"Szél
lészen: ha az állóvizek, folyóvizek emelkednek,
mozognak,
a kútvizek dagadnak és párázatokat adnak."
(Győri magyar kalendáriom, 1788)
Megunt
cipő eladó. Alig feslett kalap, biciklisnadrág, és sárga
útkarbantartó kezeslábas mellette. Vas szerszámok ládástól. Könyvek, mindenféle
nyelven és mindenféle zsánerban. Hajdani popsláger akkordjait hozza a szél. Az
egyik sátorból, tárcsás magnóról szól. Ropog a talpam alatt a murva. Körülöttem
négy-ötféle nyelven beszélnek. A társadalom keresztmetszetében vagyok, kapkodom
a fejem. Nyüzsgés. Járom a bolhapiacot. Kedves dolgot csinálok, tulajdonképpen
szórakozok. Verőfény, tavasz van kívül. Izgalom, feszülő kíváncsiság amott, bévül, bennem. Bámészkodok. Lesem, mibe
botlok. Az ócskapiac a magamfajta rongy zsebűek
kincsesbányája, a kispénzűek mentsvára.
Majdnem
alkudozni kezdek egy kövér bosnyákkal, disznóbőr
nyeregtáskát árul. Sosem használták, és nem mai portéka, megvan vagy
húsz-harminc éves, mégis, incselkedik velem a szaga is, a míves réz csatok
körül, a viaszkos cérnával varrott zsebek tájékán a nyersbőr illata csiklandozza az orromat. Kacsazsír sárga portéka,
elképzelem a kanca farán a nyereg mögé csatoltan. Nagy bennem a kísértés. Aztán
legyintek. Ötven frankot kér érte a bibircsókos, kövér cigány. Sokallom, pedig
utólag muszáj elismernem, annyiért megérte volna.
Egy sorral odébb használt elektronikus cuccok
ördögien áttekinthetetlenül, egymásra hányva. Kiterítve mind, szent
rendetlenségben egy katonai sátorponyván. A huzalok, kábelek, diódák rengetege,
az egymásba gabalyodó alkatrészek: mintha egy utópisztikus kor áldozati állatát
látnám kibelezve. Marokkóinak mondott szőnyeg lóg a sarkon, alatta Szűz Mária
ügyetlenül retusált képe, zománctól lepattogzott keretben, óarany foglalatban.
Szomorúságában is csak borzalmas, giccsnek is silány, kínos nézni. Titkon
vidulok rajta. Tiszteletlenség, de mindegy. Megcsörgetem a zsebemben az aprót,
kitesz-e legalább egy világháborús bicskát, mikor egy újabb képre leszek
figyelmes.
Vakrámás,
öreg festmény. Az olajszínek sötétebb tónusait már az idő vonta be az elvénülés fekete héjával. Az alkotás tájat
ábrázol. Nádas, híddal, kacsák úsznak a vízen, a tó fölszínén fehér flekkekben
világít a tükörképük. Vagyis, régebben, valaha bizonyára fehér volt a
tollazatuk, de mára piszkos csontszínűek,
enyhén gennysárgák lettek. Megpiktorolta azokat egy évszázad rideg unalma. A
tájkép horizontján szélmalmok sejlenek. Ebből
arra vetek, valami németalföldi utánzat lehet. A kompozíció érdekes. Hol
enyhít, hol szigorít rajta a kontúrozás. Középszerűtől is gyengébb munka. Mégis tetszik.
Hogy a viharba ne tetszene, hiszen már nem is a
szélmalmokat látom, elfedte őket a képzeletem. Helyettük a
mocsárt nézem, a vízen lebegő szutykos kacsákat, és nagyot
lódul velem világ, mert gondolatban a tér és idő palánkján átugrik a fantáziám:
Kanizsa alatt vagyok megint, a Körösön, ahol utoljára gyerekkoromban jártam.
(Azóta sem termett különb időszak az
életemben. Mihez is lehetne ragaszkodnom? Mihez mérhetném? Ahhoz, ami utána
jött? Az évtizedek rutinjához, a kiporciózott, szakaszolt életút kliséihez?
Akkor inkább így, és ezt. Hogy máshol, mások által már nem keresek semmi
izgalmasat, néha, tényleg ritkán csak önmagamat. Az évek inkább technikai
jellegűen bonyolódnak tova, mindenféle reánk ható energiák diktálta rendszer
alapján. Nehéz erről beszélni, de mégiscsak egy folyamat részesei vagyunk. Olyasfélén,
mint a húron megpendített hang, ami egy ideig szépen szól, de a vesző
rezonanciájával az ereje is halkul, hogy végül teljesen abbamaradjon. Ebben az
elsikló életben kell beleolvadnunk a Nagy Műbe. Lehetőleg úgy,
hogy mindvégig ne tűnjünk hamisnak. Halkulni viszont szabad, azaz ajánlott. És ilyenkor már
abba a puha, lassan fölszívódó dallamosságba belefér a kezdeteinkről képzelgés,
a visszaemlékezés öröme.)
A
hollandus szélmalmokat a zürichi bolhapiac miliőjében
fölszívja az ábránd.
Helyükbe kerül a „Kűlyuk”, ami alatt a télen
vízbefulladt öregasszonyt fél évre rá megtaláltuk. A jegenyesor koronacsúcsai
kapirgálják a Zenta felé küldött felhőket. Ott zöldell a párhuzamos
egyenesek mentén a körösi töltés, kétoldalt a kanális vizével és tengernyi
náddal, hogy az egész a beton hídba torkolljon, amin még látszanak a Kismuki
keskeny nyomtávú vasútjának részei: az enyészet marta lyukak, a szögecsek és a
sínek helye, ahová a pecafölszereléseket fektettük, vagy melléjük szúrtuk a
meggyújtott pákákat, amikkel szúnyogokat füstöltünk.
Bunkerünk
volt, mélyen a mocsár belsejében. Egy roncs autó karosszériájával ócska
deszkákat eszkábáltunk össze, teljesen elfödött mindent a kétembernyi nád. Az
volt nekünk az iszap- és kénszagú Elízium, ahol – mint az antik regékben –
valahogy mindig boldogok voltunk, sosem fáradtunk, és éhezni sem éheztünk: az a
kiszuperált fityó maga volt a földi paradicsomunk, a kerek világunk, amit
gyermekésszel, tiszta szívvel akarhattunk magunknak.
Ha egyszer arra fognak kérni, fessem meg az emberi
boldogságot, alighanem egy ócska fehér fityó kerül majd a képre, aminek a
tetején klottgatyás gyerekek piócákat szedegetnek a lábukról. Körülöttük teknősök lesznek,
ezüst kárászok, vízisiklók, bíbicek, tőkés récék és megszámlálhatatlan
sok kecskebéka. Az ummogó kórusuk hangját ugyan nem lehet vászonra rögzíteni,
de a titkon sodrott első cigaretták füstjét, meg a mindig délnek kócolt nádbugák sörényét igen,
a téglagyár messzi kéményeivel együtt.
És
aki azokat valaha látta, az hallani is fogja a kecskebékák énekét, és megtanul
hinni, mert hiába, hogy azóta már befúvatták homokkal az egész Köröst,
fölszámolták a mocsarat, és nincs már mezítlábas gyereksereg sem: aki átélte
azt a gyönyörű időket, előbb-utóbb
magától be fogja látni – lesz, mert muszáj lennie föltámadásnak.
Pk
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése