CECILKA KÉRŐJE

 

Terrakotta 1.

A kapubálványos budzsáki kis házak között, a szerény, keskenyre húzott utcákon nagy nehezen, végre-valahára botra kapott az óév. December utolsó hete íródott. Reggelente, amint az akszamétosan ébredő nap halvány derengést vetett a hátsó udvarokba, innét is, onnét is disznósírás riasztotta föl a környéket. Ölték az ünnepre nevelt hízókat: rítt a sok bezsírosodott szemű ártány, izgatottan ugattak a kutyák. Nagy hidegek voltak. Sokadik napja már, hogy kopogott a ganérakások széle, a villanydrótok zúzmarás íve a szokottól feszesebbre szűkült, s az éjszakára ablakban felejtett vas szerszámhoz hamar odaragadt a kesztyűtelen kéz.

Amint emberünk megébredt, azonnal orrába tolult a furcsa illat. Tegnap, hogy a borbélyt megjárta, a kertésztől is elhozta a megrendelt csokor virágot. Szép nagy, színpompás bukét volt, benne ízlésesen összeválogatott különféle nemes fajtákkal. Mind közül a liliom érződött leginkább. Beterítette az alsókonyhát, elnyomta a kopott stelázsikba, a rongypokrócokba, a viaszosvászon asztalterítőbe ívódott avas dohszagot. Oda nem illő módon, hivalkodón díszlett, árasztotta aromáját az a csokor. A pillantása megpihent rajta, majd a székre mászott a tekintete, amin már ott lógott kikészítve az öltönye. Vállfán az ing, a vasárnapi cipői párban alatta. Fénylettek a barna bivalybőr jószágok, lefekvés előtt alaposan kisubickolta őket. Élükre hajtva a zoknik. Tiszta gatya, fehérnemű. Dobozkában mandzsettagombok. Ahogy lámpaoltáskor hagyta.

Berozsdásodott tagokkal kászálódott. No, eridj, mondta és kiengedte a kutyát. Mentek hátra végezni. Ahogy betette maga mögött a parányi alsókonyha-ajtót, előbb az égre nézett, dünnyögött valamit a fagyos időről, majd harákolva köpött egyet. Pálinkát most nem szabad innia. Cecilka esetleg megérezné rajta. A jószágokat a maga rutinos tempójában ellátta. Kutyával az oldalán visszaballagott a konyhába, falatozott keveset a szikkadt kenyérből, vágott a szalonnából, s a zománcos kancsóból állott, hideg vizet húzott rá. Cecilka várja. Ne már éhgyomorra nyisson be hozzá! Hisz Cecilka szíve vajból van, még azt hihetné, idehaza nincs mit ennie. A sporhetban fölszította az éjszakáról maradt parazsat, csutkát tett rá. Pár perc múlva jóleső meleg uralta a helyiséget. Fazéknyi víz gőzölt a platnin, öntött belőle a dézsába. Mielőtt pucérra vetkezett volna, kitessékelte a kutyát. Ne bámuld a seggemet, mondta neki. Behúzta a firhangot, bekallantyúzta az ajtót. Szertartásosan fürdött, nem kímélte az epesárga, féltéglányi szappant. Amint végzett, csak úgy, a dézsában ülve egy csempült zsebtükröcskéből meg is borotválkozott. Szépen sorban vette magára a kikészített ünneplőt. Utoljára kevéske lenolajat döntött a fésűre, és a tar koponyájára odaigazította azt a pár szálat, ami a hajából megmaradt. Indulásra készen, csokrétával a kézben még belepillantott a konyhaablakba. Irhabundás, méregzöld vadászkalapos, fess embert tükrözött vissza a pókhálós üveg. Nyikorgó cipőkkel, ruganyosakat lépve, elszántan ment Cecilkához. Ideje volt a leánykérésnek. Noha nem volt már fiatalnak mondható, évente egyszer, mindig karácsony böjtjén megfürgült a lelke. Eldobva agglegényi életét, virágcsokorral kereste föl a régi szimpátiáját – szerelmet vallott Cecilkának. A tavalyi karácsony volt a huszonkilencedik alkalom, hogy hódolattal meghajolt, és átadta virágait. A régimódi úriemberek módján értelmesen, hangosan elmondta huszonkilencedszerre ugyanazokat a drága szavakat, amelyek szerint „szíve összes dobbanásával arra kérelmezi Cecilka kisasszonyt, hogy mondjon igent egy magányos ember holtig hű vonzalmára”. Huszonkilenc csokor, huszonkilenc kérés, huszonkilenc kosár volt eddig a része. Mert Cecilka bár mindig átvette a virágot, ám bibircsókos kis arcán a megejtő mosoly ráncai között pöttynyi szája rendre nemet mondott, hogy utána annál kedvesebben vigasztalhassa megszomorított lovagját, aki illedelmesen megköszönte „kérem alássan a kisasszonynak a válaszát”, majd Cecilka bekísérte a selyemtéglás kulipintyójába, és aprósüteménnyel meg édes likőrrel vigasztalta.

Az idén éppen harmincadszorra nyomta le a nagykapu kilincset a bokrétás kéz. Cecilka a kapu nyikorgására előjött. Állt a verandán. Nagykendő takarta törékeny kis testét, de a kötött kendő alatt – mert kilátszott – ő is az ünneplő kosztümjét viselte. Meghajlás, virág, Cecilka bepárásodott szemmel nézte a már szokott ceremóniát. A kalapját kezében forgató, kissé zavart kérő mintha locsolóverset szavalna, mondta a maga jól betanult, kedves szövegét. Mindvégig valahová Cecilka mögé révedt. Mondandója végén sem nézett az asszonyra. Talán ezért nem hallotta meg azonnal a cérnavékonyan elrebegett „igent”, mert a régi sablon szerint megköszönte a választ, s már félfordulattal kullogott volna el a bánatával, amikor Cecilka hangosabb „igen” kiáltására megtorpant. Nézett nagy báva szemekkel, mire Cecilka hozzá lépett, átölelte, majd gyöngéden betuszkolta a házba. Itta a likőrt, morzsolta a pogácsát, Cecilka pedig mesélt hosszan mit hogy képzel el a jövőben, és ő csak hallgatta, hallgatta, hallgatta tűnődőn, komolyan, sötétedésig. Akkor az asszony csomagolt egy kis útravaló süteményt. Fogták egymás kezét, amíg kikísérte Cecilka. Minden így lesz jó, ugye drága Imrém, mondta búcsúzásként az asszony, mire ő csak bólintott.

Hazaérve a zár pattanására elépördült a kutya. Vakkantott rá, kusza farkát csóválta, vidult a gazdájának. Az irhakabát zsebéből elővette a csomagolt süteményt. Zizegett a selyempapír, ahogy a kutya elé a földre ejtette.
– Ne – mondta neki fakó hangon – egyél! Legalább neked legyen miért örülnöd…      

Pk