 |
| Utca - rajzom |
Vasárnap. Járom a várost, vagyok lakója. Még nem hullanak a falevelek. Puha vánkosuk még nem takarja be a füvet, de kelet felől már sejlik egy hidegebb lehelet, s az a széljárás a hátán hozza majd a rozsda piros képű őszt, pulóverestül. Az öregek csontja jelzi, közeleg. Súlyos, erezett, barázdált tenyerét a mulandóság már a fák lombozatán nyugtatja. Gyülekeznek a felhők mindenünnen és a szőlőlevelek pereme reggelente bepödörödik, miközben a pirkadattal komáló talaj menti fagyok tormát reszelnek a hajnalban indulók orra alá.
De napközben még tűzként ég
minden. Szeptemberi délután van. Szanaszét hal meg a fény az utcák kövén. Előbb
felhíznak a sugárnyalábok a bérházak genny sárga vakolatán, átforrósítják a
bádog ereszeket, majd lecsurog a fény, hogy a hozott világosság finom
arányban elenyésszen a kockaköveken, amelyek hátán, szerte a köztereken, mint
csatatéri botlódrótok feszülnek a villanyvezetékek árnyékai. Meleg van,
kerülöm a napot.
A múltkor kérdéssel fordultak
hozzám. Egy üzlet helyét kellett megmagyaráznom, és azt találtam mondani, „ott
van a hűvös oldalon”. Néztek rám, furcsán. Melyiken? Mondom: a hűvös oldalon. Akkor
már nevettek. Az a páros, vagy páratlan oldal? Erre meg én nem tudtam mit felelni.
Nekem itt is napos, és hűvös oldalú minden utca. Nem a számozást nézem, hanem
rövidlátó tekintettel a részletekre figyelek. Az utcák belső dolga, a mélyebben
dokumentált értelmük érdekel. Erősebb barátja vagyok a hangulatuknak, mint a
valódi látványnak. Amolyan elfuserált Diogenészként lámpa nélkül keresem a
lelkületet, azt, amire sem itt, sem máshol egyelőre ugyanabban a régi,
elveszejtett minőségben még nem leltem rá, és nem is tudom, valaha lesz-e rá
lehetőségem megtalálni.
Itt minden más.
Az anyagok érdekes voltán
elcsodálkozom ugyan, a gazdag színeket pompás gondolatokkal, értékes kincsként
rakom képzeletbeli zsebembe, de hol van egy filigrán balluszter csinos ridegsége
a tiszai Slajc hínárszakállának nyákos selyméhez képest…
Mindazonáltal tömérdek érdekes
benyomás ér. A kapubejárók és az ablakok kovácsoltvas rácsozata többnyire régebbi,
mint maga a kanizsai Városháza. Cirádák mindenütt. Mennyi szövevény egy
rakáson! Faragott oszlopfők, míves kváderek, a gerendák végén akantuszlevelű
díszítmények, és az erkélyeken furcsa, molett nők, kőből faragva, amiket odahaza csak
nagyon gazdag, márvány kriptákon látni. Olyanok ezek a belvárosi utcák, mintha
pincékben járnék. Van bennük valami mámorító, valami részegen bódító, doh és
penész szaga keveredik bennük a hétköznapok főzelékszagával, és a homályukból lárma
hallatszik, itt mindig zajlik egy fesztivál, banda zenél, húzza a prímás, zaj
van itt kéremszépen, nincs szünetelés, megállás, akárha életre szóló tivornya
zúgna egy borospincében, ahol kedély és kétely egyformán uralja az emberi
szíveket. Csak a bor folyik, mértéktelenül. Ilyen egy pince. Közelebb van
kicsit a pokolhoz. És aki – mint én – mezei virágot keresne, az ne itt keresse.
Egy tenger fekszik köztem és a
város között. Járásnak hívják. Megmérhetetlen nagy ürességet hagy a szívben,
legbelülre szorítva, s örökkön a lakálytalanság érzését ülteti rám. Ilyenkor
pendül meg egy húr, csak úgy magában. Egy szempilla rezdülésnyi időre
madárdal szól. Cinege.
A magam útját járom. Korán ereszkedik le az este.
Pk
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése