NAPLÓ - 76.

„A novemberi szél denevérszárnyakon verdes, csicsereg a hórihorgas utcai homlokzatokat karistolva, feszegeti a mohás palatetőket. Az imént hamarosan havat mondott a rádió, és alighanem ezúttal igaza is lehet, mert a járdákon kora reggel óta kerengő dervisként forognak a nagy lapos platánfa levelek, mintha idegsorvasztó, beteg játékot akarnának űzni mindazokkal, akik figyelemmel kísérik, megfejteni akarnák a koreográfiájukat. Titkos a levelek tánca. Hideg szemtanúként lejtenek. Olyan hatalmuk van a lelkek fölött, amilyen csak a nekisajdult vándoréneknek, a magánynak, vagy esetleg egy hamvában hűlő szívnek lehet. Új üstökös pályára állítják a gondolatokat. Messzire, egyre messzebbre repítik azokat. Kifelé, az éj sötétjébe.

A megijesztett idők egy ingű meztelenségébe bújtatva abszurd esemény gurul a szemem elé. Egy pap prédikál a nyílt utcán. Nyúlfarknyi a „próféta”. Zömök, vastag keretes szemüvegű, krumpli fejű, kerek alak. Tömpe ujjai meztelenek. Metsző a hideg, de már jó ideje ott rostokolhat, mert, ahogy haladtam az irányába, messziről is hallani lehetett a szövegét és az énekét. Háta mögött a pláza tág ölű kőlépcső sora. Előtte horpadt fényű pilács világlik. A fennhangon miséző kezében hol evangélium, hol Biblia, hol meg énekeskönyv. Nekiborulva olvas. Szabályos misét celebrál, jó hangosan, kiabálva citálja egy rendes katolikus liturgia menetrendjét, közben egy félhanggal elcsúszva, irtózatosan hamisan, fából faragott torokkal énekel is hozzá, régtől ismert templomi énekeket, akárha nagyon berúgott, duhaj kántor igyekezne túlharsogni egy rezesbandát, vagy asszonykórust. A prédikátor igazából nem pap. Az arcáról, egész lényéből sugárzik, hogy egyszerűen hülye. A fogalom orvosi, pszichiátriai értelmében. Látszik rajta. Szegény – elmebeteg. Klinikai eset, talán zárt osztályra való. Néha babogva megereszt valamit, aztán visszazökken szokott papi szerepébe. Szájas ékesszólásában mégis van valami megindító. Nem koldul. Teszi a dolgát. Hinti az igét a körülötte iparkodó járókelőknek. Holtak között egy eleven.

Megálltam. Figyelni kezdtem a tömeg, a mellette ellengedezők reakcióját. Az önjelölt prédikátor pedig senkivel nem törődve tovább kiabálta másvilági intelmeit a késő őszi, vörhenyes anyajegyű levegőben. Egy csinosan öltözött, hosszú lábú halott lány kuncogva bújt hunyt udvarlója mellkasához, és a fülem hallatára jegyezte meg: „na ne, ez azért így nagyon ciki a mai napon” – utalt a prédikátor szereplésére, meg arra, hogy éppen „black Friday”, azaz „fekete péntek” volt, adventet kiszorító bevásárló nap, akciós nap, a pénz istenének napja, fekete miséstől a közeli bevásárló csarnokban, plázában, ahol a zombi párocska leértékelten hozzájutott halotti kelengyéjének újabb kellékéhez. Egy szép szemfödőhöz, ízlésesen slingelt ravatali párnához, vagy kicsit fényesebb, de igen olcsón vett aranyozott koporsófölirathoz. A halott szerelmesek súlytalanul libegtek tova a kandeláberek kivégző osztagú sorfala felé. Mások, ezrével halotti díszleteiket szatyrokban, táskákban cipelők, magukban pókháló fátyolt öltögető kísértetek, férfiak és nők vegyesen, pillantásra sem méltatták. Merev, hulla tekintetük helyén is ezüstpénz csillogott. Rezzenéstelenül, pislogás nélkül siklottak odébb. A fekete péntek repedt harangszavát hallották csak, az utcán misézőét nem. Mindet a saját másvilági ügye, a fekete hétvége gyűjtögető kényszere kínozta, kakasszóig. Kódorgó éji pille módjára szállingóztak el a kimúlt lelkek, a prédikációjába feledkezett mellett. Csupa hűdött szívébe kapaszkodó, csomagokkal fölpakolt, túlvilágról szalajtott figura, akik akkor és ott egyetlen koppanással haltak meg mindörökre, megmásíthatatlanul. A bádog vízelvezetők könyökcsövei kék levegő ízét lihegték elő, s a lábam alatti csatorna öntött vas fedőlapjába vésett hatos szám mintha fonnyadtan mosolygott volna. Pár, odaátról itt felejtett szellemalak lelassult előtte ugyan, sőt, volt egy idősebb, érezhetően jó lelkű, szőrös gallért és ridikült viselő néhai asszony, aki tán egy rövid, kérdő fohászra meg is állt előtte. De aztán ő is tovasuhant, mint a többi, méltóságát veszejtett lidérces alak, akik szárazat nyelve, esténként a város utcáin, közterein bolyongva képtelenek egykori fűszeres, élő, emberi vérüket lüktetőn tudni ismét.

A hülye pedig mondta a magáét, lapos, macskaköves szószékén, és az olcsó temetői mécses satnya dicsfénnyel keretezte be a sziluettjét. Meglökött valami. Muszáj volt jegyzetelnem. Ceruzacsonkot kotortam elő, és bár a dermedt balomból csak ákombákomokra futotta a kockás noteszbe, itthon nem kellett sokáig studírozom a szavakat, mert az a szöveg bennem maradt. Most látom csak, mekkora igaza van, amikor ilyesmiket mondott az agyalágyult utcai szónok: „mert Ő nem kényszeríti az erkölcsöt senkire, nem tanítja azt, csak embereket talál hozzá, alkot és föltámaszt, ahogy marasztalja az időket. S az emberek így sem tanulnak belőle, nem tanulnak a múltból, a történelemből, de még abból sem, ami velük megesett…”
Vajon honnét lehet ennek az elmebetegnek ez a higgadt szemlélete? Ugyan, melyik század részeges filozófusa éledt újjá benne? Ki volt az, aki ennyi terhet magára véve kardoskodott, ekkora lendülettel hadakozott a másikért? Miféle szerető kezek tapogatták bele a meleg lelket, fekete péntekeken is mások megváltásának reménytelen küzdelmét?

Álltam ott, vigyázatosan, megszeppent alázattal, nyakamban torokszorító hurokkal. 

A hajukat nyesett fák koronáján át a város durva fényei szennyezték az eget. Nem engedték látni a csillagokat, pedig most szívesen rájuk néztem volna, ha már a Nagytemplom bizánci kékre mázolt felhőképeit látni nem láthatom. Aztán az utcai kerge pap virsliszerű ujjhegyeit egymásnak illesztette, és ájtatos hangon, leereszkedőn kántálta a búcsúzó formulát. „A szentmise véget ért, menjetek békével!” Ámen – motyogtam öntudatlanul, és vártam volna, hogy a csontrepesztő hidegben, jócskán este kilenc körül, a befejezett mise után a bolond összepakol, és odébb áll. Ehelyett megsemmisülten konstatáltam: esze ágában sem volt abbahagyni.
Az ördög valahol fölvinnyogott, a szentély kárpitja meghasadt, és a feketeségbe csomagolt pénteken is jéghideg rózsavíz illata terült szét a szutykos városon, amikor a habókos prédikátor belekezdett a litánia énekébe: „Uram irgalmazz, uram irgalmazz…”
Lehetetlen volt nem vele énekelni: „Krisztus kegyelmezz, Krisztus kegyelmezz.” 

                                                    Pk