Elhangzott Pósa Károlynak, a budai Litea Könyvesházban 2016. március 9-én megtartott irodalmi estje és képzőművészeti kiállításának megnyitójaként.
Ahogy a
Tisza-kanyar sarlója elválasztja az Ég-óperenciáját a puszta Földtől, olyan
nagyvonalúan széles és szabad mozdulatokkal dolgozik Pósa Károly expresszíven
szárnyaló ecsetje. Mintha az elröppenő látvány-érzést, vagy a hirtelen és
váratlanul előbukkanó jelenséget impulzivitásában lenne képes csak megragadni.
Vadul csapongó színözöne és széjjelfolyó festékrétegei, mint remegő alföldi
délibáb el-elmozduló leplek és suhintott vonalrovátkák formájában borul
képeinek látványára. Legyen témája az Alföld Nílusa, az Anya-föld, vagy
Föld-anya fiatalabb, zsengébb, talán végzetesebb korában.
Pósa Animái közül az anyából, a feleségből, a
barátnőből csak egy-egy uncinányi kerül aktjaiba. Inkább lányos, vamp-os
szeretők, boszorkányok nőiségüknek arányait vesztő fatális oldalát mutatja.
Kérdés, miért éppen Hekaté, itt a nőiesen anyaszerű Bácskában… Talán a
síkvidéki forgószél után itt maradt bűbáj az, ami asszonyiságában elkápráztatta
festőnket? Ígéretének kissé csúnyult, válságos változatában?
Mondhatni, hogy
Pósa Károly duhaj festő, mintha csak a féktelenség érzése tudná számára
biztosítani, hogy elmondjon valamit, ami egyébként illanó, akár egy hetéra
fátyolos pillantása, egy elhagyott faluvégi utcakép kiváltotta érzés-emlék, egy
magányos bácskai tanya életjele a semminek közepén, vagy plakát-magányba vezető
lépcsős sikátorok éjjeli útvesztői. Mintha jó költő módjára minden veszendő
állagú jelenséget meg akarna ragadni. Festészetének magasztossága ebben rejlik.
Abban, hogy a múló világot ábrázolva elrajzolja, kibillenti a nézőpontokat, a
nézősíkokat, azért, hogy a kiváltott érzés által a régi kihűlő harmóniájára, az
eltűnés örök esztétikájára a figyelmet felhívja.
Igazi bácskai fauve-ista módjára féktelen
élményábrázolásába néha annyira belefeledkezik, hogy felhordott színeinek
harsányságát nem is igyekszik lágyítani: meghagyja a gesztus szintjén, a
hirtelen mozdulat lenyomataként. Hisz ugyanis a mozdulat hitelességében. Pósa
az alkotási aktus sminkeletlen energia-vonalait tárja elénk: úgy, hogy
eldönthetetlen vajon a karaktert adó vonal-kontúrok a fontosabbak-e, vagy a
lendületes flekk-szerű felületkezelések, melyek elmozdításával-csúsztatásával
gyakran él, talán azért, hogy minél jobban átérezhessük a létrejövés eruptív
pillanatait…
Van, hogy
olyasmit akar rajzban, festészetben megjeleníteni, amit inkább leírni;
körülírni vagy suttogva elmondani, esetleg teli torokkal a pusztába kiáltani
lehetne. Ez jórészt annak köszönhető, hogy Pósa poétikus alkat is – persze
betyárosan alföldi módra. Így írásaiban, verseiben vice versa szilaj képek jelennek meg a Járásról, a Tiszáról, az
alföldi ember-életek fatális pátosszal átitatott érzés-karneváljáról…
Hogy
gondolatainak megjelenítéséhez ecsethez, grafithoz vagy esetleg penkolához
kell-e nyúlnia, csaknem mindegy, a fő kérdés, hogy lerajzolt, lefestett, leírt
képeiből sugárzik-e belső látása? Mert csak ez lehet igazi cél, a jelképes
ablaknyitás a belső láthatatlanra. A kimondhatatlanra, a halhatatlanra.
2016. március 8-án Magyarkanizsán Valkay Zoltán
építész
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése