Pósa Károly: A VÁROS

 

A város - festményem
50 x 70 cm, vászon

Augusztus van.
Bizonyos szavak múlhatatlan
drámaisággal képeket festenek vászonra,
elindítanak deres látomásokat,
s míg a nyár díszletei nők hajában fürdenek,
az érzékek örömei egyre csak változnak.

Mondom, augusztus, a városban.
Ahol az aszfaltozott lány hasfal kék piszkát
az utcán szétfröccsenő színes olaj tincseket
gyáván tükrözik a betonra loccsant tócsák,
s a bitumen vállakon nem érezni az ízeket.

Hiába szól hangosan az élet:
A város füstjeiben, gőzeiben nincs sziluett.
Az utcák vénája bordón vemhes, nyűg, teher,
a nőkről beszél, ám amúgy az Istenre gondol
a kanyar szemöldök ívében egy izzadt ember.

Vágyódik és emlékezik a kép.
A kicsiny, térszerű, húsos karmazsin ajkakra,
a lesütött ablakszemekre, violaszín felhőkre,
hol létünk jogán, roppant erők lappanganak,
a sugárutak ölén, egész életünk okán.

A közterek hanghordozása alt,
tülkölő autócsorda vonul a hónaljban.
A csípő lágy árnyéka itt elömlő tenger,
mindenki siet valahová, mindenki bajban van.
Ilyen, ha nő a város: este, délben és reggel.
Augusztusban.

 

NAPLÓ - 98.

Utca - rajzom

Vasárnap. Járom a várost, vagyok lakója. Még nem hullanak a falevelek. Puha vánkosuk még nem takarja be a füvet, de kelet felől már sejlik egy hidegebb lehelet, s az a széljárás a hátán hozza majd a rozsda piros képű őszt, pulóverestül. Az öregek csontja jelzi, közeleg. Súlyos, erezett, barázdált tenyerét a mulandóság már a fák lombozatán nyugtatja. Gyülekeznek a felhők mindenünnen és a szőlőlevelek pereme reggelente bepödörödik, miközben a pirkadattal komáló talaj menti fagyok tormát reszelnek a hajnalban indulók orra alá.

De napközben még tűzként ég minden. Szeptemberi délután van. Szanaszét hal meg a fény az utcák kövén. Előbb felhíznak a sugárnyalábok a bérházak genny sárga vakolatán, átforrósítják a bádog ereszeket, majd lecsurog a fény, hogy a hozott világosság finom arányban elenyésszen a kockaköveken, amelyek hátán, szerte a köztereken, mint csatatéri botlódrótok feszülnek a villanyvezetékek árnyékai. Meleg van, kerülöm a napot.  

A múltkor kérdéssel fordultak hozzám. Egy üzlet helyét kellett megmagyaráznom, és azt találtam mondani, „ott van a hűvös oldalon”. Néztek rám, furcsán. Melyiken? Mondom: a hűvös oldalon. Akkor már nevettek. Az a páros, vagy páratlan oldal? Erre meg én nem tudtam mit felelni. Nekem itt is napos, és hűvös oldalú minden utca. Nem a számozást nézem, hanem rövidlátó tekintettel a részletekre figyelek. Az utcák belső dolga, a mélyebben dokumentált értelmük érdekel. Erősebb barátja vagyok a hangulatuknak, mint a valódi látványnak. Amolyan elfuserált Diogenészként lámpa nélkül keresem a lelkületet, azt, amire sem itt, sem máshol egyelőre ugyanabban a régi, elveszejtett minőségben még nem leltem rá, és nem is tudom, valaha lesz-e rá lehetőségem megtalálni.

Itt minden más.

Az anyagok érdekes voltán elcsodálkozom ugyan, a gazdag színeket pompás gondolatokkal, értékes kincsként rakom képzeletbeli zsebembe, de hol van egy filigrán balluszter csinos ridegsége a tiszai Slajc hínárszakállának nyákos selyméhez képest…

Mindazonáltal tömérdek érdekes benyomás ér. A kapubejárók és az ablakok kovácsoltvas rácsozata többnyire régebbi, mint maga a kanizsai Városháza. Cirádák mindenütt. Mennyi szövevény egy rakáson! Faragott oszlopfők, míves kváderek, a gerendák végén akantuszlevelű díszítmények, és az erkélyeken furcsa, molett nők, kőből faragva, amiket odahaza csak nagyon gazdag, márvány kriptákon látni. Olyanok ezek a belvárosi utcák, mintha pincékben járnék. Van bennük valami mámorító, valami részegen bódító, doh és penész szaga keveredik bennük a hétköznapok főzelékszagával, és a homályukból lárma hallatszik, itt mindig zajlik egy fesztivál, banda zenél, húzza a prímás, zaj van itt kéremszépen, nincs szünetelés, megállás, akárha életre szóló tivornya zúgna egy borospincében, ahol kedély és kétely egyformán uralja az emberi szíveket. Csak a bor folyik, mértéktelenül. Ilyen egy pince. Közelebb van kicsit a pokolhoz. És aki – mint én – mezei virágot keresne, az ne itt keresse.

