NAPLÓ - 128.

  

Kotor
 60x80 cm

Az este Kotor sziklafalait festettem. Önkéntelenül vad, komplementer színeket használtam. Ibolyakéket tettem a narancsvöröshöz, és mivel a textúrával is a szikárságot akartam érzékeltetni, előbb az alapozó széles foltjaira, majd később az elfinomodó ecsetvonásokra spatulával kezdtem ziláltabb, nyughatatlanabb gesztusokat fölvinni.

Kevés dolog hat rám akkora döbbenettel, mint az öböl bugyrát szegélyező irdatlan karszthegyek látványa. Nem tudja megszokni a szemem. A Kotor fölé magasodó hegyormok a pátosz nélküli megtestesült monumentalitást hirdetik. Meredek, égbe nyúló cakkos, kopasz csúcsuk a tenger tükrében még hatalmasabbnak látszik.

Az öböl névadó városánál különösen mély a meder: a víz tompa, sötétkék, mintha a hagyományos itáliai kékhez valaki értő kézzel fekete tust is cseppentett volna. Csak a felhőket karcoló tarajos szirtek hóka ábrázata világítja meg a víztükör sötétjét, a keskeny parti sávban pedig a kőből rakott ház- és lépcsősorok, az árnyékba dugott sikátorokkal, templomokkal együtt belesimulnak a Lovćen meg a Vrmac mészköves oldalába. Az épített dolgok és a zord táj egymásba olvadása egyáltalán nem valami szemérmes viszonyt tükröz: a girbegörbe utcák ugyanolyan önérzetesen egyediek, mint a lezárt zsalugáterek mögött, a hűvös szobákba húzódó öböl lakók. Vajmi keveset tudok az ottaniak életéről, de egy sejtelem valahogy mégis él bennem, egy kép, ami azt láttatja, hogy a csontfehérre keményített slingelt függönyökön túl a kotori férfiak régi, faragott lábú konyhaasztaloknál ülnek, újság, vagy vastag falú vizespohár van a kezük ügyében, a zöldre pácolt fa polcokon dunsztosüvegekben tavalyi meggybefőttek sorakoznak, amott egy olívaolajos flaska, fölötte pedig haditengerész fotóját látni. A huzatra kaffogó kiterített ingek, lepedők között csontos, sovány, fekete ruhás, fekete kendős nő árnya imbolyog, egy macska kuporog a küszöbre tett rongypokrócon és a Szent Trifun katedrálisának harangkondulásakor galambok raja rebben föl az okkersárga tetőkről. Ez így lehetséges, szentül hiszem.

Nincs semmi mélabú vagy tragédia, de széles vidámság se a kotori kőházak között. Ez a méltóságteljes nihil zavarba hoz. A különlegességet általában könnyebb megörökíteni, az ünnepnek van arca, megfogható tartalma, értelme, szerepe és hangulata. Ám itt nincs nagyon mit megrajzolni. A hétfő szertartása után a kedd szertartása következik, és pont. Ráadásul az ottaniak éppen úgy éreznek, látnak, éppen akként lélegeznek, mozognak és tűnődnek, mint mi Bácskában. Csak a nyughatatlan vízfelület fölött táncikáló szél sós ízű, nem olyan sárga, tüdőt szúrón poros, mint Kishomok határában, amikor a Járás irányából fölkerekedő pusztai légörvény barlangó bokrok tucatjait űzi a tarlón napszállatnak, Szalatornya irányába.

Azért, mint minden ősi város, Kotor vára is őrzi a történelem szeszélyében fogant emlékeit. A szakállas pópák ma is szagos vízzel hűsitik homlokukat, mint Bizánc idejében, a kikötőben az árbocok árnya ugyanúgy megnyúlik alkonyatkor, mint a spanyol hódítók idején, évezredeken át egyformán szelídek és szilajok a hullámok, a vértől mélyebb vörös színű dalmát dingač bor is ugyanúgy loccsan az utcakőre, mint mikor még a Velencéből érkező herceg akart parancsokat osztogatni a helyieknek, és a  kotoriak szeme is pont úgy szűkül minden helytelen szóra, mint négyszáz éve, mikor a fennhéjazó, gonosz ultimátumot hozó török szultán követeit miszlikbe aprították, válaszképpen.
Nem, ez a város nem adja meg magát, sem az embernek, sem az időnek.
Ahol a líra ilyen erővel van jelen, ott csak az Ég akarata számít.