2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2016. március 12., szombat

VALKAY ZOLTÁN: A női Bácska



Elhangzott Pósa Károlynak, a budai Litea Könyvesházban 2016. március 9-én megtartott irodalmi estje és képzőművészeti kiállításának megnyitójaként.



   Ahogy a Tisza-kanyar sarlója elválasztja az Ég-óperenciáját a puszta Földtől, olyan nagyvonalúan széles és szabad mozdulatokkal dolgozik Pósa Károly expresszíven szárnyaló ecsetje. Mintha az elröppenő látvány-érzést, vagy a hirtelen és váratlanul előbukkanó jelenséget impulzivitásában lenne képes csak megragadni. Vadul csapongó színözöne és széjjelfolyó festékrétegei, mint remegő alföldi délibáb el-elmozduló leplek és suhintott vonalrovátkák formájában borul képeinek látványára. Legyen témája az Alföld Nílusa, az Anya-föld, vagy Föld-anya fiatalabb, zsengébb, talán végzetesebb korában. 


   Pósa Animái közül az anyából, a feleségből, a barátnőből csak egy-egy uncinányi kerül aktjaiba. Inkább lányos, vamp-os szeretők, boszorkányok nőiségüknek arányait vesztő fatális oldalát mutatja. Kérdés, miért éppen Hekaté, itt a nőiesen anyaszerű Bácskában… Talán a síkvidéki forgószél után itt maradt bűbáj az, ami asszonyiságában elkápráztatta festőnket? Ígéretének kissé csúnyult, válságos változatában?
     Mondhatni, hogy Pósa Károly duhaj festő, mintha csak a féktelenség érzése tudná számára biztosítani, hogy elmondjon valamit, ami egyébként illanó, akár egy hetéra fátyolos pillantása, egy elhagyott faluvégi utcakép kiváltotta érzés-emlék, egy magányos bácskai tanya életjele a semminek közepén, vagy plakát-magányba vezető lépcsős sikátorok éjjeli útvesztői. Mintha jó költő módjára minden veszendő állagú jelenséget meg akarna ragadni. Festészetének magasztossága ebben rejlik. Abban, hogy a múló világot ábrázolva elrajzolja, kibillenti a nézőpontokat, a nézősíkokat, azért, hogy a kiváltott érzés által a régi kihűlő harmóniájára, az eltűnés örök esztétikájára a figyelmet felhívja. 


    Igazi bácskai fauve-ista módjára féktelen élményábrázolásába néha annyira belefeledkezik, hogy felhordott színeinek harsányságát nem is igyekszik lágyítani: meghagyja a gesztus szintjén, a hirtelen mozdulat lenyomataként. Hisz ugyanis a mozdulat hitelességében. Pósa az alkotási aktus sminkeletlen energia-vonalait tárja elénk: úgy, hogy eldönthetetlen vajon a karaktert adó vonal-kontúrok a fontosabbak-e, vagy a lendületes flekk-szerű felületkezelések, melyek elmozdításával-csúsztatásával gyakran él, talán azért, hogy minél jobban átérezhessük a létrejövés eruptív pillanatait…


   Van, hogy olyasmit akar rajzban, festészetben megjeleníteni, amit inkább leírni; körülírni vagy suttogva elmondani, esetleg teli torokkal a pusztába kiáltani lehetne. Ez jórészt annak köszönhető, hogy Pósa poétikus alkat is – persze betyárosan alföldi módra. Így írásaiban, verseiben vice versa szilaj képek jelennek meg a Járásról, a Tiszáról, az alföldi ember-életek fatális pátosszal átitatott érzés-karneváljáról…
   Hogy gondolatainak megjelenítéséhez ecsethez, grafithoz vagy esetleg penkolához kell-e nyúlnia, csaknem mindegy, a fő kérdés, hogy lerajzolt, lefestett, leírt képeiből sugárzik-e belső látása? Mert csak ez lehet igazi cél, a jelképes ablaknyitás a belső láthatatlanra. A kimondhatatlanra, a halhatatlanra.

2016. március 8-án Magyarkanizsán                         Valkay Zoltán építész



  

Nincsenek megjegyzések: