KICSIM

 

Elég rossz modell. Folyton mozog.

Valahányszor a hátsó udvarban járok, megállok előtte. Meglehetősen nehéz beszélni vele. De azért szólok hozzá. Kicsim, mondom: jöttél?

Pedig hát nem ő jött, hanem én mentem őhozzá. Néha, nagyon ritkán úgy érzem, mintha válaszolna. Udvarias, kimért kotyogással felel. A maga nyelvén visszajelzi, hogy tudomásul vette az ottlétemet. Megengedem: örül is, ha láthat, annak dacára, hogy mégis csak az ő birtokán vagyok – emberként. Kis részt gazda (sima bőrű, mondaná a jó Fekete István), nagyobb részben kétségekkel, nyavalyákkal, ritka örömökkel, bonyolult lelkülettel megáldott vagy megvert emberi lény. Annyi a közös bennünk, hogy a Kicsim és én két lábbal állunk a földön. Illetve ez csak részben födi a valóságot. (Testközelinek számító hölgyismerősöm szerint ugyanis én néha egyáltalán nem két lábbal állok a földön. Biztos igaza van. A nőknek általában igazuk szokott lenni.)

A darálós helységben van a Kicsim ketrece. Szabadon csak akkor kószálhat, ha mi is vele vagyunk. Az a gondunk, hogy mindkét kutya ereiben ott a vadászvér. A kisebb egy tacsi keverék, s noha a kora – némi eufémizmussal – élemedettnek mondható, azért még elég szufla maradt benne, hogy egy utolsó tollas trófeával dicsekedve lépje át a kutyák paradicsomának a küszöbét. A másikról legyen elég annyi, hogy német vizsla. A madarász fajtából való, könnyű csontú szuka, ami a vadóc galambokat, és a trágyadombon elbambuló verebeket is rendre levadássza. Olyankor úgy néz ki az istálló környéke, mintha kiszakadt volna egy békebeli párna cihája…

Egyszóval a Kicsim a téli hónapokat rácsok mögött tölti. A saját jól fölfogott érdekében. Biztonságosabb. Így mindenki jól jár. A tyúk tovább tojja a napi egy tojásnyi normáját. (Nem egy sztahanovista alkat.) Én sem idegeskedek rajta, ezer máson amúgy is muszáj. És a kutyákat sem kell átkozva, legyilkosozva megverni, szentségelni velük az ösztönük miatt.

Idilli hát a hangulat. A hátsó udvarban rend van.

Olyannyira, hogy a minap össze is söprögettem. Kipucoltam a darálós meg a mellette lévő kinti szoba (a családban csak Egyes a neve) alját. Ez a lokál időnként férfias dühöngőként szolgál: cigaretta- és szeszszag úszik a levegőjében. Társalgó – így a művelt francia. Máskor műterem, ahol festek, firkálgatok, mikor mihez van ándungom. Ám az Egyes – ténylegesen – leginkább a nyergek, lószerszámok raktára.  

Itt szokta a Kicsim kiélni a szabadságvágyát.

Kikerül a ketrecéből, és amint rácsukom az Egyes ajtaját: elkezd garázdálkodni. Mindent leleltároz. Mint ómama, amikor látogatóba jön hozzánk. Kihúzza a zoknis fiókot. Bepillant a spájzba. Aha, mondja. Ebben az ahában csak ő tudja mi rejlik. Talán az, hogy rendben lévő, a zoknijaink többsége még nem lyukas. Vagy hogy maradt ennivaló ebédről, ott púposodik a kamrában az asztalon, nem spórolunk a hasunkon. A szobai cserepes virágok földje se száraz, és a nappali könyvespolc peremén megbocsátható az a finom porréteg. Ómama régi vágású asszony. Ha egyszer annyi ránc lesz a homlokomon, mint neki, talán az eszem is megjön, szokta mondogatni, és ilyenkor olyan világoskék a szeme, hogy visszatükröződni látom benne magamat. Aztán angyali mosollyal hozzáteszi. De addig: bolond, míg meleg, kisfiam.

Nyolcvanhat esztendő bölcsességével értelmetlen lenne vitatkozni. Ómama szent, punk-tum. Meg a korát illetően öreg.

Ahogy két évével a szárnyasok között a Kicsim sem fiatal csirke már. Karikás szeme alatt piros bőrredők gyűrűznek. Vaksin pislogva hol jobbról, hol balról gusztálja a világot. Alaposan megnéz mindent. A kengyel csillogó nikkelezése fölébreszti a fantáziáját. Odakap a csőrével, koppan a fém. Ezen meglepődik. Mi járhat a fejében, nem tudom. Ha akarnám, sem bírnám megmagyarázni neki, mekkora különbség van a katonai-, a gyakorló meg az angol nyereg között. Esetleg miként köll kozákosan nyergelni. A Kicsimet különösebben nem foglalkoztatja a lovazás témája.

A maga tyúknyi világa annál inkább. Neki egy lehullott zabszem föllelése hoz örömet. Megvidámítja, ha morzsát talál. Egy döglött légy meg maga a jókedv.

Nem illik emiatt lekezelni. Baromfi, húzza el a száját a legtöbb ember. Annyi esze van, mint egy tyúknak, replikáznak amonnét.

Csínján kéne osztani a malasztot. Dőreség lenézni az állatokat. Hisz egyenrangúak vagyunk velük. Egy firmában lettünk megreparálva. Semmi jogunk, erkölcsi alapunk a fölsőbbrendűségünket szajkózni. Elég, ha eszünkbe jut, hogy egy kutya sosem hagyná magára a kölykét. Vagy ha majd a Kicsim elül, és kotlósként kikölti a csibéket, az udvarra lecsapó, prédára vadászó karvalynak is neki fog rontani, hogy a fészekaljat védelmezze. Pedig csak egy ostoba tyúk. Nem ember. Nincs lelencháza, nappali melegedője, elvált szülők klubja, krízisközpontja, hajléktalanszállója, fiatal korúak börtöne, drogambulanciája, zárt osztálya, pánikszobája, ingyenkonyhája, szociális bérlakása, de még aggok háza sem.      

A Kicsim az, ami. Tyúk. Kiló húsz deka, ha van benne. A taréja egészségesen rőt.

Vele élünk. Nézem. A lábamhoz tipeg. A madárfélére nem jellemző módon megengedi, hogy óvatosan megsimítsam a vöröslő tollát.

Kárál egyet.  

Ilyenkor tyúklépésnyire van tőlem a boldogság.   

Kicsim - skiccek

 Pk