 |
| Fotóm illusztráció |
Megéhültem a szépre, a jóra.
Nem sokba tartott.
Már szeptembert jelez a
naptár, de a jelen közállapot korántsem fest őszként. Nagyon várom, pedig. Az
októbert, a novembert meg végképp. Legyen végre gesztenye. Szelíd, de vad is.
Sült. Füstös. Literre mért. Óvodások csináljanak fogpiszkálóval emberkét
belőlük.
Vigyen a lelkem ellenállhatatlanul
oda, ahová ándungja lenne. Kapkodja magát a harangszóval, csáklyás álmok által
fölkotort szívbéli kacatokkal, kincsekkel, és elvetett lim-lomokkal,
lelkiismeretbe vágó terhekkel és meghempergetett vágyakkal.
Így kéne.
De az augusztus oroszlántekintete
még itt söpör az utcákon. Túl az utakon, túl a házak oromzatán. Hurkot vet a
kánikula az emberek nyakába, fojtogatja a szárazság a gigákat. Lángnyelvekként
pördülnek föl a forró párák. Porszemek bazári, báli táncot járnak a sivatagi
melegben, rözögnek az aszfalt által kisugárzott hőnyalábok. Mindenféle városi
délibáb lejt csárdást a csatornalefolyók fölött. Megélni sem győzi őket a szem
káprázata. Nemhogy értelmezni.
Nincs még hűs. Szabad levegő
sincs, amibe mosakodni jó.
Helyette szemtelen legyek
dongása kísért. Meg ni: egy furulya szava! Az aluljáróból hajtja felém a szél.
Kihallom belőle: a csitári hegyek alatt
régen leesett a hó… Tényleg nem most lehetett. Jó régen lehullhatott az a
megvénült, elkásásodott hó. Föloldozva lettek azok a hópelyhek jégcsapostul -
hírük sincs már. Mindössze a dal maradt meg. Róluk. A hófödte bércekről. Branyiszkóról.
Fuss, Branyiszkóig! Hej, de sokat
énekeltük…
Ez a tökfőzelék szagú
csütörtök délelőtt madárszárnyakon csapong. Ahogy a gondolataim.
Elakad a tekintetem.
Kék-sárga ruhás gyerekek
cipelik a táskát. Valami iskola lehet a közelben. Venyige lábakon tántorognak
egy irányba, hátukon borzasztó terhükkel, telve okossággal, csupa fölösleges
tanulni valóval, s míg bandukolnak, a nyesett frizurájú kisfiúk tarkóján titkon
simít egyet a napsugár, amit az Öreg Fűtő makramé fonálként ereget az égből.
Fürgén bólogatnak a nyárról még megmaradt fűszálak. Úgy vélem, irgalmat
remélnek a szeptemberi széltől, a harmatos reggelektől, és a mindent bevilágító
Lőrinc napi holdtól, aminek ragyás képén egy hegedűs szokta hintáltatni magát.
Csak szomorú nótákat húz az a mandzsettás zenész. Bele kell figyelni a Holdba,
és már siratja is a dalunk. Ismeri az összes rigmusunkat. Hamvadó csillagokból
áll a kottája, és a dallam, amit megénekel, éppen olyan, mintha Casteddu
óvárosában szólna egy bácskai szerelmes nóta.
A kapualjba behúzott árnyak bámészkodnak velem. Alighanem a gyónásomat hallgatják. Nincs ebben semmi
magasztos, semmi ünnepélyes. Belecsicsereg a hűvös oldal szögleteibe egy derék,
pittyedt csőrű cinege. Elrejtőzik a mosolygásom. Nézem a tollast.
Közben tudom: a Tiszán, a
bánáti part mellett megpúpozva most is ott vesztegel az öreg uszály. Fekete a hajótest,
mint az ármány, alig látszik rajta a rozsda. Fehér gallér zománcozza a fedélzet
vas korlátját, ami a tat mögöttig virít. Csak a hajólapát nyesi szét a
folyótükör-képét. Régen az ukrán tolóhajók tathullámát lovagoltuk meg kenukkal,
s libikókáztunk rajtuk, akárha szilaj csődörcsikót törtünk volna be. Fröccsentek a
habok, nevettünk. Sokat nevettünk akkoriban.
Most még zöldbe játszanak a belvárosi fák bozontjai. Ecetfa görbül, tűzfal alól kiküzdve magát az égboltozat felé.
Porrá törve hussant tova a szerda. Nagyon átlagos csütörtök dalának szárnya
támadt. Délkeletre, vagy délnyugatra tart most a dallama. Megmásítani nem
szabad. Csak dúdolni csöndben, befelé. Mert ha már ilyen meseszépet adott, nehogy az Istenke megharagudjék.
Pk
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése