ÁTÁLLÁS

Belváros - képem
30 x 42 cm

 

Az utcámban számos nagy ember lakott. Ezt a mondatot nem tudom a nagyképűség megnyújtott árnya nélkül leírni, pedig egy darabig gondolkodtam rajta, hogy lehetne szerényre igazítottan, csöndben aláhúzva jelezni, hogy önmagamat dehogy sorolom közéjük.

Ha netán meg azt írom, hogy a Damjanich utca sok híres embernek adott otthont, én is itt lakom: még rosszabb.

A félreértések elkerülése végett mondanám tehát, hogy bár a VII. kerületi Damjanich utcában majdnem minden ház falán egy-egy emléktábla jelzi hogy ott élt, vagy alkotott valami nagyszerű valaki, és naponta böngészem a márványba vésett illusztris neveket, mintegy mellesleg, ám tényként közlöm – itt van a garzonom is.

A lakásban a munkám. A mentsváram. Ide húzódok el.
Mikor dolgozom, nem érdekel más. Ilyen együgyű, egy srófra járó vagyok.

Az utcámban a márványtáblákon szereplőkkel szemben nincs nagy művem. Az életem is egyszerű. Nem taszigál semmi a zsenialitás felé. Nem fogok klasszikus zeneműveket komponálni, vagy az ezerszer játszott színpadi produkcióm után hajlongani a hangos ováció közepette. Nincs bestsellerem, Kossuth-díjam, államtitkári pozícióm, dandártábornoki rangom, és alighanem már olimpiai érmem se lesz.

Ülök az íróasztalomnál. Írok, firkálok, esengő akarat nélkül. Arra vigyázok csupán, hogy amit csinálok, abban legalább nekem kedvem teljen. Mást nem kívánok. Teljesítmény-centrikusság, kényszerű sikerhajhászás nélkül is pont úgy élek, teszem a dolgomat, mint korábban. Ilyetén felelősségem sincs, vagy ha igen, csekély a jelentősége.  Nem rettegek, feszengek. Örülök, mikor egy szó mögé nézve látok valamit, amit később esetleg képszerűen ábrázolhatok a saját értelmezésem szerint. A szobában vagyok, körülöttem vásznakkal. Néha együtt lehelek a festékek szagával. Beragadhatnak a billentyűk, a kéziratok gyűrődnek és a sarokban rendszerezésre váró cédulákon egy régi tervem. Majd megírom, sóhajtom egykedvűen, némi lelkiismeret furdalással. Délben tésztát főzök, és közben a tegnapi filmben elhangzott nagymonológon nyámmogok.

Esténként, ha lemegyek az utcámra, a platánfák alatt fülelem a trolibusz huzalok reszelős zizegését. Nyomot hagy a levegőben a város zaja. Megnyugvás híján éjjel is zihál a környék, pedig mostanában sűrűn és gyorsan alkonyodik, mert átállították az órát. Úgy tudni, sokak időérzékét összezavarta.

                                                     Pk

RÉSZLET (Montenegró)

 

25 x 40 cm

NAPLÓ - 128.

  

Kotor
 60x80 cm

Az este Kotor sziklafalait festettem. Önkéntelenül vad, komplementer színeket használtam. Ibolyakéket tettem a narancsvöröshöz, és mivel a textúrával is a szikárságot akartam érzékeltetni, előbb az alapozó széles foltjaira, majd később az elfinomodó ecsetvonásokra spatulával kezdtem ziláltabb, nyughatatlanabb gesztusokat fölvinni.

Kevés dolog hat rám akkora döbbenettel, mint az öböl bugyrát szegélyező irdatlan karszthegyek látványa. Nem tudja megszokni a szemem. A Kotor fölé magasodó hegyormok a pátosz nélküli megtestesült monumentalitást hirdetik. Meredek, égbe nyúló cakkos, kopasz csúcsuk a tenger tükrében még hatalmasabbnak látszik.

Az öböl névadó városánál különösen mély a meder: a víz tompa, sötétkék, mintha a hagyományos itáliai kékhez valaki értő kézzel fekete tust is cseppentett volna. Csak a felhőket karcoló tarajos szirtek hóka ábrázata világítja meg a víztükör sötétjét, a keskeny parti sávban pedig a kőből rakott ház- és lépcsősorok, az árnyékba dugott sikátorokkal, templomokkal együtt belesimulnak a Lovćen meg a Vrmac mészköves oldalába. Az épített dolgok és a zord táj egymásba olvadása egyáltalán nem valami szemérmes viszonyt tükröz: a girbegörbe utcák ugyanolyan önérzetesen egyediek, mint a lezárt zsalugáterek mögött, a hűvös szobákba húzódó öböl lakók. Vajmi keveset tudok az ottaniak életéről, de egy sejtelem valahogy mégis él bennem, egy kép, ami azt láttatja, hogy a csontfehérre keményített slingelt függönyökön túl a kotori férfiak régi, faragott lábú konyhaasztaloknál ülnek, újság, vagy vastag falú vizespohár van a kezük ügyében, a zöldre pácolt fa polcokon dunsztosüvegekben tavalyi meggybefőttek sorakoznak, amott egy olívaolajos flaska, fölötte pedig haditengerész fotóját látni. A huzatra kaffogó kiterített ingek, lepedők között csontos, sovány, fekete ruhás, fekete kendős nő árnya imbolyog, egy macska kuporog a küszöbre tett rongypokrócon és a Szent Trifun katedrálisának harangkondulásakor galambok raja rebben föl az okkersárga tetőkről. Ez így lehetséges, szentül hiszem.

Nincs semmi mélabú vagy tragédia, de széles vidámság se a kotori kőházak között. Ez a méltóságteljes nihil zavarba hoz. A különlegességet általában könnyebb megörökíteni, az ünnepnek van arca, megfogható tartalma, értelme, szerepe és hangulata. Ám itt nincs nagyon mit megrajzolni. A hétfő szertartása után a kedd szertartása következik, és pont. Ráadásul az ottaniak éppen úgy éreznek, látnak, éppen akként lélegeznek, mozognak és tűnődnek, mint mi Bácskában. Csak a nyughatatlan vízfelület fölött táncikáló szél sós ízű, nem olyan sárga, tüdőt szúrón poros, mint Kishomok határában, amikor a Járás irányából fölkerekedő pusztai légörvény barlangó bokrok tucatjait űzi a tarlón napszállatnak, Szalatornya irányába.

Azért, mint minden ősi város, Kotor vára is őrzi a történelem szeszélyében fogant emlékeit. A szakállas pópák ma is szagos vízzel hűsitik homlokukat, mint Bizánc idejében, a kikötőben az árbocok árnya ugyanúgy megnyúlik alkonyatkor, mint a spanyol hódítók idején, évezredeken át egyformán szelídek és szilajok a hullámok, a vértől mélyebb vörös színű dalmát dingač bor is ugyanúgy loccsan az utcakőre, mint mikor még a Velencéből érkező herceg akart parancsokat osztogatni a helyieknek, és a  kotoriak szeme is pont úgy szűkül minden helytelen szóra, mint négyszáz éve, mikor a fennhéjazó, gonosz ultimátumot hozó török szultán követeit miszlikbe aprították, válaszképpen.
Nem, ez a város nem adja meg magát, sem az embernek, sem az időnek.
Ahol a líra ilyen erővel van jelen, ott csak az Ég akarata számít.

BORDÉLY - festményem

 Bordély - The Brothel - Javna kuća

(olaj, vászon - oil, canvas - ulje na platnu)
50 x 70 cm

KISVÁROSI UTCA - festményem

Kisvárosi utca
35 x 55 cm

PRC - Djenovici

PRC - Djenovici, 2019. 

PRC, Montenegro, 80 x 60 cm

karton - olaj, akril

Utcai muzsika - egy kép és verse

Mint a repedések a jégen, olyan a zenéje. Szügyre nyomott állal fújja. Magányosan áll. Szájában foga közé szorított szíve billentyűje rezonál, szél veri fagypikkelyes dallamát, s míg a szeme foszforeszkál, a rozzant házfalnak dőlve már nem hátrál, nem hátrálhat többet. Körme megnőtt. Göcsörtös az ökle. Levegőt markolna, ha bírna. De két keze összefogva, ujjai gabalyodva a lyukakon. Mellette plakátok henger oszlopa strázsál, gyűl a villanydróton sok fekete-szürke madár, tolluk borzolja a karistoló melódia, s a péntek, e dorbézoló részeg: belezsibbad a pillanatba. Nyúlik a tetők árnyéka. Egyet kondul a közeli templom harangja.  

Utcai muzsika - festményem  
vászon 40 x 27 cm (olaj, akril) 

Így tárogatja. Lázrózsa homloka mögött azok a gondolatok, amiket a Teremtő is félbehagyott. Sála színe és a kabátja, a fakulása – egy. Tutul a sípba szűk hazát, festett világot, kiömlő történelmi meg személyes salakot. Glédában fekszik a sok hősi halott – jutott belőlük télire, őszre és nyárra –, a garázda múlt kohója bánja, mi minden a vigaszunk lehetett volna mára. Csukott a zenész pillája. Görnyed a város szélfútta kapujában. Ujjbegye kéken tapad a hangszerre, szorítón. Lucskolnak a föllegek. A gyertyaláng-sárga avar mindent elborító, rőt bokrok zörögnek. Emberek jönnek szembe, a zenész kalapjába pénzt vetnek. A misének vége.

ÁTJÁRÓ AZ ÓVÁROSBA

60 x 60 cm, vászon, vegyes technika

KÉPEM

A magyarkanizsai Bárka Műhelynek jótékony céllal fölajánlottam ezt a képet. Ára nincs, aki igényt tartana rá és szívesen adakozik sérült embertársaink megsegítésére, keresse meg az intézmény illetékeseit, biztos örülni fognak neki.

Befelé nézés a kép címe.

NAPLÓ 22. - Újvidék

Novi Sad - festményem
70x50 cm
olaj, akril

 „Amikor Újvidékre kerültem, azt hittem szeretni fogom a várost. Alig vetettem le a katonaruhát, menten az egyetemen találtam magamat. Elkedvetlenített az a hely, noha már nem volt idegen a nyelvi közeg sem, hisz előtte egy évig szinte csak szerbhorvátul beszéltem. Azért írom, hogy szerbhorvátul, mert a kaszárnyai szleng, amit elsajátítottam, mindennek volt tekinthető csak irodalmi szerbnek nem. A kiejtésemen még hónapokig ingatták a fejüket az évfolyamtársaim, ugyanis a horvátnak egy észak-dalmát, speciális változatát használtam. Nem tehetek róla: rijekai volt a legjobb cimborám. Folyton együtt lógtunk. Macedóniában… Davornak hívták, életvidám fickóként fütyült az egész katonásdira, és nem mellesleg rém sokat bírt fecsegni. Hogyne ragadtak volna rám azok a nyújtottan „íjezős” szavak, meg a középlágy „cs” hangok. Nekem meg nagy sokára esett le a tantusz, hogy hazaérve, amint megszólaltam, miért pislognak rám furcsállóan a régi szerb ismerősök. A magyar fülnek mindegy volt. Ettől még – naná! - ugyanúgy összetévesztettem a szlávban kötelező semleges, férfi és női nemek ragozását, akár csak az igeidőket. Szintúgy mindegynek tűnt.

A pusztába szerelmes költővel ellentétben „tudja Isten, hogy miért” - de nem szerettem meg Újvidéket. Idegennek éreztem az első ott eltöltött naptól kezdve. Pedig még emlékeztem rá, hogy hetekkel, hónapokkal korábban az akkori Jugoszláviából verbuvált sorstársaim hozsannákat zengtek a város szépségéről, dicsérték minden rendű és rangú értékeiért. Vajmi keveset sikerült fölfedeznem belőle. Nem mondom, éltük az éjszakákat rendesen, ahogy az egyetemista tempóhoz illik, és emlékek is maradtak, jók meg rosszak: fölváltva. Ám a várost, a jelenséget, mindazt, amit Újvidék tisztán, egészben kínált – sosem tudtam megszokni. Az én földhöz lapuló Kanizsámhoz képest rendetlennek, zavarosnak látszott. Teli emberrel, rengeteg nagy utcai forgalommal, ami a széles aszfaltutakon zajlott. A sokemeletes házak között hömpölygött  a több százezernyi arctalan népség, és a járműáradat reggeltől estig. Azoknak az irdatlan lakótömböknek a legtöbbjéről pörgött a vakolat. Agyonfirkált falaikon érthetetlen üzeneteket közvetítettek egy másmilyen létezésről, egy számomra félelmetesen rideg, személytelen valóságról. Ételszag áradt a lépcsőházakból, zsíros burekpapírt, nejlonszatyrot görgetett a kosava a Futaki úti piac környékén, miközben a megnevezhetetlen fákról lehulló avarréteget fölpüffedt képű utcasöprők kotorták halomba. A narancssárga ruhájuk mindig koszos volt, reménytelenebbül koszosabb már nem is lehetett volna. Nemkülönben az utcák. A valaha megénekelt, szebb napokat látott korzón egyre-másra szaporodtak el a beköszönő háborús időszakban megtollasodottak gyorsbüféi; kétes egzisztenciákkal tömött lokálokból szüremlett ki a vadidegen balkáni nótaszó; mindenütt a giccs, a harsányság lett úrrá. Aranyláncos orgazdák furikáztak az éjszakában. Híre-hamva sem volt már a régi Újvidék fiákeres dicsőségének, amikor még lámpaernyők alatt lehetett kávézni, és a pincér bólintott, ha magyarul rendelt valaki hosszúlépést.

Ráadásul a Duna part sem nyerte el a tetszésemet. Túl urbánus volt, töméntelen szürke betonnal. A töltés tetején bicikliút ment valahová, a rosseb tudja milyen hosszan… De abban az időben keveseket láttam önfeledten karikázni.

 Jóllehet kétszer olyan széles ott a Duna, mint Kanizsánál a Tisza, fitymáltam erősen, és akárhányszor kiültem nézni – hátha valami égi jelre megkedvelem -, általában egy adagnyi bosszúsággal indultam haza.

A Tisza más. Iszapos a partja, kötésig ér benne a sár, de valahogy így számít emberléptékűnek. Például át lehet kurjantani a bánáti partra, miközben a sodródó víz olyan színű, mint a bérmálkozó lánykák hajfonata, a virágfüzér alatt. A tiszai ladikok orra tömpe, csapott, lassabbnak, megfontoltabbak a högyös orrú dunai csónakoknál. Én bizony, két Dunáért sem adnám oda a kanizsai Tiszát!”  

Pk

Régi adorjáni köz

Régi adorjáni utca - Old street in Adorjan
olaj, pasztell, akril
70 x 30 cm