NAPLÓ - 97.

Úgy tekints az emberekre, 

Hogy a föld se jó, se ferde;

Se gyönyör, se bú tanyája,

Csak magadnak képe, mása.

Apai ágon az összes ősöm tanyáról származik. Völgyes környékiek. Arrafelé a faluban még ma is rólunk van elnevezve egy komplett utcasor. Az elődök mind-mind az oromparti földeken éltek. Hol közelebb, hol távolabb egymástól. Volt, akinek félnapi járóföldre esett a legközelebbi rokon Pósa. De a többség egy-két dűlőútra, iramodásnyira lakott a másiktól. Egy rakáson voltak mindahányan. Aztán a fiatalok a világháború után, a konszolidálódó években szétrajzottak. Leginkább Zentára, Kanizsára.

Anyám révén is tanyasiak a felmenők. Olyannyira, hogy anyai nagyapám még a hírhedt kanizsai Sheriff-tanya utolsó sintérje volt. Csak a hatvanas évek derekán költöztek be a Budzsákba. Az már a nagybetűs Városnak számított. Mire megszülettem, előtte öt-hat évvel áram és vezetékes víz is lett a Kistemető melletti házukban. Aztán annyira vitték, hogy öreganyám olaszországi csempészútjaiból, a "sverc" pénzből ők vették meg a környék legelső televízióját. A szomszédok hozták a karosszékeket, hokedliket, a gyerekek meg – ha egyáltalán odafértek – sámlikon kuporogva bámulták a képernyőt. Nekem a legelső filmes élményem a "Hosszú forró nyár" című amerikai sorozat volt. Nem nagyon rémlik a történet, de a fiatal Paul Newman arca máig előttem van. Örökre Ben Quick maradt nekem. Valamelyik trieszti portyája után a mama egy fehér trikóval lepett meg, amire Ben Quick portréja volt nyomtatva. Evégett az óvodai hierarchiában nagyot ugrott az ázsióm.  

Öregapám sosem vetkezte le a tanyasi énjét. Lovakat és mindenféle jószágokat tartott. Szódáskocsival, két hidegvérű lóval járta a kanizsai utcákat, én a balján ültem a bakon, és nyomtam a dudát mellette. A duda óbégató, tompa szavára kapuk nyíltak, emberek, asszonyok jöttek elő. Ötven paráért meg egy dinárért telire cseréltük az üres szódásüvegeiket. Régen volt.

Mégis.

Amióta az eszemet tudom tanyára vágyom. Oka kell, hogy legyen ennek az erős késztetésnek.
Hiszek a predesztinációban. Talán eleve így volt elrendelve. Minderre csak rásegít(h)ettek a természetes hajlamaim, a velem született gondolkodásmódom, az öröklött ösztöneim, a jellemem, az eddigi életutam.

Talán a károkat okozó világ miatt szilárdult meg bennem az elhatározás.

Az is meglehet, túl sok volt már körülöttem az idegen elem. A csalás. A hazugság. Én meg olyan vagyok, hogy szeretem kimondani, amit gondolok. „Amit ki lehet mondani, azt ki lehet mondani pontosan” – Wittgensteiné a gondolat. Az olvasatomban mindez azt jelenti, ahogy az igazságot ki kell mondani, úgy a vágyakat is meg kell fogalmazni, be kell teljesíteni. Kerül, amibe kerül alapon. Már Márai is megírta, azt kéne jól pofán verni, aki kitalálta a mondást: szólj igazat és beverik a fejed. Az író fején találta a szöget. Igaza volt. (Ebben is.) 

Mélyen hiszem, hogy oda törekszem, ahova mennem kell. Nem tudnám elszámlálni, hány nappalt és éjjelt töltöttem el a gondolattal: egyszer lesz tanyám. Hatalmas véső volt lelkemben az akarat. És ez a megsarkantyúzott parancs mostanára deres hajamra való dologra sikeredett. De sikerült. Beteljesedett.

Pedig volt idő, mikor szétnéztem, és dermedt kedéllyel, megszakadt türelemmel azt sem tudtam hol vagyok. A múltban is érteni véltem azokat, akik menekülnek a forgatagtól. Mára már megértem őket.

Értem a városból elvágyódókat. A legpiszkosabb, legvisszataszítóbb ruhájában látják a várost, akik ott élnek. Hisz egy metropolisz egészen más a képeslapokon, mint napközben. Menekülőre fogják  tehát onnét az emberek. Kifelé. Minél kijjebb. 

Ez is kevés. Nem elég az agglomerációba kiköltözni, és ott egy kis kertes házikóban nyugtot lelni. Nem elég hetente gyöpöt nyírni, tujafát locsolni, póráz nélkül kutyát sétáltatni.

Ettől több kell. 

A magyar  – üssönek agyon – a tanyasi életmód által tudja csak teljes mértékben leküzdeni azt az egzisztenciális létbizonytalanságot, ami a mai kor emberét egyébként fölemészti. A tanya – vagy ha megengedőbb vagyok: a falu – életritmusa még őrzi a múltban gyökerező értékek mentén azt a léptéket, az idő múlásának azon mérhető, átélhető és szerethető aspektusait, amiket a kor nyomorgó, támasztalan városi létformája már régen fölszámolt. Noha kisközösség kovácsolása szempontjából a falusi megmaradás is magyaros ízt hordoz, nap mint nap új tápot ad a szívnek, az igazi mérce mégiscsak a tanya marad, mert valahol legbelül föltámasztja bennünk az archaikus magyar korból ránk testált szilaj életformát. Hisz a tanyák, szállások népe máig nagyállattartó, földművelő-gazdálkodó, jobbára önellátó rendszerben él. Biotermesztés? Mangalica? Kacaghatnékom van, ámbár a gondolattól is keveredni kezd az epém. Egy virtigli tanyasi ember menten kirántaná a gyékényt az összes kalóriahajhász, szipem-szopom kufár alól.

Ráadásul a tanya a divatos közhelyként előforduló individuumot is átfogalmazza. Jó értelemben. A magára hagyatottság edzi igazán az egyént. Csak a csöndben támadhat szárnya az ember dalának (v.ö. akaratának, és az ebből születő kvalitásának). Csak a mindennapi küzdelem aszalhatja szikárrá a jellemet.  

Az én tanyaelméletemnek, és a megvalósítandó tervemnek, a megépülő tanyámnak három pillére van. Legyen szelleme. Legyen természetes. És legyen emberi. 

Másra igényem nincs. Ez a hármas elrendeződés kielégíti a szabadságvágyamat.

                                                           Pk