az ilyen sorsú falvak menthetetlenül pusztulásra vannak ítélve. Különösen igaz azokon a helyeken, ahol a magyar szó már ma is ritkaságnak számít. 

Szépen fölmorzsol bennünket az idő.

Egyébként abban a korban vagyok már, amikor a csodát csak titokban meri hinni az emberfia. 

Amikor a mesék rózsaszín ideáin csak mosolyognánk, ha lenne hozzá kedvünk. 

Ám mivel tisztán előttünk a rögvalóság: vidámkodásra nincs okunk. 

Mert nap, mint nap látjuk, hogy az aranyhalacskát három kívánságával együtt mégis csak megsütik olajban. A jó tündér a vasorrú banyával üzletel, Jancsi Juliskát futtatja, a hétfejű sárkány meg szemtelenül drágán, megemelt áron fújja a lángcsóvát. 

Nálunk - éppen mostanában - még a Százholdas Pagony fűzfását is  tarra vágják. Kell a placc egy bazárnak. Kockabetonnak meg a fröccsöntött seftnek. Amelyben majdan bevásárolhatunk, vagy ahogy az eklatáns példa igazolja: már bevásároltunk vele. Majd a bevásárlókocsik surrannak a cickányok helyett és hangosbemondó duruzsol ott, ahol korábban az erdő madarai csiviteltek. Aszfalt lesz az avarszőnyeg helyén.

Vége a meséknek.

Míg az elszomorító statisztikákról beszélgettünk, valahogy eljutottunk a magyarság megosztottságának a kérdéséhez is. 

A téma kimeríthetetlen. Rágódni lehet, és kell is rajta Magyarországon csak úgy, mint idehaza. A megoldás viszont legalább olyan homályos, mint amilyen távoli.

Ez kettősség kíséri minden napunkat. Világméretű a maszatolás. A vagy-vagy se kérdőjele. Az ebből a szemszögből, meg az abból való csőlátásé. A kizárólagosságé. Az én igazságom mindenek fölött, de leginkább a tiéd ellenében.      

Én igazán nem tudom, ki hogy van vele, de mostanában egyre többször veszem észre, hogy hagyományos ünnepeink is ennek a furcsa osztódásnak lesznek áldozatai. Divat lett a Mindenszentek helyett hellóvinezni, amikor gyermekeink zombinak, szörnynek maszkírozva édességekért kuncsorognak, ahelyett, hogy a családjukkal virágot vinnének az elhalt rokonok sírjára. Tologatjuk augusztus 20-át, Szent István ünnepét, mintha valami kerti zsúr alkalmas idejét keresgélnénk. Advent idején bálozunk, farsangkor meg nagyböjtöt tartunk, mert koplaljuk a szilveszterezés hozadékát. Mindennek megkoronázásaként csak a nagyon tisztelt kevés kivételtől eltekintve Bálint-napkor mindenki meghülyül, mert valaki egyszer kitalálta, hogy a Karácsony, meg a nőnap között túl hosszú a szünet, vásároltassunk egy köztes dátumon csupa haszontalanságot. Mintha legalább is a plüss-szív ára, a virág celofán csicsái jelentenék a szeretetet.

Aztán, persze van egy másik emberfajta is, akinek a Mikulás (még) nem télapó, a Jézuskát jászolban mutatja meg a gyerekeinek, akinek nem a házára kiaggatott amerikás fényjáték és a cirkuszi sátorra illő lámpadömping jelzi az ünnep közeledtét, hanem a családi készülődés, a mézeskalács sütése, a fenyődíszek készítése, és mindaz a meghittség, ami a valódi szeretetből merítkezik minden év vége felé.

Nem vagyunk egyformák. Nem is kívánhatjuk, hogy azok legyünk: éppen ezért vagyunk emberek Van, aki a televíziók által sugallt bóvlit tartja követendőnek. Akad olyan, aki a nagyszülei szokásai szerint várja a Mikulást. Mégis: a hagyományaink megőrzése, tovább éltetése lehet a garancia arra, hogy azok a bizonyos falvak, kistelepülések, amelyeket az előbb említettem legalább némi reménnyel tekinthessenek a jövőbe.

Advent második vasárnapja múlt. Születőben van a csoda.

Hinnünk kell benne. Hinnünk kell magunkban.

Magyarkanizsa, 2o11. december 11.