Egy tenger fekszik köztem és a város között. Járásnak hívják. Megmérhetetlen nagy ürességet hagy a szívben, legbelülre szorítva, s örökkön a lakálytalanság érzését ülteti rám. Ilyenkor pendül meg egy húr, csak úgy magában. Egy szempilla rezdülésnyi időre madárdal szól. Cinege. 

A magam útját járom. Korán ereszkedik le az este.

                                                          Pk

NAPLÓ – 77.

Fotó: internet

Úgy süt a nap, ahogy március elején szokása. Fekete ribizli árnyék és fröccsentett narancslé vetül a városi oromfalakra. Sárga és mélyszürke foltok váltják egymást. Még a küblik alá szorított kis szellőzőlyukak pupillája is tágabbra nyílik tőle. Tetőantennákat füröszt a váratlan fényáradat. Amott, egy loggia fölötti bemélyedésben a múltkoriban észrevett három – kőből faragott – majom napfürdőzik. Biztos csak képzelődöm, de mintha most a befogott szemű kikukucskálna az ujjai között. A másik kettő is vonaglik a gyönyörtől.

Kanizsán ilyenkor a teraszra szokás kiülni. Előttem a kiteregetett ruhák. Öblítő illata mindenütt. Jázmin. A kedvencem. A Szent János utcai csonkolt fák derekát dél tájékán már korán ébredő legyek cirógatják. Látom. Csak be kell csuknom a szememet… A Ligetsoron egy házban szellőztetnek. Nyitva az ablak. Függönye lebben. Focimeccset játszanak a Disznópiacnál. Szanaszét biciklik.

Itt meg? A napsugarak éles határvonallal pengeként szelik szét világosra és sötétebbre a mindenséget. Buzog a különben fagyosnak tartott Januárius váratlanul felforrósodott genny sárga vére. Kettős színűek az utcák. Elvágólag, rézsút felkent árnyékok jobbról-balról. Szemfájdítóan szögletesre, dirib-darabjaira mérik szét a köztereket, a homlokzatokat, a kapubeszögellések hátrébb vont, unott, közönyös, ám a kinti környezethez képest még így is bensőségesebb képét. Fénylenek a rézkilincsek. 

Az alagsori ablakokra szerelt rácsokon táncikál a rozsda.

Ez a teljesen hirtelen jött energia megváltoztatja a környéken lévők életét.

A kigombolt nagykabátosok és a bojtos sapkások zöme a napos oldalon tolong.

Túloldalt csak azok iparkodnak, akiknek föl sem tűnik, hogy hétvége van, meg év eleje, meg uram Isten: tavaszias napsütés. Nem. Ez a kategória nem így szocializálódott. 

Ezekből rossz gyöngyhalász lenne. Ők azok, akik folyton úgy buknak alá, olyan blazírt módon, hogy egy öklömnyi igazgyöngy sem hozná lázba őket. Inkább otthagynák. 

Csak a levegőért kapkodnak. 

Kilégzés, belégzés.

„Kevesebb cigarettát kéne szívni, a Mari megint kint felejtette a szemetest a ház előtt, jaj, berúgják-e a gólt, vagy hiába tettem meg a tétet a második félidőre, a büdös kölyök nem mutatta meg az értesítőjét, meglesz-e a beígért prémium, mi ez a sor a kassza előtt, ejnye, lekéstem, most mehetek gyalog, a halak sem lettek megetetve, még most sem tudom melyik Rossini-opera áriáját hallottam, pedig itt van a fülemben, a számon, és kérem alássan nincs itt semmi fejlődés, mert visszarendeződés van csak, meg a körömcsipeszemet sem találni, pedig a stelázsi fiókjába raktam, világosan emlékszem rá, milyen sápadt ez a kis nőcske, nincs rendes téli ruhája, nem adok pénzt, nekem sincs, menjen dolgozni, csak pontosan szépen, ahogy csillag vagy fecske, koncertjegyem volt, de épp levert az influenza, ehol-e, elromlott a lift és különben is, milyen karácsonyi misére mehettek Kucoráék, mikor nincs is fenyőfájuk, hajrá Fradi, ne ordíttassa nekem azt a rádiót, nem azért taxizok, hogy diszkózzak, mozogjon előttem a sor, álljon a végére, jegyeket, bérleteket kérek, mit lökdös, várja meg a következőt, nem érek rá, a pénz az idő, vagyis koncentrálj fiacskám, mert én a te idődben úgy tudtam, hogy ha még egyszer ugatni hallom a szomszéd lakásban azt a dögöt, feljelentem, nem hányta el az idén sem a havat a járdáról, nem is volt hó, igaz, de akkor is, mit pofázik maga, tán azt hiszi, ért a politikához, gyökér, nem maradok túlórára azért sem, mi ez, kívánságműsor, azt hiszik én lopom a kéziszappant az öltözőből, mert a mester is csak dünnyögni tud, a markát tartja, ez kérem menthetetlen, operálni muszáj, másképp elfertőződik, tetszett volna a fehérneműs ládát célszerűen használni, akkor most az a színes zokni nem lenne hibás, hogy viszket a könyököm, mutatom az igazolást, ne okoskodjon itt nekem, mi hatvanhármasok már akkor tudtuk amikor ezek a csibészek már kora reggel sem hagyják aludni az embert, itt hátul fáj, kérem alássan, leesett a bélyeg, itt pecsét helye van, nem is tudom hamarjában hol kéne megnyalnom…”

Egyedül a jószágok. Miattuk megéri.

Hallom, ahogy otthon kakas kukorékol. Egy rozoga fityó dörmög el Zenta irányába, fordul a lovas kocsi le a Körösre, zörög a szerszám, patkolatlan a mellső lábuk. Tisztán hallom, csak befelé kell fülelnem.         

Most itt ez a látvány fogad: galambok pocskolnak egy aszfaltra loccsant tócsában. Amott kiflivégen veszekszik két strasszer keverék. Így legyen a béke állata valami. A folyón és a hidakon túli varjak legalább hitelesek. Bagaria színű óbudai kompánia. Kékesfekete tollukon iringál a fény. Egész közel merészkednek az emberhez, jelen esetben hozzám. Látni a bogár sötét szemükben a csillogó pöttyöt. A széles úton lépdelnek, gyászosnak egyáltalán nem mondható módon. Inkább bohémek. Némelyik nyakába odaképzelem a földig lelógó vörös vagy fehér művészsálat, meg a cilindert, csáléra csapottan.

Párhuzamosan, a széleken, mint öregasszonyok kézfeje, girbegörbe, reumás ujjak módjára merednek a csupasz fakoronák fölfelé. A huzat épp hogy csak elcsusszan közöttük, meg nem tépik a göbös ágak a gúnyáját. Vigyázom egy ideje, mit művelnek a varjak. A széles autóút fölé görbedő villanyoszlopokon tanyáznak. Némelyik csőrében dió. Amint elül a forgalom moraja, mert a távoli útkereszteződésben piros muszájból visszahőköl az autók csordája, a koromsötét kópék landolnak az aszfalton, leteszik csőrükből a diót (ugyan, hol lophatták, ilyenkor?). Aztán visszalibbennek a kandeláber vascsövére és őrhelyükről pislognak a fölbrümmögő gépkocsisor irányába. Mókás látni, mennyire izgatottak. Idáig érezni a felfokozott hangulatukat. Toporognak. Megy a gépjármű-áradat, törnek a diók, a reccsenésüket hallani nem, csak látni lehet. Amint az utolsó is köhögve elporzik, odafentről a fekete leples bitangok hada veszi birtokba a terepet és nyelik a dióbelet, huncutul, okosan, ki-kipislantva, lenéző gőggel felém tekingetve.

Megtapsolandó. Ha nem a saját szememmel látom, alig hinném. Zsebre tett kézzel, elballagva, azon morfondírozok, hogy néha megmutatkozik: mekkora fegyelemmel lehet alkalmazkodni a természetellenes körülményekhez.

Ehhez még embernek sem muszáj lenni. Egy varjú leiskoláz, ha úgy szottyan kedve.   

NAPLÓ - 76.

„A novemberi szél denevérszárnyakon verdes, csicsereg a hórihorgas utcai homlokzatokat karistolva, feszegeti a mohás palatetőket. Az imént hamarosan havat mondott a rádió, és alighanem ezúttal igaza is lehet, mert a járdákon kora reggel óta kerengő dervisként forognak a nagy lapos platánfa levelek, mintha idegsorvasztó, beteg játékot akarnának űzni mindazokkal, akik figyelemmel kísérik, megfejteni akarnák a koreográfiájukat. Titkos a levelek tánca. Hideg szemtanúként lejtenek. Olyan hatalmuk van a lelkek fölött, amilyen csak a nekisajdult vándoréneknek, a magánynak, vagy esetleg egy hamvában hűlő szívnek lehet. Új üstökös pályára állítják a gondolatokat. Messzire, egyre messzebbre repítik azokat. Kifelé, az éj sötétjébe.

A megijesztett idők egy ingű meztelenségébe bújtatva abszurd esemény gurul a szemem elé. Egy pap prédikál a nyílt utcán. Nyúlfarknyi a „próféta”. Zömök, vastag keretes szemüvegű, krumpli fejű, kerek alak. Tömpe ujjai meztelenek. Metsző a hideg, de már jó ideje ott rostokolhat, mert, ahogy haladtam az irányába, messziről is hallani lehetett a szövegét és az énekét. Háta mögött a pláza tág ölű kőlépcső sora. Előtte horpadt fényű pilács világlik. A fennhangon miséző kezében hol evangélium, hol Biblia, hol meg énekeskönyv. Nekiborulva olvas. Szabályos misét celebrál, jó hangosan, kiabálva citálja egy rendes katolikus liturgia menetrendjét, közben egy félhanggal elcsúszva, irtózatosan hamisan, fából faragott torokkal énekel is hozzá, régtől ismert templomi énekeket, akárha nagyon berúgott, duhaj kántor igyekezne túlharsogni egy rezesbandát, vagy asszonykórust. A prédikátor igazából nem pap. Az arcáról, egész lényéből sugárzik, hogy egyszerűen hülye. A fogalom orvosi, pszichiátriai értelmében. Látszik rajta. Szegény – elmebeteg. Klinikai eset, talán zárt osztályra való. Néha babogva megereszt valamit, aztán visszazökken szokott papi szerepébe. Szájas ékesszólásában mégis van valami megindító. Nem koldul. Teszi a dolgát. Hinti az igét a körülötte iparkodó járókelőknek. Holtak között egy eleven.

Megálltam. Figyelni kezdtem a tömeg, a mellette ellengedezők reakcióját. Az önjelölt prédikátor pedig senkivel nem törődve tovább kiabálta másvilági intelmeit a késő őszi, vörhenyes anyajegyű levegőben. Egy csinosan öltözött, hosszú lábú halott lány kuncogva bújt hunyt udvarlója mellkasához, és a fülem hallatára jegyezte meg: „na ne, ez azért így nagyon ciki a mai napon” – utalt a prédikátor szereplésére, meg arra, hogy éppen „black Friday”, azaz „fekete péntek” volt, adventet kiszorító bevásárló nap, akciós nap, a pénz istenének napja, fekete miséstől a közeli bevásárló csarnokban, plázában, ahol a zombi párocska leértékelten hozzájutott halotti kelengyéjének újabb kellékéhez. Egy szép szemfödőhöz, ízlésesen slingelt ravatali párnához, vagy kicsit fényesebb, de igen olcsón vett aranyozott koporsófölirathoz. A halott szerelmesek súlytalanul libegtek tova a kandeláberek kivégző osztagú sorfala felé. Mások, ezrével halotti díszleteiket szatyrokban, táskákban cipelők, magukban pókháló fátyolt öltögető kísértetek, férfiak és nők vegyesen, pillantásra sem méltatták. Merev, hulla tekintetük helyén is ezüstpénz csillogott. Rezzenéstelenül, pislogás nélkül siklottak odébb. A fekete péntek repedt harangszavát hallották csak, az utcán misézőét nem. Mindet a saját másvilági ügye, a fekete hétvége gyűjtögető kényszere kínozta, kakasszóig. Kódorgó éji pille módjára szállingóztak el a kimúlt lelkek, a prédikációjába feledkezett mellett. Csupa hűdött szívébe kapaszkodó, csomagokkal fölpakolt, túlvilágról szalajtott figura, akik akkor és ott egyetlen koppanással haltak meg mindörökre, megmásíthatatlanul. A bádog vízelvezetők könyökcsövei kék levegő ízét lihegték elő, s a lábam alatti csatorna öntött vas fedőlapjába vésett hatos szám mintha fonnyadtan mosolygott volna. Pár, odaátról itt felejtett szellemalak lelassult előtte ugyan, sőt, volt egy idősebb, érezhetően jó lelkű, szőrös gallért és ridikült viselő néhai asszony, aki tán egy rövid, kérdő fohászra meg is állt előtte. De aztán ő is tovasuhant, mint a többi, méltóságát veszejtett lidérces alak, akik szárazat nyelve, esténként a város utcáin, közterein bolyongva képtelenek egykori fűszeres, élő, emberi vérüket lüktetőn tudni ismét.

A hülye pedig mondta a magáét, lapos, macskaköves szószékén, és az olcsó temetői mécses satnya dicsfénnyel keretezte be a sziluettjét. Meglökött valami. Muszáj volt jegyzetelnem. Ceruzacsonkot kotortam elő, és bár a dermedt balomból csak ákombákomokra futotta a kockás noteszbe, itthon nem kellett sokáig studírozom a szavakat, mert az a szöveg bennem maradt. Most látom csak, mekkora igaza van, amikor ilyesmiket mondott az agyalágyult utcai szónok: „mert Ő nem kényszeríti az erkölcsöt senkire, nem tanítja azt, csak embereket talál hozzá, alkot és föltámaszt, ahogy marasztalja az időket. S az emberek így sem tanulnak belőle, nem tanulnak a múltból, a történelemből, de még abból sem, ami velük megesett…”
Vajon honnét lehet ennek az elmebetegnek ez a higgadt szemlélete? Ugyan, melyik század részeges filozófusa éledt újjá benne? Ki volt az, aki ennyi terhet magára véve kardoskodott, ekkora lendülettel hadakozott a másikért? Miféle szerető kezek tapogatták bele a meleg lelket, fekete péntekeken is mások megváltásának reménytelen küzdelmét?

Álltam ott, vigyázatosan, megszeppent alázattal, nyakamban torokszorító hurokkal. 

A hajukat nyesett fák koronáján át a város durva fényei szennyezték az eget. Nem engedték látni a csillagokat, pedig most szívesen rájuk néztem volna, ha már a Nagytemplom bizánci kékre mázolt felhőképeit látni nem láthatom. Aztán az utcai kerge pap virsliszerű ujjhegyeit egymásnak illesztette, és ájtatos hangon, leereszkedőn kántálta a búcsúzó formulát. „A szentmise véget ért, menjetek békével!” Ámen – motyogtam öntudatlanul, és vártam volna, hogy a csontrepesztő hidegben, jócskán este kilenc körül, a befejezett mise után a bolond összepakol, és odébb áll. Ehelyett megsemmisülten konstatáltam: esze ágában sem volt abbahagyni.
Az ördög valahol fölvinnyogott, a szentély kárpitja meghasadt, és a feketeségbe csomagolt pénteken is jéghideg rózsavíz illata terült szét a szutykos városon, amikor a habókos prédikátor belekezdett a litánia énekébe: „Uram irgalmazz, uram irgalmazz…”
Lehetetlen volt nem vele énekelni: „Krisztus kegyelmezz, Krisztus kegyelmezz.” 

                                                    Pk            

MARTIN LÁBA

Vermes Tibor fotója

Ahogy Füst mondaná, "lelkem nagyobb nyugvása végett": amikor kijöttem a kórházból, találtam magamnak egy csehót. Betértem. Muszájjá vált meginnom valamit. A tetovált csaposnő meleg kutyaszemekkel nézett rám, mert vasárnap délelőtt volt. Számbelileg csökött ilyenkor a vendégsereg. Megvigyázott az a nő. Becsült. De én csak egy korsónyi szűretlent kértem tőle. Nyers, mohó mozdulattal kaptam föl a kriglit, és gördítettem le a torkomon a tartalmát. A helyzet miatt. Vis maior.

Martinnak a másik lábát is levágták.

Tudtam, hová megyek. Vettem előtte narancslét, egy fürt banánt meg egy magazint. Legyen mit ennie és olvasnia. A 212-es szobában feküdt, fönt a másodikon, szóltak a portán. Rajta volt a listán, leböngészte róla a szemüveges néni. Beengedett, a saját kontójára, holott nem tudtam igazolni, hogy a páciens hozzátartozója lennék. Nem is voltam. Akkor is. Mehettem. Föl a félemeletre, a lifttől balra kellett nézni, követni a falra festett olajos csíkot. A folyosón vegyszerek, meg enyhe húgyszag érződött. Az ablaktalan, csempés átjárónál óvatoskodva, majd jobbra kanyarodva találtam meg a szobaszámot. Sok más pizsamás lábatlannal együtt feküdt a kórteremben. Köztük egy kétlábú öregemberrel, akinek majd eztán nyiszálják le – ezt kicsit később tudtam meg.
Martin halottsápadt volt.
Borostásabb, mint valaha. Beesett arca medrében ült a szeme, s a vértelen ajka kicserepesedetten biggyedt alá. Rég nem itathatták. A figyelmemet elkerülte, hogy a ráterített pokróc deréktól lefelé egyáltalán nem homorú. A szomszéd ágyon fekvő kolléga biccentett a fejével: "ennek se maradt meg a másik" – mondta, és nem volt semmi lenéző, lesajnáló káröröm a hangjában, inkább csak a közlési vágy mondatta vele, mert meg akarta osztani az információt valakivel. Akárkivel. Velem.
A második emeletről nézve szép erdős részre lehetett látni, amire a borús idő hozta fellegek rákönyököltek. Szutyok pára rakódott az ablakpárkányra és a sötétítő függönyök akasztott nagymamaként lógtak a plafon alól. Hatan feküdtek a kórteremben. Martin balkézről vetten, a sarokban volt kinyújtva.
Állami pizsamát viselt, világoskéket. A zsebe fölött számozottat, merthogy Martinnak mostanában nem akadt saját pizsamája, lévén, hogy hontalalnkét tengette az életét. Amikor lefeküdt, akkor is csak ruhástul ücsörgött a tolószékében. 
Lekuprodtam hozzá. Kitettem a dzsúzt, az újságot és a banánt. A motoszkálásomra kinyitotta a szemét, rám nézett, és azt mondta: "ne zavarjon doktor úr, van elég bajom." Nem ismert meg. Talán a gyógyszerek miatt. Aztán visszaaludt.

A koldusszegény lábatlan immáron sosem fog fölállni. Nem lesz még egyszer 190 centiméteres, akárhogy szeretné.

Az ablak párkányára dermedetten ott volt egy légy. A napnak fénye sem melegítette már. Úgy illett a hideg bádoghoz, mint rózsa a leveléhez. Gyorsan elhordtam magamat a kórházból, ki kellett mennem a levegőre.


                                                          Pk

MARTIN NŐJE

Ülünk Martinnal. Ő a tolószékében, én meg a padon. Süt a nap. Mintha tavasz lenne, nem november eleje. Ki is gombolom az ingem nyakát. Meleg van. Martin is dünnyög valamit. Már megint nem értem mit motyog. Szólnék hozzája, de aztán inkább mégsem. Nem lehet az olyan fontos. Vannak szavak, amiknek muszáj elszállniuk a szélben, muszáj semmissé lenniük, mert már a keletkezésükkor is fölöslegesek voltak, eleve hiteltelenségként lettek hangzó alakban kimondva. Hát – hallgatok. Aztán Martin – teljesen váratlanul elkezd beszélni, hangosan, némi izgalommal a hangjában, mint akinek épp most támadt valami halaszthatatlanul fontos ügye, közlendője jutott az eszébe, és gondolkodás nélkül kényszeresen el kell mesélnie valakinek, ami a fejébe tolult, ami kő a szívét nyomja.

 – Említettem már a feleségemet? Nem, mi? Nem nagyon szoktam fölhozni a témát. Régi ügy. Akkor még megvolt a lábam. Dolgoztam. Volt lakásom, egy közös lakásunk volt a feleségemmel. Kölcsönre vettük. Két helyen is dolgoztam, maszekoltam, hogy a kölcsönt bírjuk fizetni. Rendes volt a feleségem. Ő is dolgozott. Ápolónő volt a baleseti sebészeten. Szült nekem egy fiút, meg egy lányt. Nagyok már a gyerekek. A feleségemmel maradtak. A lakást eladták, már máshol élnek. Szép lakás volt pedig, jó helyen. Amikor vettük, direkt kinéztem magunknak. Fogtam a kezét és mondtam, ugye milyen jó lesz? Jó is lett. Minden közel volt. Ha meggondoltam magamat, csak egy ugrásnyira találtam borbélyt, vegyesboltot, éttermet, garázst, pékséget. Egyszóval: mindent. Akkor még volt lábam. Bírtam magamat. Ha fölállnék, most is majdnem százkilencven centi lennék. De nem nagyon szoktam felállni.  Fáraszt, mert mostanában gyorsan fáradok. A feleségem rendes asszony volt. Nagyon. Szerettem is. Néha odamondogattunk egymásnak, igaz. Mindenütt szokott egy kis veszekedés lenni. De én még akkor is szerettem. Még így is. Mert mondom: rendes, jóravaló asszony volt. Szépen nevelte a gyerekeket. A lányunk az ő természetét örökölte. Én kicsit keményebb voltam. Ő meg a puhább. Ámbár, így van ez rendjén. A férfi legyen erős, a nő meg gyöngéd. Az én feleségem gyöngéd volt. Hozzám is. A gyerekekhez is. Néha kérdezték is, tréfásan: hogy tudtok ilyen szépen meglenni? Hogy tud ez a nő ezzel a fickóval egy fedél alatt élni. Ilyenkor csak nevettem! Mit is tudták azok, miként működnek nálunk a dolgok. Éltünk. Néha elmentünk nyaralni. Az orvos javasolta, hogy a gyerekeknek muszáj a nap, a levegőváltozás. Hát, mentünk, amint került elő egy kis rávaló. És mindig került valahogy. A gyerek egészsége nem pénz kérdése. A feleségem egyszer nyert szépségversenyt, tudod-e? Kórházi nővérek közül választották ki a legszebbet. A Kórház Szépe azon a nyáron ő lett. Kapott hozzá oklevelet és még egy cikk is lejött róla, egy újságban. Benne volt a fotója a feleségemnek, az íráshoz kérték, külön erre a célra. Mosolygott rajta. Mármint a fényképen. Olyan szép volt. Pont úgy nézett ki egyébként, mint az Unger-udvar közepén álló nőszobor. Ugyanaz a tekintete. Ugyanolyan tökéletes az alakja. Néha elgurulok oda. Az Unger-ház udvarára. Megállok a szobor előtt és a feleségemet látom. Nézem azt a szobrot. Nézek föl rá. Szép. Mint mindig. Még most is szép lehet, noha évek óta nem láttam. De az a bronzba öntött nyúlánk nő emlékeztet rá. Jó nézni. Jó látni. Találkozni vele. Olyankor mintha kitisztulnának a gondolataim. Van, hogy beszélek is hozzá. Ha nincs ott senki az Unger-ház udvarán, meg is szoktam érinteni. Sosem bántanám. Csak simogatom. Ha már ennyire eltalálta a szobrász a feleségemet. Pont akkora, mint egy ember. Könnyű kis nyári ruha van rajta. Vállas. A nyaka is szakasztott a feleségemé. Az egyik kezét fölemelve tartja. Árnyékolja a szemét, vagy a haját simítja a homlokából? Nem tudni. De nem is érdekes. Nagyon találó az a mozdulat is. Teljesen, mintha a feleségemről mintázták volna azt a nőalakot. Olyan csinos. Olyan nőies. Olyan szép… – idáig érve Martin elhallgat. Mereng.

Nem hiszem, hogy észreveszi, ahogy ellépek mellőle. Otthagyom a pad mellett, tolószékében gubbasztva, virító sárga láthatósági mellényébe zárt magányával és szomorúságával. A fél lábával. Hosszú, nagyon hosszú a szombat. Menni kell, intézni a dolgot, amit az élet pakol a tarisznyába. A belváros forgalma most valamivel kisebb. Nincs a hétköznapi kapkodó tempó. A rohanás. Helyette séta van. Mivel a vak véletlenben nincs bizalmam, most is a bizonyosság döbbenete lúdbőrzik át rajtam, ahogy megállok az Unger-palota lizéniákra támaszkodó párkányos homlokzata, a csillagokkal díszített romantikus pártázata előtt, ahol az átjáró ház faragott kő szörnyei, sárkányszerű figurái vigyázzák a környéket. Meg Martin kedvesének a szobrát. Beóvatoskodok a nagy, nyitott kapun. Nem tudom miért, de hangosan ver a szívem. Martin feleségét fogom mindjárt meglátni. A ház udvara akkora, mint egy iskolai tornaterem. Lehetetlenség nem észrevenni. Aztán állok az udvar közepén. Forgolódok, kissé tanácstalanul. Ez az a ház, nem tévedtem. Egy Unger-ház van, ilyen jellegű, zárt udvaros. Itt kell lennie a nő szobrának. Míg ott téblábolok, egy idősebb asszony halad el mellettem, bevásárlószatyorral a kezében. Udvariasan kérdem, ugyan mondja már meg, tán elvitték innét máshová a nő szobrát, ami ezen a helyen állt? Néz rám az asszony, zavartan pislog.

 – Nincs itt semmiféle szobor. Negyven éve élek a szomszédban. Nem is volt itt soha szobor.

Kifordulok szó nélkül az udvarból. Elmegyek egy saroknyira, megállok, nekitántorodok a falnak, és a homlokomat egy bádog csatornához muszáj szorítanom. Hirtelen mindent megértek.

