KIS BÁCSKAI SZENVEDÉSTÖRTÉNET
Későn értem haza. Szomorúan gondoltam az eltékozolt órákra, amiket az estébe nyúló értekezlet miatt üres unalomban voltam kénytelen végigszenvedni. Néha szünetet tartottunk, ám ennek dacára kibírhatatlannak tűnt a több órányi ücsörgés. Az utolsó napirendi pont befejeztével önkéntelenül is jó nagy sóhaj szakadt ki belőlem. A főnök szeme egy pillanatra megállt rajtam. Éreztem, hogy elvörösödök.
Magamat elátkozva nyargaltam lefelé a lépcsőn, ki a város forgatagába:
levegőt szívni, élni, lélegezni, harákolva köpni egyet a sötétbe, nem gondolni
semmire.
Hogy rövidítsem az utamat, a kivilágított központot elkerülve a Szerb-soron
siettem végig, ahol a meggyfák gallyai között vastagon bodrozódott a köd. A
mellékutca csöndbe dugult, és a bádog ereszek szűk száján megmeredt nyálcsöppként
lógott néhány januári jégcsap. Elevenig hatolt a hideg. Odahaza mire betettem
magam mögött az ajtót, már köhögtem. Ernyedetten vetettem le a kabátot. A
szobahőmérsékleten bepárásodott a szemüvegem, de így, félvakon, homályosan
látva is észrevettem az üzenetet. A papírlap az előszoba-fogasra volt tűzve.
„Holnap jönnek a németek.” Ennyi állt rajta, meg az aláírás.
Na, még csak ez hiányzott, gondoltam keserűen, és az összes másnapra
tervezett dolgaimra körösztöt vetettem.
A német vendégek fontosabbak mindennél.
Ügyfelek, üzletelünk velük. Tengernyi a pénzük. Mindig rajtunk áll,
sikerül-e tőlük kicsalogatni a legújabb tervezetekre szánt összeget. Mert
huncut a német. Az önző, tésztaképű labancot nehéz bármibe belerángatni. Módosak,
de nem költekezők; igénytelenek magukkal, ám igényeket támasztanak másokkal
szemben; titkon büszkék, rátartiak fajtájukra, miközben alig leplezetten
megvetéssel lenézik a másikat. És általában: erős fönntartással, gyanakvón
kezelnek mindent, ami nem bajor, szász, vagy legalább a Lajtán túlról való.
Amúgy, láthatóan rendes emberek. Üzletelnek, és az üzletben nincs se
szerelem, se barátság. A vircsaft érzelemmentes. Ettől függetlenül a cégünk
kiemelt figyelemmel illeti őket, s amint megérkeznek a legjobb szállodai
foglalástól kezdve az inkább tivornyának nevezhető gazdag vacsorákig több mindennel
igyekszünk a kedvükben járni. Ilyenkor reggelente sokáig alszanak. Másnap karikás
szemmel hallgatják a jól előkészített mondandónkat, mi meg körülöttük dongva a
kedvüket keressük. Kávé, tea, nyelet snapsz. Gondos terv szerint visszük őket
gyárlátogatóba, városnézésre, bevásárló körútra, gőzfürdőbe, három csillagos
luxus-étterembe. Ajándékokat adunk nekik. Melyiknek mi a gyengéje. Egyesek a
kortárs festményeket szeretik. Mások vadászni akarnak. A hamburgi kompániának
konzum-lányok kellettek. A mai világban trófeagyűjtés zajlik.
Nehéz napom lesz holnap, mondtam a feleségemnek vacsora közben. Nem tudom, meghallotta-e?
Elalvás előtt, míg az ágyon feküdtem, és vártam, hogy az altató-pirula hasson,
az járt a fejemben, hogy a dioptria szónak mi lehet a magyar megfelelője?
Reggel a szebbik nyakkendőmet kötöttem föl.
A szokásos tortúra zajlott.
Begördült a cégtelepre két ótvar nagy luxusautó, öltönyös, aktatáskás
németekkel. A tőlük eltanult germán pedantériával rögtön tárgyalni kezdtünk
velük. Egész álló napon át egyeztettünk. Hogy közben az éhünket elverjük
tejszínes kávéval aprósüteményt eszegetünk.
A téli este korán ránk köszöntött, a vezérigazgatónk tolmács segítségével
vacsorára és a szállásukra invitálta a partnereket.
Mentünk velük. Kész volt a halászlé, a csülök pékné módra, meg a
borospalackok is behűtve gyöngyöztek. Három rőt ruhás pincér amolyan néma
lakájként csak körülöttünk sürgölődött. A németek nem fogták vissza magukat.
Két pofára ettek-ittak, közben a főnökük már a pultos nőre csippentgetett a
szemével.
Tudtam mi fog következni. A társaság legalább éjfélig vigadozik, egyre
hangosabbak leszünk, a vendégek kipirult arccal hahotázva karattyolnak majd azon
a szögletes nyelvükön, én meg halálra unom magamat közöttük. Csak a vezér észre
ne vegye, mennyire máshová kívánkozok! Ásítani illetlenség, pedig most
istenigazából nagyot nyújtóznék! Ropogna a csontom, és ásítanék, hogy a számon
kiforduljon a fejem! Mennyivel jobb lenne ágyban, párnák között tévét nézni!
Valami jó krimit bámulni. Egyszer nézhetőset, felejtőst. Vagy múlt heti
magazint lapozni, kis színes híreket olvasni, míg az újság ki nem esik a
kezemből! Legszívesebben körösztrejtvényt fejtenék. Téli estén, a fűtött
szobában… Nem egy füstös, művirágokkal, éjjeli pillangókkal, műkörmöktől meg
nyakkendőtűktől díszlő étterem székében nyomorognék, a sokszor hallott
sztorikon kényszeredetten nevetgélve, a vendégek és a főnököm kénye-kedvének
kitéve.
Már a májam sem a régi…
Érzem, holnap szódabikarbónával indul a napom, a mindenit. Kétszersültet
kívánok vacsorára, gyenge tejecskével. Persze, a sváb miatt csülköt muszáj
zabálnom, csurog belőle a zsír és a sült káposzta flekket ejtett a nadrágomon.
Sebaj! Veszett több is Mohácsnál! Elvégre ezért kapok kiemelt fizetést, hogy
itt bohóckodjak nekik.
A döntés sosem az enyém, csak a felelősség, ha valami nem úgy sikerül, mint
kéne. Akkor bezzeg megtalálnak! Akkor meghallgatnak. Nem is meghallgatás az,
hanem vegzatúra. Vértelen kivégzés. Mindig én viszem el a balhét. Így van ez,
ha utolsó lyuk vagy a furulyán… Az elődömnek is ez lett a veszte. Neki az epéje
bánta. Most leszázalékolták. Hiába jó szakember, hiába mérnök, alig ötven éves
szegény, de az a sok végenincs reprezentáció kinyírta. A diplomával nem járt
makkegészséges epe, vércukorszint, bélflóra, strapabíró szívizom. Szenvedni a
cég érdekében – szerintük az a dicsőség. Állítom: nálunk tízkamionnyi árúért a
vezetőség bárkit kitaszítana az emeleti ablakon. Csakhogy az nekik túl könnyű végzet!
Marad tehát ez a lassú haldoklás: vacsoraszószba, pecsenyezsírba, szeszbe
fullasztani a másikat, és addig tömni, itatni, amíg nem jön egy új, fiatal, még
erős, magabíró kolléga, aki átveszi tőlem, szerencsétlen agyonkínzott főmérnök-szakembertől
a merőkanalat...
Már émelyegtem, ki kellett mennem a mosdóba. A vécékagylóba görnyedve
sugárban hánytam, ökrődtem. Amikor kitámolyogtam az előtérbe, az egyik pincér
éppen mosta a kezét. Rám nézett a tükörből. Hullasárga pofával álltam a
tekintetét.
– Menjen haza jóember – mondta
szokatlanul meleg hangon. – Majd kimentem a többiek előtt.
Magam sem tudom miért, de
megkönnyebbültem. Aztán teljesen váratlanul, hebegve előbuggyant belőlem a
kérdés:
– Mondja… Nem tudja véletlenül… mi a dioptria magyar megfelelője? Egész nap
ezen gondolkodom…
A pincér már
a mosdóajtóban volt. Csak a válla fölött szólt vissza:
– Dehogynem. Törésfok. Tanultuk az egyetemen fizikából.
Pk
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése