FŐHAJTÁS

A MAGYAR KULTÚRA NAPJÁRA              

T. Józsefnek szeretettel ajánlva

Skicc

 A mai napig minden jezsuita novíciusnak, vagyis szerzetes-növendéknek van egy kötelezően elvégzendő feladata. A tanulmányai végénél egy próbát kell kiállnia. Alig váltásnyi ruhával, szerény batyuval elküldi a rendfőnöke zarándokútra. Fillér nélkül kell indulnia, üres zsebbel. Semmi luxus. A legalapvetőbb élelmet, konyhai kellékeket sem vihet magával. Ahol megáll, csak a jóindulatú emberek irgalmára szabad hagyatkoznia. Akkor is tilos kérnie, ha éhes. Ha napok óta nem evett. Ugyanis csak azt szabad elfogadnia, amit önzetlenül adnak neki. Ahol ráesteledik, ott vackol meg. Nem koldulhat. Házakhoz bekopognia tilos. Csak akkor szállhat meg valakiknél, ha azok fölajánlják az otthonuk melegét, biztonságát. Ugyanígy tiltott bárminemű kényelmi igényét hangoztatnia. Mihelyt kap fürdőszobát, zuhanyozhat. Amennyiben vetett ággyal kínálják: alhat tiszta lepedőn, cihás párnán. De míg tart a zarándoklata, mindvégig mások kegyelmére van ítélve. Így tanulja meg egy életre a jámbor szerzetes-jelölt, mi a szerénység, az alázat, és ismeri föl saját lelki erejét, ami a későbbiekben hasznára lesz az élet kihívásaiban.

Talán furcsának találja valaki, hogy A magyar kultúra napja alkalmából ilyesféle önsanyargató, ódivatúnak tűnő diszciplína leírásával indítok. Az önzetlenségről és az önzésről értekezvén.

Megvan rá az okom. Nekem tudniillik néhány éve a magyar kultúra fogalma már nem a mindenkori műveltségünk dicső nagyjairól és azok cselekedeteiről, meg az örökbecsű műveikről szól. Arról is. Másodlagosan. Ám 2016 legelejére nyilvánvalóvá vált, hogy a megtartó erőnek hirdetett kultúránknak sokkal inkább van köze a szellemi nemességünkhöz, a szeretetteljességünkhöz, az áldozatkészségünkhöz – egyszóval a jóságunkhoz –, mint azt mi gondolni, vagy hinni mernénk. Mindazonáltal nem áltatom magamat. Hisz ahol a búza, ott az ocsú is. Tehát amikor a magyar értelemről, elméről, ihletettségről esik szó: ajánlott a másik pólusra is emlékezni. A magyar sekélyességre, önföladásra, irigységre. Az önzésünkből fakadó sötét, lehúzó energiákra.

Kivételes esetekben olykor megfeledkezhetünk róluk. Ha valóban a színvonal, a minőség kerül elébünk. Ha találkozunk egy-egy zsenivel, évszázados lángelmével, új korszakot nyitó jelenséggel, amitől a lélegzetünk is elakad... Akkor nagyon jó azt érezni: lám, mi is magyarok vagyunk! Hozzá tartozunk. Ahhoz a nemzeti közösséghez, ami rendkívüli erőfeszítéssel immáron több mint ezer esztendeje teszi a dolgát, szívósságból és állhatatosságból példát mutatva a világnak. Hajt bennünket a naturális ösztön. Faji, nyelvi rokonoktól távol. Ritka barátokkal és sűrű ellenségekkel a tövünkben. Túlélünk. Túléltük. Történelmünk során nagy néha megadatott, hogy cselekedeteinket mérlegelhettük volna. Akkor sem tettük. Akkor sem a könnyebbik utat választottuk. Magyar sors, mondták mások és húzogatták a szemöldöküket. Magyar sors, dörzsölték a tenyerüket, vigyorogtak az ellenérdekeltek.
Olykor keleten, olykor nyugaton – és igen! – fájdalmas bevallani, de azt is el kell ismernünk: sűrűn előfordult, hogy a sajátjaink között találhattuk azokat, akik a magyar kultúrát, a magyar pszichét jobban gyűlölték mindennél. Irtották, tiltották, pusztították, ahol csak érték. Mert féltek tőle. Az önzés vezérelte őket, egyéni érdekeik érvényesítése – lett légyen szó idegen szerencselovagokról, labanc lelkületről, Habsburgokról, bécsi spiclikről, pecsovicsokról, komisszárokról majd kommunista cenzorokról. Egyforma szempontok alapján tűzzel-vassal léptek föl minden ellen, amire rásütötték a billogot: magyar. Tehát veszélyes.

Mint mostanában. Azoknak a gazembereknek a véleménye harsog, akik el szeretnék hitetni velünk, hogy az idegent muszáj szeretnünk. A más a szép. Mi több: a más, a tőlem merőben másmilyen kultúrájú, vallású, értékrendben-, ethoszban-, erkölcsiségben- és kismillió más dologban  különböző: az sokkal szebb. Az vállalhatóbb, az értékesebb, az a jobb. Nem az enyém. Nem az, ami magyar, ami emberi.

Ebben a bűnös tanításban nő föl velünk az új nemzedék. A mi kötelességünk kinyitni a szemüket. Már nem kell sokáig óvatosnak lennünk.

Meg fogja rázni magát a mindenség.

Sokáig nem tűrhető, ami most folyik.

A szabadelvű falkának a torkára fagy majd a szó. Hisz abból élnek kétszáz esztendeje, hogy lenullázzák, elhallgatják, agyon ferdítik, elhazudják és ellehetetlenítik a magyar szellemmel kicsit is átitatott gondolatokat. Ma, mint a századelőn, ugyanúgy a liberálisnak mondott, valójában az etikát, mint olyat levetkező, a nemzeti minimumtól is irtózó, a hagyományt megvető, a gyökértelenséget hirdető erők állnak harcban mindennel, ami magyar. Budapesten, Újvidéken, néha Szabadkán véleményterrorjuk révén mondják meg, ki a jó író, a jó rendező, a jó festő, a jó színész vagy épp a jó zenész. Hogy kit és mit ajánlott olvasni. Az ő kegyeltjeik lehetnek bölcsek, a szavuk mindig szent. Kinyilatkoztatás. Emitt, a másik oldalon meg mihelyt lenne egy hang, már megszólalásakor felsüvölt a kórus: mucsai, gumicsizmás, a „modern eszméket”, a „trendet”, a világi áramlatokat kellően nem ismerő dilettáns az illető. És persze mindemellett, ráadásként kimondatik a verdikt: tehetségtelen.

Önzésükben odáig mennek, hogy belterjes módon egymásnak adogatják a kitüntetéseket. Három meleg hangú kritikádért kapsz egy művészeti plecsnit. Gurítunk alád kiadót, koncertlehetőséget, önálló tárlatot. A pályázaton elég egy telefonon jelezned részvételedet: biztos nyerni fogsz. A többi úgysem számít, igaz-e barátom?

Közben ilyen mondattöredékek születnek az önző, elefántcsonttornyukban ücsörgőktől, a fotelekből alkotóktól: „A posztmodern világ metakommunikatív paradigmaváltása, decens módon dinamizálja a létezés kvintesszenciáját.”

Nem érti a kedves olvasó? Én sem. Éppen ez a cél.

El szeretnék hitetni velünk, hogy a művészet, valami embertől elrugaszkodott, távoli, megfoghatatlan, zavarosnak tűnő csiribiri hókuszpókusz. Márpedig nem az. A művészet a lélek tisztaságából eredő jobbító akarat megtestesülése. Nem ködösít, hanem megvilágít. Nem maszatol, hanem kiélezi a képet. Nem egymásra hajigált hangok kazla, hanem dallam, ami akaratlanul belénk vésődik.

Sokan vannak kortárs művészeink közül, akik fölismerték a múltunkból gyökerező szerves alkotás jelentőségét. A forrásból merítkezés megalkuvást nem tűrő alázatát. Törekvésüket gyakran gúny, meg nem értettség övezi. Mégsem állnak be a brekegő sorba, nem tartják a tenyerüket. Hozzászoktak ahhoz, hogy a művészetük nincs a média fő sodrában.

A figyelem a színesekre, az ordenáréra vevő. A talmi ragyogásra.

Mégis teszik, amit tenniük diktál a lélek. Vagy kérdezzék meg azokat, akik talán a legönzetlenebbül mentik a magyar műveltséget, óvják, tovább adják népünk önbecsülését, szerte a Vajdaságban. Az amatőröket, félprofikat. A népi kultúránk őrzőit. Néptáncosokat, kézimunka köröket, asszonykórusokat, hagyományápolókat, civileket. Pénz nélkül, önszerveződéssel alkotnak maradandót, hatalmasat, évről-évre. Akiknek a népviseletüket, tájszólásukat, szokásaikat a saskabarés adócsalók oly szívesen gúnyolják. Hazai véleményvezérekkel együtt.

Amikor – úgy az időt álló, kincseket termő kortárs alkotóink, mint a szélesebb rétegeket szervezők – áldozatos tevékenységére gondolunk, a legkevesebb, hogy A magyar kultúra napján levesszük süvegünket, és csöndben meghajolunk előttük.  

Pk