NAPLÓ 28.

"2016. szökőéves február vége.
Ma tavaszi az idő. Az eső esik. Megbolonduló-félben a természet, az évszakok.
A hírek sem mondanak semmi jót.
Itt toporog előttünk a háború, és hiába, hogy sokan látjuk, kevesek azok, akik tehetnek ellene. Rossz helyről várjuk a segítséget. Nincs biztatás.
Kelet-Közép Európa országai történeti fejlődésük során mindig csak önerejükre támaszkodhattak.
Nem így a „nyugat”. 

Míg előbb a Mediterrán térségben izmosodhattak városállamok, országok – mások rovására: később az óceán partján világhódító birodalmak fosztották ki a földgolyót. Évszázadokon át ment a rablás, a gyarmatok kiszipolyozása.

Tavaly ősszel láttam Firenze templomait. Háromszáz éves tetőket. Megmohásodott utcaköveket.

Azt, aminek mi híján vagyunk Kanizsán, Zentán, Szabadkán. A történelmi múlt lehetőségeit. Esélyünk nem volt rájuk soha.  

Sorsszerűség? Meglehet.

Ujjal mutogatni nem úri dolog. Vádaskodni pláne nem akarnék, de akiknek az Óperenciás tengeren túl megadatott, minden érában magasról tettek arra, hogy magyar, szerb – bárki – mifelénk vállvetve küzd, és- vagy föladja önmagát: Európáért. 

Vonyítottak egyet a vállukon: ez a dolguk, mondták sejtelmesen mosolyogva, és míg a baldachin ágyba bújtak, eszükbe sem jutott a horvát-magyar Jurisics, a szerb Dugovics, vagy a magyar Balassi, akinek szerelmes verseivel abban az időben már sikk volt az elalélő fátylas dámákat meghódítani. Zrínyit is inkább kicsinálták.

Ahol a nap nyugodott, kardok helyett  az eszüket fenték, és tőlük nagyságrendekkel szerényebb képességű népek kontinensnyi birtokaira pályáztak. El is orozták valamennyit. 
Azt nem mondom, hogy visszakézből oda nem vittek sajátságos étoszt, európai kultúrszeletet. 

Vittek.

A britek Indiát és a pakisztániakat megtanították krikettezni. A portugálok, spanyolok elhintették a katolicizmust, a franciákról meg inkább nem beszélnék, mert tőlük ócskább, nagyhatalmi álmaikhoz betegesen ragaszkodó nációt nehéz találni. Elég, ha az algériai háborúban elkövetett disznóságaikat említjük. Vagy az atombomájuk történetét. Erős versenyben maradnak a belgákkal, a kongói népirtást figyelembe véve.
Hozzájuk képest a Bibói kelet-közép európai kisállamok nyomorúsága még az egymásnak feszülő ellentétek ismeretében is bagatell. Az ungró-tót, bozgor-magyar konfliktus mára, amikor elönt bennünket a szenny, ugyanolyan értelmetlen erőpazarlás, mintha valaki az áradás közepette csakis a saját küszöbét mentené, és nem venné észre, hogy míg buzgón homokzsákol, emitt, a szomszéd kertek aljáról elönti a víz.

Jó lenne megtartani a most körvonalazódó egységet. Kibővíteni a Baltikumtól Macedóniáig. A szerbekkel, a horvátokkal, a bolgárokkal és másokkal erősítve.
Csak aztán nehogy az legyen, hogy nem a déli határon kell majd kerítést vigyázni, hanem a Lajtánál nyugati irányba lesz muszáj korridort húzni, és csapatostul fogadni a tőlük az élhetetlen állapotok miatt menekülő hollandokat, németeket, dánokat – a most még erősen bátor szabadelvű nyugatot.
A Mutti után ugyanis a vízözön jár."

Pk