VÍZPARANCSOLAT

 

Véletlenül tudtam meg, hogy ma – február 2-án – van a vízi élőhelyek világnapja.

Mivel Magyarkanizsa és környéke a Tisza, a kanálisok, a bányatavak, a holtágak, a talaj fölötti- és földkéreg alatti vízrétegeken túl még százféle módon kötődik a vízhez, egy-két tiszteletkör erejéig nem árt, ha elgondolkodunk a környezetünkön, önmagunkon.

Abban a szerencsében volt részem, hogy párszor már részt vehettem Dr. Andrásfalvy Bertalan a vonatkozó témát kifejtő előadásain. Andrásfalvy, ez a magas, szikár, cserzett barna bőrű, ősz tanárember maga a megtestesült tudományos bölcselet. Régóta kutatja, tanítja a víz és az ember kapcsolatát. Különösen nagy tudósa a Kárpát-medence történeti vízgazdálkodásának. Olyan meleg szavakkal tudja leírni az ősi, ártéri életforma hasznosságát, szépségeit, hogy a hallgatóság szinte maga előtt látja a hajdanvolt nádi emberek, vízen járók, ártereken, folyamok mellett élők mindennapjait. A professzor úr kétségkívül a kérdéses témakör legnagyobb szaktekintélynek számít. Aki teheti, nézze meg, ha máshol nem, a televízióban föl-fölbukkanó előadásit. Olvasson tőle bármit. Meglátják: az általa vizsgált vízi világot, a vízgazdálkodás hagyományát tőle közérthetőbben, szemléletesebben senki nem írta meg.

Említettem, hogy Kanizsaiként különösen kedves nekünk minden, ami a vízzel összefügg. Nemhiába: mi is vízparti népség vagyunk. Ha valaki idegenbe szakad tőlünk, csak a Tiszát vágyja vissza. Igen. Nekünk a Tisza a kezdet. A gyermekkorunk, a fiatalságunk, az élet. Aki szerencsés, annak a végszó is itt, közöttünk, a Tisza mellett mondatik ki. S bár a folyó erősen zabolázva lett az utóbbi félszáz évben, a medrében sodródó végtelenített időt a jövőben is ugyanígy: csak sejteni fogjuk. Megérteni sohasem.

Ahogy Andrásfalvy professzor úr összes tudós dolgozata is csak halványan fogja visszaidézni azt, ahogyan a kanizsaiak egyenként megélték a Tiszát és az összes vizeinket.      

Dédapám korában még a kanizsai piacon voltak csíkászok, akik csíkhalat, gyékényből fonott kosarat vagy rákokat árultak. Öregapámék a Tiszából ittak, ha megszomjaztak. Apámék generációja a meleg nyarakon még a homokpadok, porondok között fürdőzött, és a folyó titkos helyein óriási kecsegéket lehetett kifogni. Nagyobbacska gyerek lehettem, amikor a Kismuki nyomvonala melletti Köröst, ezt a hatalmas, part alatti nádast, mocsaras részt kezdték homokkal föltölteni.

(Csak a nem kanizsaiak, meg a nagyon fiatalok végett írom: a Kismuki egy keskeny nyomtávú mozdonyocska ősrégi elnevezése. Egyidős a Miska bácsival, ami – vagyis pontosabban: aki – a Zárda szertárában álló igazi, emberi csontváz, s mint olyan immáron több mint százhúsz éve szorongással tölti el a biológia kabinetbe először belépő kisdiákokat. A Miska ismertető jegye, hogy a szegycsontja és a mellkasi bordázata feketére összeégett. Biztos valamelyik akkoriban oskolás Pál utcai fiú a kelleténél nagyobb lángra csavarta a Bunsen-égőt. Élő tanúja tehát a Miska annak, hogy akadhatnak esetek, amikor valaki holtában is megégeti magát. Ha a Miska bácsi a tudománynak, akkor a Kismuki a technika diadalának számított. Ez utóbbi a híres kanizsai agyagot szállító ormótlan, ló vontatta kocsikat váltotta föl. Évtizedeken körösztül pöfögött, sípolt, a csillék apró kerekein gördülő szerelvény. Hordta az agyagbányákból a téglagyárba a matériát. Aztán abból lett tégla, falazó blokk, cserép. Mikor mire volt igény. Zárójel bezárva.)

A IV. kerület északi peremét a Körös mocsara határolta. Mivel Petőfi Sándor utcai gyerekként nőttem föl, nekem hosszú ideig a Körös víztükre jelentette a tengert, az indiánoktól hemzsegő Mississippit, Palicsot, és az észak-amerikai Nagy Tavakat Bőrharisnyástul, csak úgy, mint a halálfejes kalózok által bitorolt Óceánt, meg az összes világtengert. A többi korombélivel, a velem egyívású utcagyerekekkel együtt fedeztük föl a rengeteg nádas rejtelmeit. Volt bunkerunk. Titokban tüzeskedtünk, és amiért harminchat éves koromig nem dohányoztam, nagyban annak köszönhetem, hogy egy bolondos nyári délutánon közösen elszívtunk egy szivar gyanánt meggyújtott nádpákát. Leszokni vágyóknak erősen javallom még ma is.

A Körös záptojás szagú vizében tanultam meg pecázni, ócska bambusz nyélre csomózott damilon, az apám horgászkészletéből lopott kisebbik úszóval. Többnyire dévéreket, napkárászokat, meg bizonytalan eredetű, fajú, osztályú szir-szar pikkelyes valamiket fogtunk. Ezeket a féltenyérnyi izéket csak vajhalnak hívtuk. Ahogy tudom, vidékenként százféle módon nevezik az efféle értéktelen halszerűséget. A macskáknak aztán mindenütt úgyis mindegy.

Rekkenő meleg augusztusokon, ha a víz szintje már a gatyánk korcáig sem ért, kezdődött a kotlázás időszaka. Ki ne tudná, csak egy üres fenekű fazék, lábas, kotla vagy jobbik esetben vödör kell hozzá. Azzal letapogattuk a kanális medrét. Minden lépés után hónaljig a vízben kotonyásztunk, ellenőriztük a tartalmát. Ha fogás volt benne, a derekunkra kötött paprikás zsákba került a ficánkoló hal. A partra érve aztán levakartuk magunkról a piócákat, majd egymás hátát vizsgáltuk át. Egyik kora tavaszon a Kűlyuk nevű átfolyóban hullát talált valaki. Jó hónapos lehetett az oszlásnak indult tetem. Csak a kabátjáról azonosították. Részegen bandukolt, leszédült az útról. Arcra borulva fulladt bele a térdig sem érő vízbe. Akkor egy darabig kerültük a nádas környékét. Azt a szezont kihagytuk. De rá pár hónapra már megint kötésig álltunk a hínáros kanálisban, és kerestük a Loch Nessi-szörnyet, Moby Dicket, Nemo kapitány Nautilusát, és elhittük a nagyfiúknak, hogy a lápi lidércek kék lángját éjfélkor meglátni.

Noha hallani nem hallottunk Thor Heyerdahlról, a híres kísérleti hajózásairól, kicsiben mi is megvalósítottuk, amit ő. Nádból ácsoltunk úszó alkalmatosságot. Dehogy a Kon Tiki expedíció babérjaira pályáztunk! Csak éppen akkoriban futott a magyar televízióban az Onedin család. Minden áldott nyári estén iszapszagúan keveredtünk haza, mint megannyi Hany Istók. Alig győztük magunkat szappannal sikálni.

Aztán fölnőttünk valahogy. A Köröst föltöltötték. A régi tocsogók, kanálisok helyén, ahol egykoron a Pámbok kacsái, libái úsztak százszámra, ahol nádipinty fészket ringatott a szél, meg vízipocok úszott a túlparti üregébe, és ahol teknősbéka-versenyeket szerveztünk – építési területté lett nyilvánítva. 

Azóta proccos házsorokba ékelve, padlásszobás villák előtt tuják, lucfenyők(!), díszcserjék nőnek rajta. Meg pázsit. Elvágólag kétcolosra nyírva. 

Aszályos napokon bekapcsolnak az önműködő locsolórendszerek. 

A kertekben fajkutyák. Ugatásuk sem hallatszik, de a bundájuk gondozott.

Lessie hazatért.

Míg ott állok, és nézek: csak én nem találom a helyem.

                Pósa Károly

A homokkő-angyalka szeme

Kispados néni
grafit, tus 35x24 cm

Körös

Minden városnak, térségnek megvannak a jól felismerhető jegyei. Nem a látványosságokra gondolok, hanem azokra az apró, az ott élők számára sokszor közömbös dolgokra, amiket a helyi lakosok többnyire észre sem vesznek. Legkevésbé becsülnek. Csak miután eltűnnek az életükből, a hiányuk az, ami fájni kezd. Ilyenkor fölsejlik, egy harangkondulásnyi időre, hogy megint szegényebbek lettünk valamivel.

Így jártam surbankó korom békáival. A hajdani Körös környékén lakóknak még elevenen élhet emlékezetükben, milyen jó volt a több száz méterről is tisztán hallható ümmögő, vartyogó békakórus éjjeli hangversenyére elaludni. A nyár esték nyitott ablakán beszűrődő neszek között a mocsár messzire hallatszódó lármája megnyugtató monotóniával simogatott álomba, mert mindig azt üzente: helyed és szereped van itt a világban, ide születtél közénk. Kanizsai vagy. Ez az otthonod. Ez a hazád.

