MIÉRT ÉPPEN KANIZSA? - II.

2. rész

A város épületek halmaza. Utcák, terek, kisebb-nagyobb objektumok egésze. Mindezt egyfajta számon kérhető rendezettség uralja. Ezért város a város. A település szerkezetéből adódóan sejthető: az adott rész, negyed mikor, melyik korban születhetett, és avatatlan szemlélőnek is nagyjából kielemezhető hogyan tagozódott be abba a strukturális egységbe, amelynek révén a semmiben, azaz a térnek nevezett helyszínen megvalósulhatott a teremtés. Ahol lezajlott a drámai párbeszéd a közösség akarata és a múló idő diktálta lehetőség között. Ha a megépülő házak kényszerből lesznek; netán valami hagymázas hóbort, fals korszellem, kontár pénzszórás szüli őket, és a megépítésüknek nincs semmiféle párbeszéd-szerű alapja; ha a kérdés-felelet a betöltendő űr igénye és az építők színtiszta igazságkeresése között elmarad; ha a megfogalmazódó helynek nem sikerül magasba emelnie a lelkeket, akkor bizonyosak lehetünk benne, hogy egy idő után el fog sorvadni az a rész. Értelmét veszíti, hisz csak annak van értelme, lényegisége, ami értékkel bír. Az idő pedig habozás nélkül selejtez. A kételkedőknek figyelmükbe ajánlom az évtizedekkel ezelőtt értelmetlenül fölhúzott kanizsai tömbház-sorsok alakulását, azok közül is különös gonddal, lelkiismerettel megnézve a Fő utcai – mára erősen legatyásodott – emeletes Unidom lakóházak tanulságos történetét.

Pedig mennyi mindent elmond rólunk egy utcarész, egy ház- vagy fasor! Ahogy az udvarló a legszebb ruháját ölti magára, igazítja haját, ad a külsejére, az ápoltságára, úgy a város lakóit is szignifikánsan meghatározza az épített örökségük, a környezetük állaga, a kinézete, a minősége. Kicsit szomorúan vallom be, de sajnos igaz: egy éppen ideérkező, még soha nálunk nem járt külföldi ismerősömnek valószínűleg nem a kanizsai nagyutca lenne, amit első körben dicsekvés gyanánt megmutatnék neki. Nincs rajta mit nézni. Bocsánat.

A központunk tele van beteg ötletelésekkel, a régmúltból megörökölt hegekkel. S bár a szűk centrumban, meg a sűrűbben használt lokációk környékén elkezdődött valami rehabilitáció, kármentés-féle folyamat, az örökös pénztelenségre való hivatkozás rendre megakadályozza az igazán látványos beavatkozásokat. Toldozunk, foltozunk. Jó ha a meglévő helyzet szinten tartására, az állagmegóvásra futja. Hányattatott sorsunk mégis – legalább szavakba öntötten, elképzelések szintjén – arra sarkall bennünket (mármint azokat, akik olykor el-elgondolkodnak a közösségi ügyeinket illetően), hogy a jelen állapotokat összevetve a hajdanvolt dicsőséges időkkel iparkodjunk legalább épkézláb ötletekkel impulzusokat adni a gyógyulás folyamatához. Jóllehet a leírt szavak kevesek. Ettől ugyan nem fognak visszamászni a homlokzatokra az onnét lemállott vakolatdarabok: mondaná az a defetista, aki mikor tehetett volna valamit, egyik téglát a másikra, akkor is éppen a Pató Pál versenyen megnyert babérjain ücsörgött.

Úgy kéne fölfognunk, beismernünk végre, hogy nekünk, bácskaiaknak a szülővárosunk a hazánk. Nekem a Budzsák, a Tóparti-közök, a Kistemető, a Járás, meg a többi, elhagyhatatlan kanizsai részlet ad identitástudatot. Nem Szeged és nem Szabadka. Azok csak áttételesen. És ez nem a kanizsaiságom torz piedesztálra emelése, nem a kritikátlan rajongás, a csüggő majomszeretet mondatja velem, hanem a belém nevelt értékrend, a mára megértett, és megérzett létezésemnek az alapja. A szeretetteljes fundamentum. Ami azt sem zárja ki, hogy morogjak, káromkodjak, toporzékoljak, vagy esetleg körbepofozzak, ha a szomorú tényállás ezt a végső, drasztikus érvrendszert megkívánja. Az az edző, akinek a versenyzője mezítláb szalad a sárban, míg a többiek szöges futócipőben salakpályát használhatnak, nem térbetyülve, könyörgéssel bírja rá az emberfeletti teljesítményre védencét. Márpedig Kanizsa – a hasonló cipőben járó nyugati, de már a magyarországi települések viszonylatában is – súlyos hendikeppel állhat csak rajtvonalhoz. Még egyszerűbben fogalmazva: nekünk a hínáros kanálisban kell ugyanazt megúszni, amit mások – tőlünk szerencsésebb múltúak – olimpiai medencében teljesítenek.

Kis lépésekben, szakaszonként lesz muszáj haladnunk. Ahogy egy óvodást megterhelne egy háromdimenziós rajz elkészítése, mert esetleg belerokkanna, mert belebetegedne a teljesíthetetlen föladatba, úgy mára tőlünk sem várható el – ha akarat lenne is, esélyünk nincs rá –, hogy máról holnapra, mintegy varázsütésre orvosoljunk minden Kanizsával fölmerülő urbanisztikai problémát. Elkerülő-utak, tehermentesítés, piac, fürdőfejlesztés, a szlömösödés megállítása, az elnéptelenedő házak további sorsa: tovább soroljam-e?

Halkan jegyzem meg: talán jobb is, hogy nincs nálunk az aranytojást tojó tyúk. Ne keseregjenek miatta! Félő, ha miénk lenne, újból a régi hibába esnénk és kulturális hagyományainkat megint sutba hajítva agy nélkül nekiállnánk építeni.

Az elején mondtam: ésszel kell. No meg persze: szívvel. Érti, aki érti. Leginkább az, aki itt él, szeret, boldogul, iparkodik, tesz valamit. Mindig rájuk kell hallgatni. Ennyire egyszerű ez.

(folytatjuk)

Pk

Itt olvasható az írás első része!

MIÉRT ÉPPEN KANIZSA?

1. rész

Szögi István - Csifusz gyűjteményéből

 A cím lenyúlás. Régen volt egy tévésorozat, a Miért éppen Alaszka?, amiben hasonló kérdés vetült föl: mi a szerethető egy különösen mostoha, nehéz sorsú, mások által lesajnált vidéken.

Mi az, ami mégis képes életfogytiglan szülőfölddé lenni? Vagy hazává, önként választva: sokszor más, szerencsésebb tájékok ellenében is… Rejtély?

Nem. Nem az.

Itt körözhet fölöttem, nyakamba is pöttyenthet az igazság madara, amikor Magyarkanizsát és a környékét úgy jellemzem: pont az a legnagyobb erénye, éppen az a legféltettebb kincse, amit a leggyakrabban szoktak a hibájaként emlegetni.

„ A Csönd Városa.” (Ejnye-ejnye. Ugye, jól elkoptatott a frázis? Nekem mégis vállalható. Vagy legalább: találó.)

Sokféle csönd létezik ugyanis.

Ha ilyetén módon valahol a szülővárosom fölemlítődik, sosem a halál csöndje, a sívó csönd, a megkukult értelem csöndje jut eszembe róla, hanem a jóleső csönddé. A rend, az emberléptékűség, az öntudat csöndjéé. Hazaérkezvén, leszállva a buszról, odahagyva a motorvonatot: sosem a vákuum űrje dörömbölt a dobhártyámon, hanem az erős érzékiségé. A szívdobbanás csöndje.

Az, amiért hallgatni jó. Amitől csak egy jobb van: meghallani a legparányibb neszeket.

Érteni mindent. Fölismerni.

Hiszen csak az tudja valahol a bizonyosság rendjét, aki a nagy egész kicsiny részleteit is bírja ismerősként üdvözölni. Egy sötét utca mélyéről kiszüremlő sárga ablak fényét. (A Csigáék már megint nem húzták el rendesen a firhangot.) A sarkon elimbolygó biciklis alakját, akinek a széteső drótszamarán minden huppanónál cincog egyet a csöngője, a surrogó kerekei, a februári estéken a vizes fától szurtos füstöt pipáló kémények koromszaga, a lábunk alatt a megcsikorduló téglagyári cserépőrlemény éle, ahogy cipőnknek talpán át-átnyomakodik a selejtes dudák rideg hegye, s míg botorkálunk hazafelé, a betonjárda tócsáit is úgy kerülgetjük, mint tapasztalt sarkkutatók a már kiismert jeges tavakat szokták: térkép nélkül, félig behunyt szemmel, ösztönünkre hagyva összes érzékszervünket. Elvégre idestova félszáz éve megmerültünk valamennyi bokasüppesztő kanizsai pocsétában, ázott át a zoknink, és bár sűrűn szeretnénk, szomorúan tudjuk – nemhogy ugyanabba a folyóba, de ugyanabba a pocsolyába sem fogunk már többet belecuppanni.

Idehaza a hold mosakszik meg a hideg vizükben.     

Kanizsa arculata csak kicsit zavaros. Éppen csak annyira az, amennyire tükrözi a társadalom mostani ábrázatát. Valamelyest még földszintes. Emberléptékű. Ahogy a régi nagygazdaházak cselédlakásokkal, fürdőszobákkal bővültek, úgy zajlott az utcára nyíló formák kibontásának patinás korszaka. Stukkókkal, gipsz díszekkel, rizalitokkal, meg-megismétlődő oszloprendekkel a komfortosság érzetét láttatták egészen addig, míg el nem jött az elsilányosodás, miután a házak gazdái már nem törődtek többet a hajlékok külalakjával, hanem engedték szétrohadni, leveretni a díszes vakolatokat, kilúgozták a festést, lepotyogott a drága majolika-berakás, előbb morzsává, majd porrá mállottak az emlékek. A házak arcáról eltűntek a mesterkezek alkotta míves gyűrődések. Kivasalt lett a szemöldök, a homlok, az orrnyereg, az ablakszemek környéke. Leáldozott a néhai csúcsos tetőknek, a meg-megcifrázott bádog vízköpőknek. Kétvizes, szimpla cserepezés sorjázik utcahosszan. Az igénytelenség jegyében elvágólag simára pucoltatni – ez vált módivá.
Mindenütt a szögletek, a derékszögek unott személytelensége uralkodott el. Pedig azokhoz az épületekhez úgy illettek a cikornyák, az ízléssel, értéssel fölvitt elemek, mint ahogy a szépen, nemes méltósággal megöregedő asszonynak is jól állt minden koron a szarkaláb, a deresedő tincs, ami a méltóságon túl az örök nő múlhatatlan báját kölcsönözte viselőjének, uralkodónővé, és egyszersmind szelíd dajkává téve őt – szemben a sok mostanság szétplasztikázott banyával. Ma az utcákra kockányi szemölcsök duzzadnak erkély gyanánt. Szamárüvöltés némelyik ház színe, ahelyett, hogy finom hegedűszót idézne. Építtető és építő egyaránt darabos. Mintha egy hajdani balett-táncos mozdulatait akarnák a közlekedési rendőr hadonászásával összevetni. Az arányok elcsúsztak.

A kanizsai házsorok egykori ritmusa megtört. Tartok tőle: helyrehozhatatlanul. Kiabálhatnánk törvény után, azzal sem mennénk semmire. Nálunk az előírások azért vannak, hogy aki ügyes, megkerülhesse valamennyit. A használhatóság olcsósága lett a legfőbb szempont. Ezen az alapon holnaputántól helyes kis fém bódékra, konténer-házakra fog sóvárogni a tömegember, mint ahogy nem is olyan régen még egy betonkalitkába ágyazott lakásnak nevezett lyuk volt álmai netovábbja, amiben mint előre legyártott tortalapok között, mazsolamód préselten éltek az emberek, a családok.

Kimondottan jót tenne Kanizsának, ha nem a meg sem született paragrafusok, hanem a lakosainak bölcs mértékletessége, a szépségre való fogékonysága vezérelné a városkép majdani alakulását. Ha rá lehetne szólni, hatni lehetne a pénzesebbjére: hivalkodás nélkül is vagy te valaki, hékás. Ha a girbegörbe utcák sziluettjei is foghíjak nélküli kellemesen tagolódó képet nyújtanának – a kis parasztházak mellett padlásszobás újabbakkal, de mindegyik előtt fölsöpört járdával, meszelt faderekakkal.

(folytatása következik)

Pk

A legborzasztóbb, ami történhet

 

Ez nem a dzsungel...

Mellbevágó a hír:

Markológépekkel és buldózerekkel bontottak le egy maja piramist Belize-ben, a köveket valószínűleg egy útépítésen fogják felhasználni – adta hírül a CNN. A Noh Mul-ban található ősi templom 2300 éves volt, szakértők szerint a történtek tragikusak és megbocsáthatatlanok.

John Morris, a belize-i Régészeti Intézet munkatársa elmondta: ez a legborzasztóbb dolog, amit az elmúlt 25 évben a belize-i régészszakmában látott. A szakértő szerint a rombolás visszafordíthatatlan, a történtek pedig „hihetetlen tudatlanságról″ tanúskodnak, írja az Index.

Belize jó messze van. Valahol Közép-Amerikában található, egy meglehetősen fejletlen országként, s most már az is tudható róla, hogy ostoba útépítők képezik lakosságának egy részét.

Mondhatnánk, mi közünk hozzá?

A világ túlsó felén, a dzsungelben lelketlen, hányaveti melósok szétdózeroltak egy több ezer éves építményt. Útban volt, meg aztán a helyén épülő aszfaltcsíknak kellett az alapozáshoz a sok kő. Kézenfekvőnek tűnt, hogy a maja piramisok kockái kiválóan megfelelnek a célnak: időszámításunk óta tartották a böhöm épületegyütteseket, kapukat, boltíveket. Autópályába beaszfaltozva még egy pár évet kitartanak – akárki mérnök megmondhatja...

Nevethetünk és szörnyülködhetünk.
De álljunk meg egy kicsit! Vajon ki emlékszik az esetre, amikor a Kishomok-Magyarkanizsa út épült és a kivitelező cég munkásai – nem analfabéta belize-i mulatt fogdmegek, hanem jobbára középiskolát végzett magyar meg szerb emberek -, minden teketória nélkül elkezdték széthordani az épülő út mellett magasodó kurgánt? Az ominózus földhányásról, mesterséges dombról elég annyit tudni, hogy korát még csak hozzávetőlegesen sem merik megítélni, de az bizonyos: a legkorábbi térképeken, a török időkben már állottak.
Egyes szakértők szerint a kurgánok a mi kőkori építményeink. A Dél-Alföldön mutatóban maradt belőlük, mert a 21. századra a zömüket tönkretette a mélyszántás, a földműves éhség, meg a kapzsiság, ami nem figyel holmi történeti szenzációra, csak a maga hasznosítható négyzetméterét tartja számon.
Aztán valaki szólt, botrány kerekedett és az útépítők sebbel-lobbal visszatúrták a maradék földet a domb oldalába. Azóta úgy áll, kissé csonkán. Félbeharapott keleti oldala mutatja, mekkora az emberi gyarlóság.
És nehogy azt higgyük, hogy a rossz példák fölsorolása itt megáll!
Hisz a Szabadka-Horgos autópálya-építésénél száz tonna számra gyalulták le a rezervátumként számon tartott horgosi homokpuszta fölső rétegeit, úgy, hogy a jóljárt bizniszmenek sose hallották a nehéz szót: biodiverzitás.

Akarnak közelebbi példát?
Nincs kedvük a belize-i piramisokon sóhajtozni?
Nézzék meg mi folyik Szabadkán!
Az épített örökség, a szecesszió nem Krisztus születésekor jellemezte ugyan a tájat, de száz-egynéhány éve olyan arculatot varázsolt az észak-bácskai mezővárosok központjába, az utcákra és a terekre, hogy mai napig ezt az örökséget tudjuk fölmutatni, ha ismeretlen vetődik hozzánk.
A városházák, homlokzatok, sétáló utcák, középületek, mind-mind mirólunk, eleinkről szólnak. Azaz: csak szólnának, ha hagynánk, vagy őriznénk értékeinket. De mára egy üvegkirakat és egy betonförmedvény fölülírja a múlt csodáinak szükségességét. Bontanak mindenütt, jóvátehetetlenül megcsúfítva, ellélektelenítve a korábban oly szerethető településeink hangulatát. Törölgetik kifelé az emlékeinket.
Magyarkanizsán sorra dőlnek le az egykor oly jellegzetes nagygazdaházak, és a helyükön a kor eszement divatja szerint az építtető pénze és ízlése-ízléstelensége diktál. A kicsiny parasztházak, a tóparti romantikus utcaképek helyett gyorsan, elemekből fölhúzott ormótlan családi házak éktelenkednek, befelé húzott udvarokkal, zsebkendőnyi telkeken terpeszkedő emeletes építmények gyanánt.
Lelkesen, gondolkodás nélkül számoljuk föl önmagunkat. Mintha egy régi fényképalbumból sorra tépnénk össze a bennünket ábrázoló képeket.
Mi ez, ha nem rombolás?
Lehet, hogy nem ezer éves múltat radírozunk ki a köztudatból. Ám ha ilyen szorgalmasan, ész nélkül működünk, soha nem is lesz szükségünk ezredévnyi hagyatékra.
És röhögni fognak rajtunk mások. Teljes joggal. Lesajnálnak majd bennünket, akárcsak mi most, a balga, önsorsrontó belize-i fickókat.
Ha így folytatjuk, még egy pár évtized és mi is a maják sorsára jutunk.

De akkor már nekünk úgyis mindegy lesz.

 

Ezek sem piramisok...

A Szerk.