NAPLÓ – 84.

                                                                                                    Sz.J.-nak ajánlva

"Kienged a tél dermedt kedélye. Szemlátomást nap süt az átellent lévő tűzfalra. Ráfér. Most a fönti fény világolja be langymelegen az évszázados malterba ágyazott téglákat, amik tegnapelőtt még nyomott lélekkel, egymáshoz préselődve dideregték végig a januárt. Az ablakon kitekintve látom őket. Olybá tűnnek a téglák a málló vakolat foltjaiban, akárha riadt nyájat alkotnának, egy deformált karámba zárva. Csupa kiégetett, agyagvörös birka.

Kijjebb, a platánok koronáján túl a szögletes kürtők hatalmas füstöket eregetnek fölfelé, sötétebb kékre festvén az eget, ráterelvén egy galambrajt a felhők aljára. A galambok ezüstösek. Egy-egy pöttyként hatnak csupán. Van közöttük néhány városi strasszer. Zömmel mégis inkább keverékek. Láttam egyet a minap. Karikás, buta szemmel kóválygott, körkörösen tipegve, ahogy ezek szokták. Szétázott kenyérbelet csipegetett a beton járdán, a szégyentelen. Akkora volt, mint egy kisebb tyúk. Kövéren, elhájasodva, minden félelem nélkül kapkodta fel a piszkosfehér, pépes falatokat, ügyet sem vetve a járókelőkre. Pedig néha majdnem ráléptek.

Odahaza nincs ilyen gyengéket zsibbasztó látvány. A kanizsai galambokért jótállok, ámbár azokat sem szerettem agyon soha. Kelletlenül vakargattam az orrom, ha csapatostul megjelentek és a gőzpárás trágyadombra telepedtek. Nemigen vetettem ügyet rájuk. Csak a kutyák kapdostak értük. Szerencsés esetben – ami a galambnak nem tűnhetett akkora mázlinak – az udvar és a környék tele lett galambtollakkal, mintha párnaciha szakadt volna szanaszét. Pedig csak egy purcli bambulhatott el, s akart megkésve szárnyra kapni. Ilyenkor a kutyák ünnepélyes arcot öltöttek. A vizsla úgy járatta rajtam mazsola színű tekintetét, hogy kénytelen voltam megdicsérni.

A galambot nem sajnáltam. Akit a Jóisten egy fillérre teremtett, az csinálhat bármit, sose lesz belőle kétfilléres valaki. Ám akit a gondviselés kegyelmébe fogad, az még egy korhadt, foghíjas deszkahídon is arany karikagyűrűt fog találni.

Egy ideje azonban hátba ütöget a gondolat: mi van a verebekkel? A mi verebeinkkel. A budzsáki Kisbolt szomorúfűzén, meg a Didó Bandi háza előtti gizgazos surjában, a lecsonkolt bodzabokrok között százával lehetett hallani őket. Az az elvadult placc igazi tejjel-mézzel patakzó országa volt a verebeinknek. Ott adták az urat. Az Első Hosszú Sor, az egész utca jókedvük fényes zománcáról verte vissza a messze halló csivitelésüket. Azokban a bokrokban a veréb társadalom fölosztott grádicsain ücsörögtek a kis madarak. Fölül a király, egy fölborzolt tollú, öreg bakveréb. Alant a beosztottak. Jó dolgukban diskuráltak. Vagyonban gyarapodni nem akartak. Hisz még azt sem tudták elkölteni, amijük megadatott. Egy testük volt, ám sok titkuk lehetett. Épp mint nekünk, embereknek.

Néha, nem ártana verébnyi ésszel tekinteni a világra. Röppenhetnénk minden gond nélkül ide-oda. Akár a világ végére is, ami ott van nem messze, a Hosszú Sor végén. Kistemetőnek hívják. Embercsontokkal van bevetve, s árvácskák meg nyárelőn pipacsok rengetege nyílik ki kertjének fekete földjéből. Semmiféle kinccsel nem vehető rá egyetlen piktor se, hogy azt hűen megfesse. Azon a pipacstengeren mindössze a szem pihenhet, szelíden. A rőt hullámok között félszázados, meg még régebbi fejfák teteje kandikál ki. Végigbúvárkodni a környéket mégsem lehet, mert nem olyan tenger az, mint a közönséges sós vizek. Ott csak a szív tud alámerülni. Le, Viktória nénémhez, nagyanyám körösztanyjához: például. Vagy a harangláb tövéhez: ha eszembe jut az évente egyszeri kongatása, még most is hálával veszem le a kalapom. Szerteszéjjel homokkő körösztök morzsálódnak a szélben. Némelyiken avítt fotó. Tojásdad portré egy emberről. Már a nevét is elkoptatta az eső. Bőven szokott záporozni a temetőre. Eső is. Meg más is.

