MARTIN LÁBA

Vermes Tibor fotója

Ahogy Füst mondaná, "lelkem nagyobb nyugvása végett": amikor kijöttem a kórházból, találtam magamnak egy csehót. Betértem. Muszájjá vált meginnom valamit. A tetovált csaposnő meleg kutyaszemekkel nézett rám, mert vasárnap délelőtt volt. Számbelileg csökött ilyenkor a vendégsereg. Megvigyázott az a nő. Becsült. De én csak egy korsónyi szűretlent kértem tőle. Nyers, mohó mozdulattal kaptam föl a kriglit, és gördítettem le a torkomon a tartalmát. A helyzet miatt. Vis maior.

Martinnak a másik lábát is levágták.

Tudtam, hová megyek. Vettem előtte narancslét, egy fürt banánt meg egy magazint. Legyen mit ennie és olvasnia. A 212-es szobában feküdt, fönt a másodikon, szóltak a portán. Rajta volt a listán, leböngészte róla a szemüveges néni. Beengedett, a saját kontójára, holott nem tudtam igazolni, hogy a páciens hozzátartozója lennék. Nem is voltam. Akkor is. Mehettem. Föl a félemeletre, a lifttől balra kellett nézni, követni a falra festett olajos csíkot. A folyosón vegyszerek, meg enyhe húgyszag érződött. Az ablaktalan, csempés átjárónál óvatoskodva, majd jobbra kanyarodva találtam meg a szobaszámot. Sok más pizsamás lábatlannal együtt feküdt a kórteremben. Köztük egy kétlábú öregemberrel, akinek majd eztán nyiszálják le – ezt kicsit később tudtam meg.
Martin halottsápadt volt.
Borostásabb, mint valaha. Beesett arca medrében ült a szeme, s a vértelen ajka kicserepesedetten biggyedt alá. Rég nem itathatták. A figyelmemet elkerülte, hogy a ráterített pokróc deréktól lefelé egyáltalán nem homorú. A szomszéd ágyon fekvő kolléga biccentett a fejével: "ennek se maradt meg a másik" – mondta, és nem volt semmi lenéző, lesajnáló káröröm a hangjában, inkább csak a közlési vágy mondatta vele, mert meg akarta osztani az információt valakivel. Akárkivel. Velem.
A második emeletről nézve szép erdős részre lehetett látni, amire a borús idő hozta fellegek rákönyököltek. Szutyok pára rakódott az ablakpárkányra és a sötétítő függönyök akasztott nagymamaként lógtak a plafon alól. Hatan feküdtek a kórteremben. Martin balkézről vetten, a sarokban volt kinyújtva.
Állami pizsamát viselt, világoskéket. A zsebe fölött számozottat, merthogy Martinnak mostanában nem akadt saját pizsamája, lévén, hogy hontalalnkét tengette az életét. Amikor lefeküdt, akkor is csak ruhástul ücsörgött a tolószékében. 
Lekuprodtam hozzá. Kitettem a dzsúzt, az újságot és a banánt. A motoszkálásomra kinyitotta a szemét, rám nézett, és azt mondta: "ne zavarjon doktor úr, van elég bajom." Nem ismert meg. Talán a gyógyszerek miatt. Aztán visszaaludt.

A koldusszegény lábatlan immáron sosem fog fölállni. Nem lesz még egyszer 190 centiméteres, akárhogy szeretné.

Az ablak párkányára dermedetten ott volt egy légy. A napnak fénye sem melegítette már. Úgy illett a hideg bádoghoz, mint rózsa a leveléhez. Gyorsan elhordtam magamat a kórházból, ki kellett mennem a levegőre.


                                                          Pk