MIÉRT ÉPPEN KANIZSA?

1. rész

Szögi István - Csifusz gyűjteményéből

 A cím lenyúlás. Régen volt egy tévésorozat, a Miért éppen Alaszka?, amiben hasonló kérdés vetült föl: mi a szerethető egy különösen mostoha, nehéz sorsú, mások által lesajnált vidéken.

Mi az, ami mégis képes életfogytiglan szülőfölddé lenni? Vagy hazává, önként választva: sokszor más, szerencsésebb tájékok ellenében is… Rejtély?

Nem. Nem az.

Itt körözhet fölöttem, nyakamba is pöttyenthet az igazság madara, amikor Magyarkanizsát és a környékét úgy jellemzem: pont az a legnagyobb erénye, éppen az a legféltettebb kincse, amit a leggyakrabban szoktak a hibájaként emlegetni.

„ A Csönd Városa.” (Ejnye-ejnye. Ugye, jól elkoptatott a frázis? Nekem mégis vállalható. Vagy legalább: találó.)

Sokféle csönd létezik ugyanis.

Ha ilyetén módon valahol a szülővárosom fölemlítődik, sosem a halál csöndje, a sívó csönd, a megkukult értelem csöndje jut eszembe róla, hanem a jóleső csönddé. A rend, az emberléptékűség, az öntudat csöndjéé. Hazaérkezvén, leszállva a buszról, odahagyva a motorvonatot: sosem a vákuum űrje dörömbölt a dobhártyámon, hanem az erős érzékiségé. A szívdobbanás csöndje.

Az, amiért hallgatni jó. Amitől csak egy jobb van: meghallani a legparányibb neszeket.

Érteni mindent. Fölismerni.

Hiszen csak az tudja valahol a bizonyosság rendjét, aki a nagy egész kicsiny részleteit is bírja ismerősként üdvözölni. Egy sötét utca mélyéről kiszüremlő sárga ablak fényét. (A Csigáék már megint nem húzták el rendesen a firhangot.) A sarkon elimbolygó biciklis alakját, akinek a széteső drótszamarán minden huppanónál cincog egyet a csöngője, a surrogó kerekei, a februári estéken a vizes fától szurtos füstöt pipáló kémények koromszaga, a lábunk alatt a megcsikorduló téglagyári cserépőrlemény éle, ahogy cipőnknek talpán át-átnyomakodik a selejtes dudák rideg hegye, s míg botorkálunk hazafelé, a betonjárda tócsáit is úgy kerülgetjük, mint tapasztalt sarkkutatók a már kiismert jeges tavakat szokták: térkép nélkül, félig behunyt szemmel, ösztönünkre hagyva összes érzékszervünket. Elvégre idestova félszáz éve megmerültünk valamennyi bokasüppesztő kanizsai pocsétában, ázott át a zoknink, és bár sűrűn szeretnénk, szomorúan tudjuk – nemhogy ugyanabba a folyóba, de ugyanabba a pocsolyába sem fogunk már többet belecuppanni.

Idehaza a hold mosakszik meg a hideg vizükben.     

Kanizsa arculata csak kicsit zavaros. Éppen csak annyira az, amennyire tükrözi a társadalom mostani ábrázatát. Valamelyest még földszintes. Emberléptékű. Ahogy a régi nagygazdaházak cselédlakásokkal, fürdőszobákkal bővültek, úgy zajlott az utcára nyíló formák kibontásának patinás korszaka. Stukkókkal, gipsz díszekkel, rizalitokkal, meg-megismétlődő oszloprendekkel a komfortosság érzetét láttatták egészen addig, míg el nem jött az elsilányosodás, miután a házak gazdái már nem törődtek többet a hajlékok külalakjával, hanem engedték szétrohadni, leveretni a díszes vakolatokat, kilúgozták a festést, lepotyogott a drága majolika-berakás, előbb morzsává, majd porrá mállottak az emlékek. A házak arcáról eltűntek a mesterkezek alkotta míves gyűrődések. Kivasalt lett a szemöldök, a homlok, az orrnyereg, az ablakszemek környéke. Leáldozott a néhai csúcsos tetőknek, a meg-megcifrázott bádog vízköpőknek. Kétvizes, szimpla cserepezés sorjázik utcahosszan. Az igénytelenség jegyében elvágólag simára pucoltatni – ez vált módivá.
Mindenütt a szögletek, a derékszögek unott személytelensége uralkodott el. Pedig azokhoz az épületekhez úgy illettek a cikornyák, az ízléssel, értéssel fölvitt elemek, mint ahogy a szépen, nemes méltósággal megöregedő asszonynak is jól állt minden koron a szarkaláb, a deresedő tincs, ami a méltóságon túl az örök nő múlhatatlan báját kölcsönözte viselőjének, uralkodónővé, és egyszersmind szelíd dajkává téve őt – szemben a sok mostanság szétplasztikázott banyával. Ma az utcákra kockányi szemölcsök duzzadnak erkély gyanánt. Szamárüvöltés némelyik ház színe, ahelyett, hogy finom hegedűszót idézne. Építtető és építő egyaránt darabos. Mintha egy hajdani balett-táncos mozdulatait akarnák a közlekedési rendőr hadonászásával összevetni. Az arányok elcsúsztak.

A kanizsai házsorok egykori ritmusa megtört. Tartok tőle: helyrehozhatatlanul. Kiabálhatnánk törvény után, azzal sem mennénk semmire. Nálunk az előírások azért vannak, hogy aki ügyes, megkerülhesse valamennyit. A használhatóság olcsósága lett a legfőbb szempont. Ezen az alapon holnaputántól helyes kis fém bódékra, konténer-házakra fog sóvárogni a tömegember, mint ahogy nem is olyan régen még egy betonkalitkába ágyazott lakásnak nevezett lyuk volt álmai netovábbja, amiben mint előre legyártott tortalapok között, mazsolamód préselten éltek az emberek, a családok.

Kimondottan jót tenne Kanizsának, ha nem a meg sem született paragrafusok, hanem a lakosainak bölcs mértékletessége, a szépségre való fogékonysága vezérelné a városkép majdani alakulását. Ha rá lehetne szólni, hatni lehetne a pénzesebbjére: hivalkodás nélkül is vagy te valaki, hékás. Ha a girbegörbe utcák sziluettjei is foghíjak nélküli kellemesen tagolódó képet nyújtanának – a kis parasztházak mellett padlásszobás újabbakkal, de mindegyik előtt fölsöpört járdával, meszelt faderekakkal.

(folytatása következik)

Pk