Egy kis helytörténet, épített örökségünk kapcsán*
Ha egy idegen utazó Magyarkanizsára, szülővárosomba látogat, elsősorban háromféle kép, háromféle vélemény alakulhat ki benne a településről. Attól függően, milyen irányból érkezik, az első benyomása minden képen a város arculatának meghatározó jegyeit fogja mutatni.
Dél felől, Zenta irányából a mezővárosias hangulat mellett az ipar jelenléte érezteti a hatását. A főút mellett ipari parkok, gyárak, telephelyek, állami- és magáncégek sorakoznak, mintegy látleletként, mustraként demonstrálva a város gazdasági erejét.
Északról, Horgos felől érkezve Magyarkanizsa folyóparti jellege ötvöződik a hagyományos dél-alföldi mezőgazdaságnak a képével, lévén hogy az igen jó minőségű ártéri szántóföldeken és a Tisza mellett kanyargó töltésen húzódik az út, melyen már messziről is látni lehet a kanizsai látképhez és hírnévhez hozzátartozó patinás múltú, jó nevű cserépgyárat, illetve a téglagyár égbe fúródó kéményeit.
Ha azonban valaki olyan szerencsés, hogy a szomszédos Törökkanizsa felől érkezve pillanthatja meg először a várost, egészen más hangulat fogadja:
Egyrészt az ártéri erdő minden évszakban újat mutató pazar látványa kápráztatja el az utazót, másrészt a gyógyfürdő és a park ölelésében megtapasztalhatja az ide érkező azt a nyugalmat, harmóniát és a természet közelségét, ami olyannyira jellemzője Magyarkanizsának. Ez a kisvárosias miliő fogadja a takaros szálloda és villasor mellett – gyakorlatilag rögtön a legszűkebb városközpontba – érkezőket.
Mint köztudott, Magyarkanizsa is a török hódoltság végeztével indult meg a fejlődés útján. 1751-től mezővárosi jellege, arculatának alakulása máig szépen nyomon követhető, csak úgy, mint ahogy a régióban, a Tisza mellett lévő Kanizsához hasonló sorsú városokénál – Zentánál, Adánál, Becsénél stb. – sincs ez másképpen. A középületek, intézmények, a közterek a zöldövezet és a templom meghatározó elemei a városképnek, ami esetünkben jobbára a XIX. században nyerte el hangsúlyos jellegét, és ez a mezővárosias, kisvárosias attitűd teszi mind a mai napig szerethetővé, élhetővé, bájossá a szülővárosomat. Ha a templom egy városnak a mindenkori lelke, a piac pedig a gyomra, akkor a település legelső háza, a Városháza kell, hogy szimbolizálja a közösség „fejét”. Tudniillik ez az objektum, ez az épület képviseli azt a törvényhozó és végrehajtó helyet, ahol a város vezetése hivatott dönteni és irányítani az adott település életének folyását, a közösség sorsát, a fejlődést.
A magyarkanizsai Városháza már az elhelyezkedésével is igyekszik megfelelni ennek a vezető szerepnek. Tudatosan a település központi részére, a Fő utca és a Fő tér találkozásához tervezték, éppen karakteres jellegénél valamint nagyságánál fogva, monumentalitásával uralja a város centrumát, mintegy demonstrálja a város erejét, szellemi gazdagságát, vagy kissé fellengzős megállapítással ugyan: de múltjának dicsőségét is.
Mint a régió összes városában, Magyarkanizsán is jellemzően a századforduló volt az az időszak, amikor a település fejlődése töretlen ívben növekedett, amikor pont az egyre gyarapodó polgárság létszáma, a gazdasági prosperitás, a mezőgazdaság gépesítése folytán bekövetkező kiemelkedő sikerek tették indokolttá, hogy a város legelőkelőbb épületét, a Városházát reprezentatív helyen és kiemelt külcsínben megépítsék.
1908. április 1-én a régi városháza helyére építendő új városháza tervére kiírt pályázatra 29 pályamű érkezett.
Elbírálásukra, mint a Magyar Mérnök- és Építési Egyesület kiküldöttje Leitersdorfer Béla műépítész, Pálffy Dezső kir. Mérnök és Pfeiffer István igazgató mérnök jelent meg. Döntésük szerint a „Szív” jeligéjű terv készítőjének, a budapesti Reiss Zoltán műépítész munkáját „modernnek és a kor igényeinek megfelelő szilárd és díszes építkezésűnek” ítélték, így a jelenlegi községháza helyén való építést és tervkészítést határozatilag kimondták. Az építkezés összege 418000 koronás költséggel messze túlhaladta a kanizsaiak által erre szánt 250000 koronás meglévő, valós összeget, ezért felhívták a műépítész Reisset, hogy ennek megfelelően szerényebb formában dolgozza át a Városháza tervrajzát.
A végleges változatot 1909. március 19. az építészbizottság elfogadta.
Az építést 1911. március 9-én megkezdték.
1912 decemberében a félig-meddig elkészült Városházában a hivatalok beköltözködtek, és dolgozni kezdtek. A földszinten, a jobb szárnyon a rendőrség helyezkedett el, kényelmes szobákkal, rendőrségi laktanyával, külön kezelő helységgel. Itt voltak elhelyezve a zárkák is.
A balszárnyon a pénztárak, a számvevőség, a főorvos, a városi adóhivatal kapott helyet. Az emeleten középen van a közgyűlési terem, ettől jobbra a tanácsterem és a polgármester szobája, a jobb szárnyon a gazdasági ügyosztály, az árvaszék és az anyakönyvvezetői hivatal helyezkedtek el.
A balszárnyon voltak a főjegyzői és a közigazgatási ügyosztályok, iktatók és kiadók, valamint a mérnöki hivatal is. Igen praktikus a központi fűtőberendezés, ugyanis egyforma és állandó meleget adnak a fűtőtestek, és nem csak a hivatali szobákban, hanem a folyosókon is. Csőrendszeren egy melléképületből egyenletesen meleg levegőt áramoltatnak a fűtőhelységből. Nyáron viszont jeget tároltak, és a kiáramló hideg levegőt fúvatták át a Városháza épületébe. A módszer a kornak megfelelő legmodernebb technológiának számított. Például a budapesti Parlament épületénél is alkalmazták.
A kanizsai Városháza eredeti pályázati terve a szecesszióra jellemző asszimetrikus, oldaltornyos, arányaiban lenyűgöző, tekintélyt és tiszteletet parancsoló.
A Főtérről nézve markáns, középrizalitos épület. Még így – leegyszerűsítettségében, kivitelezésében – is igen merésznek mondható.
E merészségre kiváló példa a főtérre rizalitszerűen kiugró tanácsterem függőleges szalag-ablakai, az akkor errefelé szokatlanul újnak tetsző úgynevezett „saarinen” ablakok alkalmazása. Ezek díszes bádog-koszorúzatú és geometriailag sima faltükrök. Az épület U alaprajzú, összhatásában a függőleges vonalak, az erős égbetörő, fél-oszlopok domborodnak ki.
Külön említést érdemel a főtérre néző, a főteret jellegében és hangulatában meghatározó eredeti formában kiépített oldaltornyocska, melynek vonalvezetés filigrán kecsességet sugall.
Még arra is ügyeltek az építtetők, hogy a monumentális patkó alakú épület tájolásában az észak-déli irány érvényesüljön, tehát a napsugár, a fény minden napszakban optimális szögben, mintegy végigjárja az épületet és annak három vagy több szárnyas ablakait.
Mondanom sem kell talán hogy a városháza pompás épülete méltán a kanizsaiak büszkesége és egy kicsit a városiasságának az alappillére, hiszen építését éppen az 1908-ban elnyert rendezett tanácsú városi rang ihlette.
Az épület – mint általában a szecesszió stílusában fogant építmények – igazi dísze a városnak, illetve a település központi részének. A századelő „magyaros” stílusa több középületen is szépen megfigyelhető. A díszek, stukkók gazdagsága a kor emberének igényét, a szépre való törekvést mutatja, de teszi ezt úgy, hogy a szemnek nem bántó pompát mértékkel, finom ízléssel és eleganciával alkalmazza.
Ez az összhang, látásmód mára szinte ki is veszett a köztudatból, mert a most épített házak majd mindegyike nélkülözi a szecesszióban olyan elegánsan alkalmazott formákat, külcsínt. Ehelyett divat lett az ordenáréság, a harsányság és persze a csicsa.
A magyarkanizsai városháza nem magányos épületként képviseli egy boldogabb kor értékeit, hanem szervesen beleilleszkedik a főtér körül ebben az időben épített közintézmények sorába:
Ilyen például a Haynald-féle leánynevelő intézet, a régi takarékpénztár, a város jegyzőjének és polgármesterének háza, vagy a Közvállalatnak otthont biztosító pazar ornamentikájú régi Szappanos-ház. A szűk városközpont eklatáns példával mutatja a település emberléptékű jellegét, az utcák elrendeződése, a zöld felületek karbantartottsága a harmóniáról, ember és természet kölcsönös kapcsolatáról szól. És ez ma már olyan ritka kincs, amivel jól kell tudni sáfárkodni, hogy élhető környezetet tudjunk teremteni vagy megtartani magunk körül.
A XX. századot meghatározó két világháború, az impériumváltás a kanizsai városháza épületének sorsát is befolyásolta. A húszas években belső termeit kisé átalakították, hivatalok funkcióihoz igazodva bővítették azokat vagy éppen racionalizáltak: mikor mit kívánt az adott korszak, illetve a száz éves fönnállása óta többször kisebb-nagyobb renoválásokat, átépítéseket végeztek rajta és benne is. Gyakran az ötletelés fölülírta a szakmai szempontokat, ez által károsodott az épület. Ilyen volt a mosdóhelyiségek „fölújítása”, amit valamikor az ötvenes években eszközöltek, és csak a mostani időkben sikerült eltüntetni a hozzá nem értés nyomait.
A kanizsai városháza impozáns méretei ellenére egyáltalán nem tűnik zömök építménynek. Köszönhető ez mindannak, hogy a főtér felé néző bejáratnál, a főkapu előtt szellős, boltozatos pillérek teszik kissé légiesebbé az objektumot. A tető síkjából magasba nyúló óratorony pedig horizontálisan is megtöri a tetőszerkezet sziluettjét, karakterességet, semmi mással ösze nem téveszthető szubjektív arculatot kölcsönözve a mindenkori városképnek. Csöppet sem véletlen, hogy a leggyakrabban idézett Magyarkanizsát ábrázoló, láttató felvételeken, fényképeken pont a Városháza patinás óratornya szerepel. Utánozhatatlanul képviseli Magyarkanizsát, védjegye, szimbóluma a városnak, ékes igazolója a városiasság igényének.
A patkó alakú szárnyas elrendeződés alapvető követelménye volt – és ma is az – a közintézményben található hivatalok, irodák racionális elhelyezkedésének és működésének. Az alagsorban – tévesen pincének szokták hívni – kaptak helyet a raktárak, egykoron a rendőrségi fogda cellái, illetőleg a közelmúltig ott működött a városháza kantinja is, valamint egy kisebb kapacitású nyomda. A földszint és az első emelet között félúton egy tágas pihenő után jobb és bal felé kanyarodó széles lépcsősor vezet fel a szintén két-kétszárnyas ajtóból nyíló díszterembe, ahol kissé ugyan visszafogottabban, de a századelő szecessziójára jellemző pompa fogadja a belépőt. A reprezentatív díszterem éke egy jókora csillár, amely teljes fénnyel ragyogja be az ünnepi alkalmakon a padsorokban helyet foglaló tanácstagokat, vendégeket.
Az ünnepélyességet hivatott hangsúlyozni a díszterem bal oldalán végighúzódó karzat is.
Külső szemlélő talán nem veszi észre, de az épület kívülről aszimmetrikus. Ez a jellege azért lett, mert az első világháború beleszólt az építkezős ütemébe, az anyagi eszközök megcsappantak, a pénz elértéktelenedett, és a eredeti terveken látható majdnem negyven méter magas saroktornyot, pontosabban annak megépítését „lespórolta” az akkori városvezetés.
Az egész építmény karakterét a függőleges, nyújtott ablakszárnyak határozzák meg, amelyek egyúttal a vertikalitásból adódó ritmussal tagolják a városháza tekintélyt parancsoló tömegét.
Ellentétben például a zentai városháza nyomasztó tömegével szemben, amely sötétszürke festésével komor hangulatot kölcsönöz, a kanizsai városháza külső festése vidám sárgás pasztell színével melegséget, kellemes látványt nyújt a szemlélődőnek.
A stukkódíszek ízléses mértékben az épületnek egyfajta eleganciát, megkülönböztetett tiszteletet és figyelmet kölcsönöznek
A városháza szerkezete természetes égetett tömör tégla. A nyílászárók vörösfenyőből készültek, az eredeti állapotban mind a mai napig használják őket. Az ácsmunkálatokat a Magyarkanizsai Első Gőzfűrész és Gőzmalom Rt. Végezte.
A központi helyet, mintegy bevezetőként, az épület nyitányaként a városháza előtt tágas park, gesztenyefasor is hangsúlyozza.
Pósa Károly
* A tanulmány megírásában jelentős mértékben segítséget nyújtott a Valkay Zoltán építész, az Új Kanizsai Újságban publikált városarculattal foglalkozó tárcasorozatának ide vonatkozó része, valamint a kanizsai monográfiák, és a Csönd Városában föllelhető dokumentumok.
