Proli, 2016. |
Tartok tőle, hogy bár nincsenek
lelki szemeim, csak emilyenek, a fejemen hordott közönségesek, és azokkal sem
sokra megyek, mert kisgyerekkorom óta vacak mind a kettő, szemüveggel kell
élnem még egy darabig, így se a nézésemet, pláne mostanság a járásomat nem
nagyon kell dicsérni, mégis, mondom, szinte magam előtt látom a fölhorgadó
arcokat, pedig még le sem írtam azt a borzalmas tőmondatot, amivel a szenzációt
bejelenteném.
Csak nagykorúaknak szánom.
Figyelem!
Szilvási Lajost olvastam.
(Nehéz volt... Most jobb
egy kicsit. Mindjárt könnyebb az ember lelkiismerete.)
Ennyi.
Szilvási-regény utoljára vagy
harminc éve volt a kezemben. Általános iskolába jártam, mentségemre szolgáljon
az akkori zsengeségem. Ifjú ésszel sok butaságot elkövetni. A csecsszopóról is
az tartja a népi bölcselet, hogy csak akkor lesz kerek ember belőle, ha már az
anyatej mellé egy vödörnyi piszkot is benyelt. Természetesen nem akarom a
Szilvási-féle irodalmat en block leszemetezni, attól azért jobban tisztelem a
könyvet, a szót, még ha a tartalom nincs is ínyemre. Általában ilyenkor a
békesség kedvéért visszarakom a polcra, nem nyúlok hozzá. Dehogy undorít. A
legrosszabb, legsilányabb kötetek is tanulságosak. Legföljebb annyi haszon
származik belőlük, hogy a hibáik révén megtanulható, miként nem szabad írni. Úgy tudom, egyszer
kiadtak egy olyan könyvet, ami a világ legnagyobb sakkmestereinek a vesztes (!)
játszmáit dolgozta föl. Zseniális ötlet! A géniuszok tévedése, egy-egy rossz
döntésük tanítóbb erejű, nagyobb dráma feszül benne, mint száz diadalban.
Kitapinthatóvá válik a sakk, a gondolkodás, a versengés minden fortélyos
szépsége, izgalma. Nem árt néha fonákjáról is megvizsgálni a dolgokat.
Ahogy én Szilvásit újráztam. Nem
kellett elővennem, mutatta magát. Valamelyik lányom olvashatta, a
konyhaasztalon maradt. Egymás szemében.
Természetesen ismertem a könyvet, s bár jócskán régen böngésztem, halványan
azért derengett, hogy két tizenéves naplószerű bejegyzéseiből van szó, a
szokásos szerelmi szállal, szövődményekkel, ahogy az már lenni szokott az
ifjúsági regényekben. Mást is olvastam én Szilvásitól, ha már így belejöttem az
önvallomásba. A Némát, ami – milyen
meglepő, ugye? – egy néma fiúról szól, meg a Jegenyék című, talán trilógiát, a rosseb emlékszik rá hány kötetbe
fért bele a százötven évnyi mese, egy család története. Így tehát nagyjából
korrekt módon tisztában voltam a könyv kvalitásával, és mivel mostanában a nagy
olasz rendező Pier Paolo Pasolini Eretnek
empirizmusát olvasgatom, ami mindennek elmondható, csak könnyed,
szórakoztató olvasmánynak nem, így kínálta magát ez a súlytalan ifiregény, mintegy
föloldozásként az intézményesült filmnyelv esztétikáját taglaló, nagyon
tanulságos, kétség kívül magas ívű, de nagyon száraz bölcseleti tézisei után.
És ahogy rágtam át magamat Attila
és Tamara titkos naplóbejegyzésein, egyre nagyobb kedvvel olvastam! Mi több,
elkezdtem kijegyzetelni. Igen. Harminc év után, más ésszel elolvasni valamit a
legnagyszerűbb élmény. Hogy én hányszor nevettem föl jókedvemben! Hányszor
kaptam a ceruza után, kiírni egy-egy érdekességet, igazi csemegét! Míg
olvastam, mohó érdeklődéssel, szorgalmasan firkálgattam. Meg is telt apró
betűkkel vagy háromoldalnyi papíros. Most ezekből szeretnék szemezgetni, hátha
másoknak is hoz egy kicsi örömöt. A múltidézés jobbára kellemes szokott lenni.
Már ha olyasmire emlékezünk, ami akkor sem volt kínos. A fiatalságunk tán nem
az.
1975-ben játszódik a történet.
Negyven éve. Csak most esett le a tantusz, hogy ez az „elszelelt” négy évtized
mekkora változásokkal járt!
Például ilyenekkel, nézem a
cetlimet. „A nyelvezet.” Hát igen. Ahogy azt Szilvási bácsi elképzelte. A
kitalált hősei egytől-egyig tinédzserek (a könyvben következetesen még teenagernek írva) és valami olyan
hihetetlenül ijesztő, életképtelen, életidegen, se íze se bűze, egyszóval
hiteltelen nyelven szólalnak meg a regényben, amit – emlékszem rá, akkor is
röhögtem rajta –, csak egy magába punnyadt, öreg szobatudós képzelhet el az
ifjúság közbeszéde gyanánt. Ez a haláli nyelvű tempó egy darabig bosszantott,
mert terpeszkedik a tartalmon, de később már szórakoztatott. Elképzeltem,
hogy a kommunista Szilvási Lajos mekkorákat agyalhatott egy-egy párbeszéd
összeillesztésén. Biztos belebújt a pesti szleng, a jassznyelv bugyraiba,
szerintem utána is járt ennek-annak, erőlködött: mégsem lett foganatja. Úgy
rossz az, ahogy. Ez az egyik.
A másik gyöngyszem: „Az egész
kötetben kétszer szerepel a komputer szó.” (Írom magamnak, miközben ingatom a
fejemet.) Hihetetlen. Az a két szó is csak szövegkörnyezetileg, töltelékként
lett leírva, nem mint tárgyra vonatkozik. Kell-e mondanom, mobiltelefon, sms,
internet, és más egyéb meg végképp nincs… Ezt teszi a negyven esztendő. A
hetvenes évek Magyarországán a huszonhárom éves nő már pánikrohamban akart
házasodni, szülni, hisz harminc éves korára már „öregecskedőnek” számított, ahogy
a nagy klasszikus mondaná. Mindenki egykézett. A másfélszobás tanácsi lakásért
tipródtak a szocializmusban. Szilvási jó kis propagandaanyagként rendre
álfilozofikus eszmefuttatásokra ragadtatja magát, a társadalom marxista
fejlődését csűri-csavarja, és a főhős Attilát meg olyan öntudatos
proletár-fiúként ábrázolja, hogy csak a vörös márvány szobortalapzat hiányzik
alóla. A fölnőttek esténként a vendégségben tévéznek.(!) Hiánycikk a
téliszalámi (!), mert a magyarországi téliszalámi-termés 1975-ben is csak exportra
mehetett… Suzy Qattrot hallgatnak a lányok. Az esti főműsoridőben a Francia kapcsolatot vetítik, izgul a
képernyők előtt az egész ország. Nincs kábítószer az utcákon, hallomásból
ismerszik a drog, de messze van, Hollandiában talán. Igaz, Amszterdam tényleg
elérhetetlen, de a kiváltságosoknak ott a bolgár tengerpart, a csóróbbjának meg
Balatonaliga. A szerelmes párok a moziból kifordulva nem hamburgert vesznek
vacsorára, hanem betérnek egy mészárszékbe, és a hurka-kolbászt esznek a
talponállóban, sok tejföllel. Irgalom anyja ne hagyj el! Sikoly a „képmagnó
minivizorral”. Nyugati pornófilm-kazettáért már nőt lehet kapni. Ha az ABC
előtt sor van, azonnal nyilvánvaló: banánszállítmány érkezett, valószínűleg a
kubai elvtársaktól…
És így, sorolhatnám. Háromszáz
oldalon a tömény szocializmus gyönyöre. A szaga. Tényleg, mint a Tanú című filmből kiismert szellemvasút.
A „szocialista szellem vasútja.”
Beleültem egy pár napra, jókat
ijedeztem, néha mulattam is rajta, nem tagadom. De jó hogy vége, kiszállhattam belőle.
Ma van a kommunizmus áldozatainak
az emléknapja. Azoknak a sokmillióknak, akiket elveszejtett az a gyilkos
ideológiával megpatkolt rendszer, nem adatott meg hogy nevetgélve
tekinthessenek vissza a múltra.
Nekünk tán igen. Csak a nagy
nosztalgiázó vidámságba nehogy a sírás hangja keveredjék.
Pósa Károly
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése