2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2019. szeptember 20., péntek

NAPLÓ - 98.

Utca - rajzom

Vasárnap. Járom a várost, vagyok lakója. Még nem hullanak a falevelek. Puha vánkosuk még nem takarja be a füvet, de kelet felől már sejlik egy hidegebb lehelet, s az a széljárás a hátán hozza majd a rozsda piros képű őszt, pulóverestül. Az öregek csontja jelzi, közeleg. Súlyos, erezett, barázdált tenyerét a mulandóság már a fák lombozatán nyugtatja. Gyülekeznek a felhők mindenünnen és a szőlőlevelek pereme reggelente bepödörödik, miközben a pirkadattal komáló talaj menti fagyok tormát reszelnek a hajnalban indulók orra alá.
De napközben még tűzként ég minden. Szeptemberi délután van. Szanaszét hal meg a fény az utcák kövén. Előbb felhíznak a sugárnyalábok a bérházak genny sárga vakolatán, átforrósítják a bádog ereszeket, majd lecsurog a fény, hogy a hozott világosság finom arányban elenyésszen a kockaköveken, amelyek hátán, szerte a köztereken, mint csatatéri botlódrótok feszülnek a villanyvezetékek árnyékai. Meleg van, kerülöm a napot.  
A múltkor kérdéssel fordultak hozzám. Egy üzlet helyét kellett megmagyaráznom, és azt találtam mondani, „ott van a hűvös oldalon”. Néztek rám, furcsán. Melyiken? Mondom: a hűvös oldalon. Akkor már nevettek. Az a páros, vagy páratlan oldal? Erre meg én nem tudtam mit felelni. Nekem itt is napos, és hűvös oldalú minden utca. Nem a számozást nézem, hanem rövidlátó tekintettel a részletekre figyelek. Az utcák belső dolga, a mélyebben dokumentált értelmük érdekel. Erősebb barátja vagyok a hangulatuknak, mint a valódi látványnak. Amolyan elfuserált Diogenészként lámpa nélkül keresem a lelkületet, azt, amire sem itt, sem máshol egyelőre ugyanabban a régi, elveszejtett minőségben még nem leltem rá, és nem is tudom, valaha lesz-e rá lehetőségem megtalálni.
Itt minden más.
Az anyagok érdekes voltán elcsodálkozom ugyan, a gazdag színeket pompás gondolatokkal, értékes kincsként rakom képzeletbeli zsebembe, de hol van egy filigrán balluszter csinos ridegsége a tiszai Slajc hínárszakállának nyákos selyméhez képest…
Mindazonáltal tömérdek érdekes benyomás ér. A kapubejárók és az ablakok kovácsoltvas rácsozata többnyire régebbi, mint maga a kanizsai Városháza. Cirádák mindenütt. Mennyi szövevény egy rakáson! Faragott oszlopfők, míves kváderek, a gerendák végén akantuszlevelű díszítmények, és az erkélyeken furcsa, molett nők, kőből faragva, amiket odahaza csak nagyon gazdag, márvány kriptákon látni. Olyanok ezek a belvárosi utcák, mintha pincékben járnék. Van bennük valami mámorító, valami részegen bódító, doh és penész szaga keveredik bennük a hétköznapok főzelékszagával, és a homályukból lárma hallatszik, itt mindig zajlik egy fesztivál, banda zenél, húzza a prímás, zaj van itt kéremszépen, nincs szünetelés, megállás, akárha életre szóló tivornya zúgna egy borospincében, ahol kedély és kétely egyformán uralja az emberi szíveket. Csak a bor folyik, mértéktelenül. Ilyen egy pince. Közelebb van kicsit a pokolhoz. És aki – mint én – mezei virágot keresne, az ne itt keresse.
Egy tenger fekszik köztem és a város között. Járásnak hívják. Megmérhetetlen nagy ürességet hagy a szívben, legbelülre szorítva, s örökkön a lakálytalanság érzését ülteti rám. Ilyenkor pendül meg egy húr, csak úgy magában. Egy szempilla rezdülésnyi időre madárdal szól. Cinege. 
A magam útját járom. Korán ereszkedik le az este.

                                                          Pk


Nincsenek megjegyzések: