A kapubálványos budzsáki kis házak között, a szerény, keskenyre húzott
utcákon nagy nehezen, végre-valahára botra kapott az óév. December utolsó hete
íródott. Reggelente, amint az akszamétosan ébredő nap halvány derengést vetett
a hátsó udvarokba, innét is, onnét is disznósírás riasztotta föl a környéket.
Ölték az ünnepre nevelt hízókat: rítt a sok bezsírosodott szemű ártány,
izgatottan ugattak a kutyák. Nagy hidegek voltak. Sokadik napja már, hogy
kopogott a ganérakások széle, a villanydrótok zúzmarás íve a szokottól
feszesebbre szűkült, s az éjszakára ablakban felejtett vas szerszámhoz hamar
odaragadt a kesztyűtelen kéz.
Amint emberünk megébredt, azonnal orrába tolult a furcsa illat. Tegnap,
hogy a borbélyt megjárta, a kertésztől is elhozta a megrendelt csokor virágot.
Szép nagy, színpompás bukét volt, benne ízlésesen összeválogatott különféle
nemes fajtákkal. Mind közül a liliom érződött leginkább. Beterítette az
alsókonyhát, elnyomta a kopott stelázsikba, a rongypokrócokba, a viaszosvászon
asztalterítőbe ívódott avas dohszagot. Oda nem illő módon, hivalkodón díszlett,
árasztotta aromáját az a csokor. A pillantása megpihent rajta, majd a székre
mászott a tekintete, amin már ott lógott kikészítve az öltönye. Vállfán az ing,
a vasárnapi cipői párban alatta. Fénylettek a barna bivalybőr jószágok,
lefekvés előtt alaposan kisubickolta őket. Élükre hajtva a zoknik. Tiszta
gatya, fehérnemű. Dobozkában mandzsettagombok. Ahogy lámpaoltáskor hagyta.
Berozsdásodott tagokkal kászálódott. No, eridj, mondta és kiengedte a
kutyát. Mentek hátra végezni. Ahogy betette maga mögött a parányi
alsókonyha-ajtót, előbb az égre nézett, dünnyögött valamit a fagyos időről,
majd harákolva köpött egyet. Pálinkát most nem szabad innia. Cecilka esetleg
megérezné rajta. A jószágokat a maga rutinos tempójában ellátta. Kutyával az
oldalán visszaballagott a konyhába, falatozott keveset a szikkadt kenyérből, vágott
a szalonnából, s a zománcos kancsóból állott, hideg vizet húzott rá. Cecilka
várja. Ne már éhgyomorra nyisson be hozzá! Hisz Cecilka szíve vajból van, még
azt hihetné, idehaza nincs mit ennie. A sporhetban fölszította az éjszakáról
maradt parazsat, csutkát tett rá. Pár perc múlva jóleső meleg uralta a
helyiséget. Fazéknyi víz gőzölt a platnin, öntött belőle a dézsába. Mielőtt
pucérra vetkezett volna, kitessékelte a kutyát. Ne bámuld a seggemet, mondta
neki. Behúzta a firhangot, bekallantyúzta az ajtót. Szertartásosan fürdött, nem
kímélte az epesárga, féltéglányi szappant. Amint végzett, csak úgy, a dézsában
ülve egy csempült zsebtükröcskéből meg is borotválkozott. Szépen sorban vette
magára a kikészített ünneplőt. Utoljára kevéske lenolajat döntött a fésűre, és
a tar koponyájára odaigazította azt a pár szálat, ami a hajából megmaradt. Indulásra
készen, csokrétával a kézben még belepillantott a konyhaablakba. Irhabundás,
méregzöld vadászkalapos, fess embert tükrözött vissza a pókhálós üveg. Nyikorgó
cipőkkel, ruganyosakat lépve, elszántan ment Cecilkához. Ideje volt a leánykérésnek.
Noha nem volt már fiatalnak mondható, évente egyszer, mindig karácsony böjtjén
megfürgült a lelke. Eldobva agglegényi életét, virágcsokorral kereste föl a
régi szimpátiáját – szerelmet vallott Cecilkának. A tavalyi karácsony volt a
huszonkilencedik alkalom, hogy hódolattal meghajolt, és átadta virágait. A
régimódi úriemberek módján értelmesen, hangosan elmondta huszonkilencedszerre
ugyanazokat a drága szavakat, amelyek szerint „szíve összes dobbanásával arra
kérelmezi Cecilka kisasszonyt, hogy mondjon igent egy magányos ember holtig hű
vonzalmára”. Huszonkilenc csokor, huszonkilenc kérés, huszonkilenc kosár volt
eddig a része. Mert Cecilka bár mindig átvette a virágot, ám bibircsókos kis
arcán a megejtő mosoly ráncai között pöttynyi szája rendre nemet mondott, hogy
utána annál kedvesebben vigasztalhassa megszomorított lovagját, aki
illedelmesen megköszönte „kérem alássan a kisasszonynak a válaszát”, majd
Cecilka bekísérte a selyemtéglás kulipintyójába, és aprósüteménnyel meg édes
likőrrel vigasztalta.
Az idén éppen harmincadszorra nyomta le a nagykapu kilincset a bokrétás
kéz. Cecilka a kapu nyikorgására előjött. Állt a verandán. Nagykendő takarta
törékeny kis testét, de a kötött kendő alatt – mert kilátszott – ő is az ünneplő
kosztümjét viselte. Meghajlás, virág, Cecilka bepárásodott szemmel nézte a már
szokott ceremóniát. A kalapját kezében forgató, kissé zavart kérő mintha
locsolóverset szavalna, mondta a maga jól betanult, kedves szövegét. Mindvégig
valahová Cecilka mögé révedt. Mondandója végén sem nézett az asszonyra. Talán ezért
nem hallotta meg azonnal a cérnavékonyan elrebegett „igent”, mert a régi sablon
szerint megköszönte a választ, s már félfordulattal kullogott volna el a
bánatával, amikor Cecilka hangosabb „igen” kiáltására megtorpant. Nézett nagy
báva szemekkel, mire Cecilka hozzá lépett, átölelte, majd gyöngéden betuszkolta
a házba. Itta a likőrt, morzsolta a pogácsát, Cecilka pedig mesélt hosszan mit
hogy képzel el a jövőben, és ő csak hallgatta, hallgatta, hallgatta tűnődőn,
komolyan, sötétedésig. Akkor az asszony csomagolt egy kis útravaló süteményt.
Fogták egymás kezét, amíg kikísérte Cecilka. Minden így lesz jó, ugye drága
Imrém, mondta búcsúzásként az asszony, mire ő csak bólintott.
Hazaérve a zár pattanására elépördült a kutya. Vakkantott rá, kusza farkát
csóválta, vidult a gazdájának. Az irhakabát zsebéből elővette a csomagolt
süteményt. Zizegett a selyempapír, ahogy a kutya elé a földre ejtette.
– Ne – mondta neki fakó hangon – egyél! Legalább neked legyen miért örülnöd…
– Ne – mondta neki fakó hangon – egyél! Legalább neked legyen miért örülnöd…
Pk
1 megjegyzés:
Egyszerűen tündéri.
Köszönöm!
QRZ
Megjegyzés küldése