Olvastam valahol: a török sírok szélén a kő keretek sarkain mesterséges mélyedések vannak. Az esővíznek vájták ki, hogy a temető madarai azokból oltsák szomjukat. Szép szokás. De nálunk van elég víz. Pocsolya, folyó, kanális meg tó is. A tükrükben reggelente fürdenek a kanizsai fellegek. Attól olyan tiszta mifelénk az égboltozat.

Egymás mellé pakolja az idő az emlékeket. Összemossa mindet, szomorgó vegyületek gyanánt. Mégis ellenállhatatlanul szárnyal a lelkem, a szűkre mért közökön, a város fölött. Együtt a huzattal, együtt a verebekkel."   

          Pk

Veréb

A Veréb

A Veréb

"Már minden tőrömet lehoztam,
ma elhagyom cseles tanyám.
Amit kalitkáimba fogtam, 

azt is mind elbocsátanám."

 

Pörzsölt, égetett elevent és holt dolgot a vasárnap déli nap. A falut átszelő út hebehurgyán kanyargott.

Egyedül volt.

Bocskorjának talpa alatt kavicsdarabok és por csikordult. A rajzoló dühödten rúgott odébb egy lapos követ. Levert volt, kedvetlen és izzadt. Hátára tapadt ingén jókora foltban ütközött ki a só.  

Testileg megviselte az ücsörgés. Egész délelőtt egy kényelmetlen, billegő széken kuporogva rajzolt. Ugyanakkor érezte, hogy szellemileg is kiürült. A folytonos koncentráció, a külvilág hatásait kizáró odafigyelés igyekezete semmihez sem hasonlítható fáradtságot eredményezett. Arcokat, ismeretlen embereket az utcán lerajzolni nem könnyű. Az ötödik-hatodik portré után abba kellett hagynia, bár legalább még annyian vártak rá. A rajzoló pontosan tudta, hogy amikor kezében remegni kezd a ceruzacsonk és gyöngyöző homlokáról jóvátehetetlen módon, kitörölhetetlenül a papírra hullik az első verejtékcsöpp - ami nedves pacaként beleissza magát a képbe és kéretlen vízjelként árulkodik kontárságról, erőlködésről - , akkor kell gyorsan véget vetni a munkának. Mert a lemerülés, elfogyás, szenvedés már facsarni kezdi belőle az erőt, és azt a a fajta készséget, amivel megajándékozta az ég, és aminek elherdálása  goromba visszaélés a világgal és végső soron önmagunkkal szemben.

Csak a tikkasztó nyár tücsökkórusa zizegett.

A rajzoló árnyéka a talpa alá szorult.

Csűr

Először nem vette észre, hogy követi. Csak amikor mellépöndörült, akkor látta meg. Nem szólt hozzá.

Ballagtak ketten fölfelé, a kaptatón. A rajzoló nagy, laposakat lépve, a Veréb meg aprózott, fürge szökelléssel.

A Veréb mindene kicsi volt. Aprón és barnán tengődött. Pálca-vékony lábain két-három számmal nagyobb nyűtt szandáljai laffogtak. Sötét koszkeret parányi körmei alatt. Fénytelen, csontsovány vállát verdeső fekete hajában lila csatocska. Mondták róla, hogy vigyázat: még tetves is! A hét-nyolc éves forma cigány kislány árva volt. Szülei elhagyták. Anyukám meghalt – szokta mondani, ha kérdezték. De igen ritkán kérdezték. Ráhagyták. Legyintették.

Akinek semmije sincs, még a szülő anyjának se számít, annak nem kell, hogy lesse, várja mások érdeklődését. A Veréb kegyelemkenyéren élt. Nemigen szerették, mert ha megszólalt, többnyire butaságot mondott. Fejhangon, nyújtva beszélt, mintha mindig csudálkozna valamin. Lében kanál volt, megjelent, ahol csöngettek, lábatlankodó teremtésként hessegette a falu népe. Minden mozzanat újdonság volt neki, percnyi ráeszmélés a körülötte kavargó színdarabra. Maszatos arcán piros kis foltként csücsörödött szája és bogárszemei fölött fogyó hold sarlója volt szemöldökének íve.

A rajzoló tudta, hogy mi fog történni és nem is csalatkozott.

Némi tűnődő hallgatás után - ami nála a lehetséges következmények fölmérése volt -, a Veréb a maga szokott szemtelen módján megkérdezte a rajzolót, hogy őt mikor „írja majd le egy képre”, úgy mint a többieket? Így kérdezte. Szimplán. Se bevezető, se kérem szépen. Nem kért elnézést a zavarásért, bocsánatot, amiért kérdezni mert. Azt se mondta, mint mások teszik oly idegesítően, oly álságosan, hogy „mikor tetszik lerajzolni?”
Egyszerű volt, mint a madarak. Egyszerű, akár egy veréb.

Hajában sörkék voltak, kopott csat. Szemében meg sóvár fény parazsa.

A rajzoló számított a kérdésre.

Csak arra nem számított, ez az önmagára sokat adó, érzékeny lelkületűre hangolt rajzoló; ez a belső értékeit féltve vigyázó; ez a jóindulatúnak hitt ember, hogy akkor, az abban a pillanatban belőle kirobbanó indulat, düh és gőg ilyen kegyetlen módon söpri el maga mellől a Verebet.
A válasz csattanó akkordja úgy hullott a csittszentiváni poros útra, mint egy vériszamos kézből elhajított tagló.

A Veréb ijedten rebbent el tőle. Iszkolt visszafelé, Panit irányába.

Jó ideig állt még bálványként a rajzoló.

Bicikli csöngője riasztotta föl.

Aznap délután és este újból féltucatnyi portrét készített. Ünnepelt körülötte a falunap sokadalma. Szólt a térzene, ökröt sütöttek. A tömegből, a háta mögött elismerő hangok hallatszottak. Dicsérték, kapott szép szót - eleget. Akiket jól-rosszul megörökített: egyre köszönték a rajzokat.

Nem érdekelte.

Mert a rajzoló mindvégig valami mást remélt.
Kereste szemével a madárcsontú cigány lánykát. Fölkapta fejét, ha hallani vélte a tolongó népség között a jellegzetes csiripelő hangot. Bizakodott, hogy a lassan alászálló estében megpillantja a Veréb törékeny alakját, karéj kenyérrel piszkos kis kezében. Hogy mégis lerajzolhassa, gyengéd vonalakkal majd „képre írhassa”, és utána fagylaltot vehessen neki. Hogy elmondhassa a magányos, réti virágszálként szegénységben növő kislánynak, mennyire szégyelli magát és mennyire bántja, ami megtörtént. Hogy időnként szánalmas, csúnya dolgokat fogunk fölnőttként megtenni. Hogy teljesen váratlanul, az életünk zökkenőin gyengék és nevetségesek tudunk néha lenni. És akkor talán a Veréb is majd nevetni fog, csipogón, vékony hangján és vele együtt kikacagható lesz a nagyvilág csak úgy, mint mi emberek. Számtalan bűnünkkel és ostobaságunkkal együtt leszünk talán majd jók, szerethetőek és boldogok.

Késő éjjel csitult el a mulatság. A telihold erős, vajas fényében bogarak, éji lepkék rajzottak. Üres műanyag poharak fehérlettek szanaszét, és az ökörsütés kihunyó parazsa gőzölve párállt a rászálló harmattól.

Jóllakottan szuszogott a falu. A szoros szemhéjú házak kürtőin az álmok fonala lengett fölfelé.

A rajzoló a református templom küszöbén ült és várt.  

Ám a Veréb többet nem mutatkozott. Máshol járt, másfelé vethette a sorsa.

Csak a hunyorgó zsarátnok világította a sötétet.

Pósa Károly

Csittszentiván - Mezőpanit