Aztán zavaros, rossz idők jöttek, elmentem hazulról és mire visszaértem a Köröst föltöltötték törmelékkel, mindenféle szeméttel meg homokkal. Sziporex házak épültek a régi nádas helyén. Az első megcsöndösödött éjszakán fölkönyököltem az ágyban, számat kitátva lestem a sötétséget, a hunyorgó csillagokat és valami megmagyarázhatatlan szomorúság kerített hatalmába. Kis idő múlva ért meg bennem a döbbent fölismerés, hogy a régen hallott mocsári békák hangversenye némult el örökre. Valami megszűnt, ami addigi életem csodájának részét képezte, amivel több voltam. A száműzött békakórus a jövőben nem színesíti a nyári éjjeleket.

Azt hiszem, akkor értettem meg, hogy valami végérvényesen lezárult. Már nem lehettem többé gyerek.

Nagyutca

Szép az új ifiotthon! Kívülről nagyon tetszetős, igazi dísze a Nagyutcának. Jó, hogy az építtetők nem engedtek a kor elmeroggyant divatjának, és nem öntötték a modernség mázát a patinás épületre. Szokás azt mondani, hogy manapság újat építeni sokkal könnyebb, mint a régit helyrehozni. Hogy mennyire álságos és káros ez a vélekedés: nézzék meg Szabadkát! Sír a lelke annak, aki még emlékszik a régi utcarészekre, a századelő épített örökségére! A város központját bükkfalelkű hivatalnokok radírozzák szét. Zömmel olyan szakemberek tervei alapján, akik soha nem ácsorogtak esőben a szecessziós kapuboltozatok alatt; a szimbólumokkal gazdagon díszített homlokzatok üzenetét nem fejtették meg első szerelmükkel, és nem néztek a szemébe a szárazkapu-bejáratok mellett könyöklő angyaloknak. Ezeknek a város csupán lélektelen épülethalmaz. Munka, amit el kell végezni. De ez a fajta elvégzés inkább hasonlít kivégzésre. Már most is késő. Csak reménykedni lehet, hogy akad majd olyan szabadkai, aki korbáccsal fogja szétzavarni ezt a jelenkori vircsaftot.

A kanizsai ifiotthon viszont reményt keltően üde színfoltja maradt városunknak! Kisgyerekként jártam benne először. Pontosabban: a férfi mosdóját láttam. Sétáltunk a Nagyutcán, szörpöt ittam. Rám tört a szükség. Vis maior. A család barátja bevitt magával. Emlékszem, éppen diszkó volt, trapéznadrágos lobonc hajú nagyfiúk és lányok nyüzsögtek. Jó hangos zene szólt. Villogtak a színes lámpák. Alaposan fölizgatott a látvány. Aztán kijöttünk a hársfaszagú májusi estébe, elvegyültünk a korzózó párok, családok között és a Nagyutca közepén futottam az üzletbe, mert a sógor állt a pult mögött, és már nyújtotta a virslit. Hentes volt. Nekem, a kisgyereknek kedveskedett.

Rágtam az ajándék virslit boldogan. Ha csak lehet, nyersen eszem ma is. Sokan elhúzzák a szájukat, amikor látják. De ők nem tudják, amit én, hogy volt idő, amikor a hársfaszagú alkonyati sétákon virágos kosztümöt hordtak a nők; a férfiak ingnyaka kihajlott; az üzletek kirakatait nem ragasztották le, hanem papírmasé díszek között műszempillás kirakatbabák voltak; hogy andalogva pihente a város népe a mindennapokat, és a boldogság gyenge fuvallata akkor megérintette a legkérgesebb lelkű embereket is.

Egy nyers virsli volt az örömöm. A diszkóba pillantás kétpercnyi élménye.

Nekem mindig ezt fogja jelenteni az a sokablakos, szép téglaépület, ami – reményeim szerint még sokáig - a Nagyutca elejét kell, hogy vigyázza.

Budzsák

Járom az utcákat.

Szép az idő. Még tartja magát a kései nyár. A budzsáki árokpartokon a cigánymeggy és szilva-fácskák immáron termésük nélkül kócolódnak a sötét tinta égboltban. Elnehezül a levelük, lombjuk. Bandázó öregasszonyok ücsörögnek a házikók előtt. Szomszédok beszélik meg a napot. Tűnődőn nézik a jövőt. A Tópart szabályos utcácskáinak egyik-másikában kispadon gunnyaszt a múlt. Ráncos néni ül egymagában. Hallgatagon borul rá az est, akárha égi nagykendőt terítenének vállára. Önmagát látja a néni, befelé néz.

Ha egyszer elmúlik, ő is hiányozni fog nekünk, akik láttuk, akik tudjuk, hogy a helye ott a kispadon volt. Ki fog lépni ebből a világunkból, a brekegő nádi éjszakákkal, a szombati sétákkal, és a tűnődő tekintetű homokkő-angyalkával együtt.

Csak az emlékezetünk őrzi majd meg, mint legféltettebb kincset.

Pósa Károly