AZ ÉN KIS VÁROSOM

Fotó: Vermes Tibor

Háttal nem kezdünk mondatot, régi a szabály. Néha mégis muszáj.
Hát van az a helyzet, amikor valami fölismerszik és a szokott Humbug Művek terméke helyett azt kell lejegyezni, ami a szívünket nyomja. Mindig rossz ómen egy magamfajta irdancsnak, ha némileg kritikusan elemezve olyan dolgokról kell írnia, ami az ő általa is képviselt (kis)közösséget érinti. Az sem biztos hogy jó jel, ha már egy írás címe is sunyi lenyúlás, mint a jelen esetben. Egyik kedvencem – Jiri Menzel a nagy cseh rendező – bő három évtizeddel ezelőtt hasonló címmel készített filmet (Az én kis falum - Vesnicko má stredisková, 1985), mi másból, mint a másik cseh kópénak – Bohumil Hrabalnak – a regényéből adaptáltat. Az említett alkotás a csehszlovák vígjátékok összes kellékét fölvonultatja: a település megannyi bolondos figuráját, akiknek egytől-egyig megvan a maguk olcsó titka, mindenki ismeri a másik gyengeségeit, közben kusza magánéleti szálak gabalyodnak össze a saját sörgyárral bíró városkában.
Poén poén hátán kacagtatja a nézőt, s csak amint lepörögtek a képkockák döbbenünk rá, hogy ezt a filmet bizony minálunk Kanizsán is leforgathatták volna: adottak az itteni autentikus szereplők, adva vannak a tragikomikus élethelyzetek, és a bonyodalmakért sem okvetlenül kötelező a szomszédba mennünk – a jelenkori bácskai létezésünk mindennek a legjobb forgatókönyv-írója.
A Csönd Városa kötet megjelenése óta – mit tagadjuk – mintha könnyebben hihetnők, hogy Kanizsa immáron mégiscsak város. Ha már könyv szól róla-rólunk, némi alappal mondjuk városi rangúnak magunkat – véli a köz. De hogy tényleg igaz-e az állítás, az már jobbára nézőpont kérdése. A válasz kimondása előtt nem árt eltöprengeni, szemlézni a realitást, mert ha a szívünkre tett kézzel kell vallanunk mi végre jutottunk az ismeretek számbavételét fölsorolva, gondosan megvizsgálva a tényeket, mérlegelve a helyzetet, akkor a valóság kimondásához egy adag szuflát, bátorságot ajánlott összegyűjtenünk.
És már nem is olyan egyértelmű a kép.
A mindenkori város ismérve, hogy infrastruktúrával ellátott. Vannak kikövezett, aszfaltozott útjai, betonjárdák, folyókák, csatornahálózat. A csapokból iható víz folyik, gázvezeték fut a föld alatt, odafönt meg huzalokon az áram. Középületek tarkítják. Iskolák, művelődési intézmények, hivatalok. Székhelyei vannak. Ha ilyen alapon vizsgálódunk, az eredmény nem olyan rossz: gondoljunk csak bele – a tőlünk tételesen nagyobb Szabadkának a szűk központjában még a múlt héten is voltak olyan utcarészek, ahol az éppen aktuális zivatar után. medencényi cipőmarasztaló pocsolyákban kavargott a sáros víz.
Ugyanakkor iparilag nem biztos, hogy ilyen jól állunk. Még akkor sem, ha a régi nagy gyárak némelyike tél-túl azért termel. S bár vannak erős privát cégek, évtizedes múltú magánvállalkozások, amik sokak létét, bérét, munkalehetőségét biztosítják, messze nem lehet azt mondani, hogy a végletekig maradéktalanul kihasználjuk a lehetőségeinket.
Mezőgazdasági feldolgozó-iparunk szinte alig van – kivétel ez alól a tradicionális paprika őrlés, és a horgosi hűtőház meg üzem – de már a gyümölcsünkkel, búzánkkal, kukoricánkkal, valamint a másmilyen gabonafélékkel korántsem tudunk mit kezdeni: pedig agrárium-jellegű mezővárosféle település lennénk, amúgy.
Noha a múlt századból, meg az átkosból megörökölt legendás építőiparunk halovány, elöregedett maradványai még kenyeret adnak azoknak, akiket a privatizáció szele nem fújt a gyárkapukon kívülre, de sem régebben, sem most nem volt világos számomra, miért kellett a legjobb bácskai földek közepére például szigetelőanyag-gyárat álmodni, vagy más, veszélyes vegyszerekkel dolgozó üzemeket, amikor lehetne befőtteket dunsztoló, zöldségeket, lekvárt készítő firmánk is. Vágóhidunk, tejgyárunk! Kekszgyárunk! Tésztagyárunk! Ásványvizes nagyhatalom lehetnénk!
A nyersanyag is adva lenne. Megint csak például – nem nálunk kéne külföldről hozott agyagból fürdőszobacsempét készíteni… Ugyanilyen alapon Csókán volt értelme húsgyárat működtetni, vasöntödét pedig nem. Ennek dacára a sors pofáján a fintor, amiért az utóbbi még mindig vegetál, míg a húsüzem bezárt. Van ilyen. Azt nem mondtam, hogy valamit, ami sikeres – nem lehet szétlopni.
A város emberfüggő. Emberfüggő létszámában pont úgy, mint emberfüggő minőségében. Ugye, itt már kornyad a büszkeségünk? Az még hagyján, hogy fogyunk. Más is. De miért van, hogy Kanizsa visszamenőlegesen száz évre sem tudott fölnevelni, kiművelni, aktivizálni és élvonalba állítani egy szemmel mindig látható, mindenütt jelen lévő, cselekvőképes, gondolatilag merész, iránymutató és a város karakterét meghatározó igazán polgárinak nevezhető társadalmi osztályt? Hol az értelmiségünk, aki zongorakoncertekre járna? Van-e olyan közösség, ahol politikai hovatartozás nélkül, a tényleges függetlenség, a szabad gondolkodás jegyében lehetne folytatni világnézeti diskurzust? Vázolhatunk-e elképzeléseket úgy, hogy mindez ne tűnjön kocsmai szintű asztalcsapkodásnak, hangzavarba fúló palávernek, hanem normális, higgadt eszmecsere szintjén megmaradva, alapos ismeretekkel alátámasztott érveléssel győzzük meg a másikat? Nem. Ilyesmi nem képzelhető el rólunk. Túl magas a mérce. Nálunk a legjobb esetben is csak klikkek vannak. Kasztok. El sem szokhattunk ettől a másik, ténylegesen polgárinak nevezett igényességtől, mert valójában soha nem volt sem akaratunk, sem lehetőségünk, de még kedvünk sem azt a fajta urbánus szemléletet elsajátítani, amit legpregnánsabban Márai képviselt. Igaz, a vége felé egyre nagyobb lemondással és távolságtartással már csak Santa Féből morgolódva.
Hiába, hogy Kanizsa külsőségeiben város képét adja. Mindenünk adott hozzá. Mégis: lélekben bizony falu maradtunk, falu vagyunk.
Ha e kettős alapállásból, ha mindkét lehetőséget fölismerve azok előnyeit alkalmazni, vagy netán ötvözni tudjuk – még az is megeshet, hogy jól jövünk ki mindebből. Ehhez – képletesen szólva – szerdán kötényben csirkék alól söpörve az udvart, csütörtökön gumicsizmában veteményes kertben kell dolgoznunk, hogy péntek este a legszebb zakónkban irodalmi estre mehessünk, és szombaton cukrászdában igyunk egy kávét, süteménnyel.
Ki kéne találnunk önmagunkat. A saját minőségünket, amit hozzáigazíthatunk a legújabb kor kihívásaihoz.
Ha másként nem ment idáig: mostantól a város határában, a falu szélén így kéne meglenni. Hátha.
Nem mindegy ugyanis, hogy a Csönd Városa helyett a Csőd Városában fogunk-e élni.

Pk