MARTIN ÉS A KUTYA

Illusztáció (internet)

Róla még nem szóltam, pedig ugyanolyan szereplőjévé lépett elő az életemnek, mint a lábatlan gazdája, aki bár jelen van, többé már soha nem léphet sem előre, sem hátra, mert a sors elvette tőle az egyik lábát combtőből, s tolószékéből csak egyszer sikerül majd ellépnie. De mindannyian azt reméljük – a kutya is, meg én is, és valahol Martin is bízik benne -, hogy ez nem hamarosan fog bekövetkezni. Legalábbis nem a jövő héten.

Martin kutyája a pad alatt lakik. Műanyag ételhordó tányérkában (alighanem saláta lehetett benne), most víz van. Az a kutyáé. Martin, amit eszik, azt szokott vetni neki. Közös koszton vannak. A kutya nem sovány, de nem is hasonlít a többi, rendes emberek által nevelt rendes házi kedvencre, akikre ilyentájt már helyes mellénykét adnak az őket rendesen sétáltató gondos gazdáik. A legnyiszlettebb pórázos patkányon is vadonatúj utcai pruszlik virít, csillogó biléta, aranyos kis csöngő a nyakukban, gondolom azért, hogy ha bagoly vinné el őket, lehessen hallani melyik irányba hussant el velük a belvárosi éj sötétéjében. Martin kutyája nem ilyen kockacukron nevelt, pedigrés nyavalya.

Meghatározhatatlan fajtájú, inkább középtermetűtől kisebb egy számmal. A színe, mint a mamáék nappali szobájának a szekrénye, barnás cirombás. Spicces a pofája, lehet benne egy adagnyi foxi vér, meg talán tacskó: de ezt most hadd ne kelljen esküvel bizonyítani! Egészen különös az eb füle állása. Az egyik kajla, lóg neki féloldalasan, mintha ezzel is a gazdájára igyekezne hasonlítani, aki szintén féloldalas immáron, a maga módján, szegény. A kutya másik füle hegyesen mered a novemberi semmit morzsoló levegőbe. Olykor körbefordul az álló fülkagyló, de a kutya nem szívesen kel föl a pad alól, az aszfaltra leterített rongydarabjáról. Egy valaha gyermekeknek szánt béléses kiskabát, dzseki a vacka. Kislányé lehetett, mert rózsaszín, csak már nagyon szutykos. Jó ideje használhatja a kutya. Mondta Martin mikor szóvá tettem, hogy most még nem, de decemberre tervezi, hogy kikukáz, keres egy másikat, még vastagabb, téli rongyot a kutyának. Talán Mikulásra megkapja, szívta a csikkjét Martin, s ahogy ránézett a kutyára, az illedelmesen billentett a farkával. 

Eldöntött tény tehát, hogy a kutya új fekhelyet fog kapni. Csak idő kérdése. Martin soha nem pöröl a kutyával. Arca ellágyul, mikor lenéz a pad alá. Ilyenkor szilaj, ördög karmizsálta, koravén, ráncos arcán valami elégedett mosolyféle jelenik meg. Éppen alig észrevehetően, a borostás szája szegletében. Emberivé válik az arca. Megszépül. Még a legmagatehetetlenebb ember is tud szeretni. A szeretet, a ragaszkodás emberi tulajdonság. Is. De leginkább a kutyák erénye és mindazon állatoké, akiknek romlatlan lelkületüket azért csodáljuk, mert velünk ellentétben őket a Jóisten a saját örömére teremthette, míg minket inkább a bánatára, hogy annyi bajt csinálunk egymásnak, hogy ennyire nem tudunk vigyázni a másikra, azok lenni, amit Ő szeretett volna.

Ilyentájt különös csömör ül a városi tekintetekben. Unalmas és felháborító események történnek, gyors egymásutánisággal. Émelyítő keddek kezdődnek majd végződnek. És se Martinra se a kutyájára mindez nem hat. A korcs fekszik a szappan színű, koszos gyerekholmin. Amaz meg ül a tolókocsijában, gubbaszt ott, mint egy kikirics sárga mellénybe öltöztetett borzasztó méretű fekete holló. Válla közé húzott fejjel, kapucnisan bámulja az eszelős zűrzavart, a civilizációnak mondott hisztérikus demonstrációt, ahogy a város önmagára sem figyelve ostoba, barbár erőszakossággal őriz valami bolondos akusztikájú, kiszámíthatatlan ütemű hangzást, szagtalan közterekbe csomagolt mikrovilágot, felöklendezve belőle a föld gyomrából előbukkanó táskás, szatyros embereket, akiknek a fülükből legtöbbször zsinegek, drótok folynak ki és a zömük magában beszél, hogy hallani a legintimebb dolgaikat is: mit enne vacsorára, hová viszi a bort, mennyire volt aggasztó az a múltkori számla és milyen jó, hogy maradt pénz, mert most különben mi lenne? Pénz, pénz, pénz. Az az alfa és az ómega. Mindnek. Kivéve Martint és a kutyáját. Martin soha nem emlegeti a pénzt. Nincs neki, és kész. Fölösleges arról beszélni, ami nem létezik. A kutya sem szól soha. Ugatni még egyszer sem hallottam, noha lehet hangja, tudhatna vakkantani egyszer-egyszer, attól hogy egy hajléktalan ebe.

Mégis: mit is szólhatna a jámbor? Hisz házőrző gyanánt – ház, lakás híján – nemigen van szerepe. Ahhoz túl sok járókelőt lát, hogy nagy ritkán megmorogjon valakit, aki netán támadólag, rossz szándékkal akarna Martin irányába fellépni. Ugyan ki lenne az a balga, aki egy rokkant nincstelent szemelne ki rablás céljából? A kutya tehát munkanélküli. Fekszik naphosszat a pad alatt. Ha esik, arra az időre begördülnek a buszmegálló plasztik teteje alá és kivárják, míg a nedves szelek a vihartól vemhes levegőből eltrombitálják az esőfelhőket. Szenvtelenül nézik az utcák forgalmát, néma egyetértésben láttamozzák a történteket, a sok pénze után szaladó kétlábút, a velük csurig tömött esti járdát, ami telis-tele van folyton sertepertélő, nyögve sóhajtozókkal, ügyükbe feledkezett, boldogságukat reménytelen intenzitással kereső polgárokkal. Biztos pontok ők ketten a bizonytalanságban. Martin kerekes székébe kötötten, a kutya a pad alatti rongydarabján. Nem tudjuk, mi járhat a kutya fejében. Aiszóposz, Phaidrosz, de még La Fontaine is – akik a legszebb állat történeteket írták - csak sejthették. Anatole France-nál a kutya egy szatirikus filozófus.

Martin kutyája szőlőszínű szemével bandzsít. Ferde világunkat nézi, látja.
Neve nincs neki. Úgy hívják: kutya. Teljesen olyan, mintha ember lenne.

                                                              Pk