 | |
| Novi Sad - festményem 70x50 cm olaj, akril |
„Amikor Újvidékre kerültem, azt hittem szeretni fogom a várost. Alig
vetettem le a katonaruhát, menten az egyetemen találtam magamat. Elkedvetlenített
az a hely, noha már nem volt idegen a nyelvi közeg sem, hisz előtte egy évig
szinte csak szerbhorvátul beszéltem. Azért írom, hogy szerbhorvátul, mert a
kaszárnyai szleng, amit elsajátítottam, mindennek volt tekinthető csak irodalmi
szerbnek nem. A kiejtésemen még hónapokig ingatták a fejüket az
évfolyamtársaim, ugyanis a horvátnak egy észak-dalmát, speciális változatát használtam. Nem tehetek róla: rijekai volt a legjobb cimborám. Folyton együtt
lógtunk. Macedóniában… Davornak hívták, életvidám fickóként fütyült az egész
katonásdira, és nem mellesleg rém sokat bírt fecsegni. Hogyne ragadtak volna rám
azok a nyújtottan „íjezős” szavak, meg a középlágy „cs” hangok. Nekem meg nagy
sokára esett le a tantusz, hogy hazaérve, amint megszólaltam, miért pislognak
rám furcsállóan a régi szerb ismerősök. A magyar fülnek mindegy volt. Ettől még
– naná! - ugyanúgy összetévesztettem a szlávban kötelező semleges, férfi és női
nemek ragozását, akár csak az igeidőket. Szintúgy mindegynek tűnt.
A pusztába szerelmes költővel ellentétben „tudja Isten, hogy miért” - de
nem szerettem meg Újvidéket. Idegennek éreztem az első ott eltöltött naptól
kezdve. Pedig még emlékeztem rá, hogy hetekkel, hónapokkal korábban az akkori
Jugoszláviából verbuvált sorstársaim hozsannákat zengtek a város szépségéről,
dicsérték minden rendű és rangú értékeiért. Vajmi keveset sikerült fölfedeznem
belőle. Nem mondom, éltük az éjszakákat rendesen, ahogy az egyetemista tempóhoz
illik, és emlékek is maradtak, jók meg rosszak: fölváltva. Ám a várost, a
jelenséget, mindazt, amit Újvidék tisztán, egészben kínált – sosem tudtam
megszokni. Az én földhöz lapuló Kanizsámhoz képest rendetlennek, zavarosnak
látszott. Teli emberrel, rengeteg nagy utcai forgalommal, ami a széles
aszfaltutakon zajlott. A sokemeletes házak között hömpölygött a több százezernyi arctalan népség,
és a járműáradat reggeltől estig. Azoknak az irdatlan lakótömböknek a
legtöbbjéről pörgött a vakolat. Agyonfirkált falaikon érthetetlen üzeneteket
közvetítettek egy másmilyen létezésről, egy számomra félelmetesen rideg,
személytelen valóságról. Ételszag áradt a lépcsőházakból, zsíros burekpapírt,
nejlonszatyrot görgetett a kosava a Futaki úti piac környékén, miközben a
megnevezhetetlen fákról lehulló avarréteget fölpüffedt képű utcasöprők kotorták
halomba. A narancssárga ruhájuk mindig koszos volt, reménytelenebbül koszosabb
már nem is lehetett volna. Nemkülönben az utcák. A valaha megénekelt, szebb
napokat látott korzón egyre-másra szaporodtak el a beköszönő háborús időszakban
megtollasodottak gyorsbüféi; kétes egzisztenciákkal tömött lokálokból
szüremlett ki a vadidegen balkáni nótaszó; mindenütt a giccs, a harsányság lett
úrrá. Aranyláncos orgazdák furikáztak az éjszakában. Híre-hamva sem volt már a
régi Újvidék fiákeres dicsőségének, amikor még lámpaernyők alatt lehetett
kávézni, és a pincér bólintott, ha magyarul rendelt valaki hosszúlépést.
Ráadásul a Duna part sem nyerte el a tetszésemet. Túl urbánus volt,
töméntelen szürke betonnal. A töltés tetején bicikliút ment valahová, a rosseb
tudja milyen hosszan… De abban az időben keveseket láttam önfeledten karikázni.
Jóllehet kétszer olyan széles ott a
Duna, mint Kanizsánál a Tisza, fitymáltam erősen, és akárhányszor kiültem nézni
– hátha valami égi jelre megkedvelem -, általában egy adagnyi bosszúsággal
indultam haza.
A Tisza más. Iszapos a partja, kötésig ér benne a sár, de valahogy így
számít emberléptékűnek. Például át lehet kurjantani a bánáti partra, miközben a
sodródó víz olyan színű, mint a bérmálkozó lánykák hajfonata, a virágfüzér
alatt. A tiszai ladikok orra tömpe, csapott, lassabbnak, megfontoltabbak a
högyös orrú dunai csónakoknál. Én bizony, két Dunáért sem adnám oda a kanizsai
Tiszát!”
Pk
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése