Cigány ló - tus, grafit, kréta

A Veréb

"Már minden tőrömet lehoztam,
ma elhagyom cseles tanyám.
Amit kalitkáimba fogtam, 

azt is mind elbocsátanám."

 

Pörzsölt, égetett elevent és holt dolgot a vasárnap déli nap. A falut átszelő út hebehurgyán kanyargott.

Egyedül volt.

Bocskorjának talpa alatt kavicsdarabok és por csikordult. A rajzoló dühödten rúgott odébb egy lapos követ. Levert volt, kedvetlen és izzadt. Hátára tapadt ingén jókora foltban ütközött ki a só.  

Testileg megviselte az ücsörgés. Egész délelőtt egy kényelmetlen, billegő széken kuporogva rajzolt. Ugyanakkor érezte, hogy szellemileg is kiürült. A folytonos koncentráció, a külvilág hatásait kizáró odafigyelés igyekezete semmihez sem hasonlítható fáradtságot eredményezett. Arcokat, ismeretlen embereket az utcán lerajzolni nem könnyű. Az ötödik-hatodik portré után abba kellett hagynia, bár legalább még annyian vártak rá. A rajzoló pontosan tudta, hogy amikor kezében remegni kezd a ceruzacsonk és gyöngyöző homlokáról jóvátehetetlen módon, kitörölhetetlenül a papírra hullik az első verejtékcsöpp - ami nedves pacaként beleissza magát a képbe és kéretlen vízjelként árulkodik kontárságról, erőlködésről - , akkor kell gyorsan véget vetni a munkának. Mert a lemerülés, elfogyás, szenvedés már facsarni kezdi belőle az erőt, és azt a a fajta készséget, amivel megajándékozta az ég, és aminek elherdálása  goromba visszaélés a világgal és végső soron önmagunkkal szemben.

Csak a tikkasztó nyár tücsökkórusa zizegett.

A rajzoló árnyéka a talpa alá szorult.

Csűr

Először nem vette észre, hogy követi. Csak amikor mellépöndörült, akkor látta meg. Nem szólt hozzá.

Ballagtak ketten fölfelé, a kaptatón. A rajzoló nagy, laposakat lépve, a Veréb meg aprózott, fürge szökelléssel.

A Veréb mindene kicsi volt. Aprón és barnán tengődött. Pálca-vékony lábain két-három számmal nagyobb nyűtt szandáljai laffogtak. Sötét koszkeret parányi körmei alatt. Fénytelen, csontsovány vállát verdeső fekete hajában lila csatocska. Mondták róla, hogy vigyázat: még tetves is! A hét-nyolc éves forma cigány kislány árva volt. Szülei elhagyták. Anyukám meghalt – szokta mondani, ha kérdezték. De igen ritkán kérdezték. Ráhagyták. Legyintették.

Akinek semmije sincs, még a szülő anyjának se számít, annak nem kell, hogy lesse, várja mások érdeklődését. A Veréb kegyelemkenyéren élt. Nemigen szerették, mert ha megszólalt, többnyire butaságot mondott. Fejhangon, nyújtva beszélt, mintha mindig csudálkozna valamin. Lében kanál volt, megjelent, ahol csöngettek, lábatlankodó teremtésként hessegette a falu népe. Minden mozzanat újdonság volt neki, percnyi ráeszmélés a körülötte kavargó színdarabra. Maszatos arcán piros kis foltként csücsörödött szája és bogárszemei fölött fogyó hold sarlója volt szemöldökének íve.

A rajzoló tudta, hogy mi fog történni és nem is csalatkozott.

Némi tűnődő hallgatás után - ami nála a lehetséges következmények fölmérése volt -, a Veréb a maga szokott szemtelen módján megkérdezte a rajzolót, hogy őt mikor „írja majd le egy képre”, úgy mint a többieket? Így kérdezte. Szimplán. Se bevezető, se kérem szépen. Nem kért elnézést a zavarásért, bocsánatot, amiért kérdezni mert. Azt se mondta, mint mások teszik oly idegesítően, oly álságosan, hogy „mikor tetszik lerajzolni?”
Egyszerű volt, mint a madarak. Egyszerű, akár egy veréb.

Hajában sörkék voltak, kopott csat. Szemében meg sóvár fény parazsa.

A rajzoló számított a kérdésre.

Csak arra nem számított, ez az önmagára sokat adó, érzékeny lelkületűre hangolt rajzoló; ez a belső értékeit féltve vigyázó; ez a jóindulatúnak hitt ember, hogy akkor, az abban a pillanatban belőle kirobbanó indulat, düh és gőg ilyen kegyetlen módon söpri el maga mellől a Verebet.
A válasz csattanó akkordja úgy hullott a csittszentiváni poros útra, mint egy vériszamos kézből elhajított tagló.

A Veréb ijedten rebbent el tőle. Iszkolt visszafelé, Panit irányába.

Jó ideig állt még bálványként a rajzoló.

Bicikli csöngője riasztotta föl.

Aznap délután és este újból féltucatnyi portrét készített. Ünnepelt körülötte a falunap sokadalma. Szólt a térzene, ökröt sütöttek. A tömegből, a háta mögött elismerő hangok hallatszottak. Dicsérték, kapott szép szót - eleget. Akiket jól-rosszul megörökített: egyre köszönték a rajzokat.

Nem érdekelte.

Mert a rajzoló mindvégig valami mást remélt.
Kereste szemével a madárcsontú cigány lánykát. Fölkapta fejét, ha hallani vélte a tolongó népség között a jellegzetes csiripelő hangot. Bizakodott, hogy a lassan alászálló estében megpillantja a Veréb törékeny alakját, karéj kenyérrel piszkos kis kezében. Hogy mégis lerajzolhassa, gyengéd vonalakkal majd „képre írhassa”, és utána fagylaltot vehessen neki. Hogy elmondhassa a magányos, réti virágszálként szegénységben növő kislánynak, mennyire szégyelli magát és mennyire bántja, ami megtörtént. Hogy időnként szánalmas, csúnya dolgokat fogunk fölnőttként megtenni. Hogy teljesen váratlanul, az életünk zökkenőin gyengék és nevetségesek tudunk néha lenni. És akkor talán a Veréb is majd nevetni fog, csipogón, vékony hangján és vele együtt kikacagható lesz a nagyvilág csak úgy, mint mi emberek. Számtalan bűnünkkel és ostobaságunkkal együtt leszünk talán majd jók, szerethetőek és boldogok.

Késő éjjel csitult el a mulatság. A telihold erős, vajas fényében bogarak, éji lepkék rajzottak. Üres műanyag poharak fehérlettek szanaszét, és az ökörsütés kihunyó parazsa gőzölve párállt a rászálló harmattól.

Jóllakottan szuszogott a falu. A szoros szemhéjú házak kürtőin az álmok fonala lengett fölfelé.

A rajzoló a református templom küszöbén ült és várt.  

Ám a Veréb többet nem mutatkozott. Máshol járt, másfelé vethette a sorsa.

Csak a hunyorgó zsarátnok világította a sötétet.

Pósa Károly

Csittszentiván - Mezőpanit

  

Ibolya

2012. július 6.

"A mennyezet itt négy boltívre válik,
Úgy hajlik mélyen, virrasztóan reám.
Észak, kelet, dél és nyugat felől
Négy kő-angyalszárny őrzi a szobám."

Ibolyától sokan tartanak.

Főleg azok, akik még nem tudják, vagy már nem akarják megérteni a világot.

Ibolya többnyire feketében jár. Deres, ősz hajának fonata inas hátára símul. Kortalan ráncaiból egy székely asszony életének történetét rajzolta meg a Teremtő. Cirkalmasan, szeszéllyel írt az égi Úr, akárki olvashatja. Dióbarnára cserzett arcán Ibolyának világít a tekintete. Szeme, mint két, tiszta vizű hegyi tó.

Az ősei mind-mind javasemberek voltak, és Ibolya megörökölte tőlük a látó képességet, a titkok titkait, a recepteket és a gyógynövények csodatévő tulajdonságainak ismeretét csak úgy, mint a leszögecselt, lakattal őrzött székely sorsot.

Errefelé Csittszentivánon, a nyárára kiszáradó Tégyár meg a Pisti patak mentén vannak igazán jó helyek, ahol - ha az emberfia lehajol a burjánzó vadvirágok közé - , bizonyos hogy gyógyírt talál testének bajaira. Itt a füvek illata szagossá teszi a hajnalokat. Kora reggel kicsi, borzas lovak trappolnak a gumikerekű vendégoldalas kocsikba fogva, négy vasalt lábuk szaporán csattog a köves, hegyi úton, és a bogárhátra pakolt hosszú szálú füvön többnyire a gazda  kisfia szokott ülni, aki a kaszától átsütött tenyerét lapogatja. Ezen a vidéken a hereföldeken már a harmadik kaszálást is bevégezték.
Amikor a Vásárhelyt karéjba ölelő csúcsok mögött lassú ébredéssel előbukkan a nap első sugarának bíbor pírja, a portákon fejni kezdenek a parasztok, mert a gulyának mennie kell. Ez a törvény, mióta az idő létezik. Mélán, bóklászón indulnak a marhák a legelő lankáira, hogy alonyattájt maguktól visszaballagjonak az istállóba.       

A falu nem nagy. Alig másfélezer lelket számlál.
A lakosainak zöme székely-magyar, akik között tucatnyi román és cigány család húzza meg magát.
Közel a város, értik a román szót is. Jobbára azok is beszélnek magyarul. Akarat kérdése csupán. Minden esetre a boltban, az utcán, a hivatalban és a köznapi érintkezésben egyaránt hallani ezt is, azt is. Így van ez rendjén. A kocsmában magyar és román teljesen egyformán sózza a sörösüveg száját, az asztalról le sem cserélt, csak időnként hozzátöltött sós tálkából csippentve.

Furcsa ám itt lenni!
Már nem számolom, mennyiszer nyilall belém a fölismerés, hogy vannak a világnak szögletei, ahol ugyan az a melegség járja át a szívünket, mint odahaza. A görcs botjára támaszkodó kendős nénit a Tóparti Közök bármelyikében láttam már. Azokon a fák hűsében tespedő, üléstől fényesre kopottra csiszolt kispadokon meg bandázó kanizsai földijeimet vélem fölfedezni. Míg magyaráz egy bácsi, mutatja az utat, meghatódok a széles mozdulatain, bütykös, erezett keze röpködésén, mert öregapám levegőbe írott gesztusai köszönnek vissza rám több mint félezer kilométer és két évtized távolából.
Az út menti fák levelein úgy ül meg a por, mint a Járásra tartó dűlő jegenyéin, és a hasig érő búzában meglelt őzbak pont olyan kecsesen szökell tova, akárha a Rétben látnám, párálló reggelen, a Cigánylejárót elhagyva, kifelé karikázva, Törökkanizsa irányába.

  
Kimért köszönés jár korán, délben és este. Az ismeretlennek kijáró tisztelet kötelez mindenkit. Gyorsan észrevenni, ha mindez csupán álca volna, az ájult előzékenység hamissága. Ám itt, ezen a környéken az ilyesmi nem járja. Helyette törvény van és élhető rend.
A csittszentiváni iskola százéves falait között nem csak a nyári kánikulától ment kellemesen hűvös lengi be, hanem a székely falusi gyerekek tisztasága, nyíltsága és az itteniek embersége is.
Körös-körül méretes dombok, fekvő nő csípőjének vonalát idéző hullámos lankák, lágyan lekerekített hegyek között éldegélnek hozzánk, Magyarkanizsaiakhoz teljesen hasonló emberek, akiknek örömük és bánatuk is nagyon ismerős számunkra. Helyzetük, tetteik, gondolkodásuk akár a miénk is lehetne, ahogy a jövőjüket firtató kérdésekre adott válaszaikat mi magunk is megfogalmazhatnánk.

De vannak olyan kérdések, amelyekre nem lehet jó választ adni. Olyan kérdés is létezik, amit talán soha nem szabad föltennünk, mert nem illő és hasznos hangosan kimondanunk, amire csak belül, önmagunkban találjuk meg a választ.

Akinek az ilyesmi nehezen megy, az nézzen hosszan Ibolya néni kristály csillámú szemébe. Látni fogja a múltunkat, lepörgetett napjainkat.
Látja majd önnönmagát, pőrén, mintha akkor született volna.
Lelke szivárvány színei fognak lobogni, égni.
Ezután minden bizonnyal meglátja majd az elkövetkező időket is, a jövendőjét, mert Ibolya szeme tükrében nem a mesék igazsága, lidércek, manók és szellemek járják táncukat,  hanem mi magunk leszünk benne, ránk testált sorsunk, boldogságunk, nyomorunk néz majd vissza ránk.

Akkor, abban a megállított, időtlen pillnatban szerencsés embernek hiheti majd magát az, akinek nem sajdul meg a szíve, vagy könnyei között elnézhet valahová, a messzi távolba.

Pósa Károly, Csittszentiván-Mezőpanit